|
|
 |
|
|
VILÁGHÓDÍTÓK AZ IGAZI HÁBORÚS BÛNÖSÖK
2007-05-14 08:09:47
VILÁGHÓDÍTÓK |
|
| VILÁGHÓDÍTÓK
AZ IGAZI HÁBORÚS BÛNÖSÖK
ÍRTA: MARSCHALKÓ LAJOS
BEVEZETÉS
Ajánlom ezt a könyvet a nacionalista mártírok emlékének és a bolsevizmus áldozatainak A SZERZÕ
Több, mint egy évszázada - különféle ürügyekkel - a hatalomért folyik az emberi harc. A "Hatalom", amelyet nagy H-val írnak a bankárok, politikusok, egyházi férfiak, szakszervezeti vezérek és kommunista párttitkárok, úgyszólván minden lett. A diktatúrák rohamcsapatai már nem a szociális jelszavakat kiáltozzák. Nyíltan és brutálisan hirdetik: "a hatalmat akarjuk". És az úgynevezett demokratikus pártok, ha kifelé titkolják is, befelé a lelkük legmélyén szintén a diktatúra csatakiáltását vállalják magukénak: "a hatalmat kívánjuk!". Mindegy, hogy demokrata, vagy munkáspárti, republikánus, vagy keresztény unionista alapon: a Hatalom lett a nagy bûvölet, a természetfeletti életcél.
A modern társadalom felépítettsége, az emberi eltömegesedés természetszerûleg hozta magával a hatalom szédült imádatát. Az aranyborjú már csak mellékes szimbólummá silányult. Az aranyat, a gazdagságot, a kapitalizmus Szent Állatának porcikáit szét lehet osztani, ki lehet árusítani, mint egy közönséges borjú kadáverét mérik ki a mészárszékekben, ha valakinek - hatalma van hozzá! A marxista az anyag egyedülvalóságának hirdetésével akar eljutni a tömeg vezetéséig, a bankár az arannyal, vagy a sajtó kézbentartásával, a bolseviki a géppisztoly brutalitásával. Végeredményben azonban minden párt, csoport, demokrácia, diktatúra csak a Hatalmat akarja. És mindez érthetõ is, mert sokszor úgy tûnik fel, hogy a Hatalom - minden! Több, mint a Fort Knox minden aranya. Mert, ha azokat az aranyrudakat szétosztanák, a földkerekség kétmilliárd lakójának aligha jutna belõlük egy-egy darab.
Az államok, országok, társadalmak és földrészek fölötti hatalom azonban végtelen. Mint Krisztus az öt kenyeret és két halat, úgy lehet osztani. Jut belõle miniszteri pozíció, rendõrtiszti állás, párttitkárság, szakszervezeti vezérség, utcaseprõi rang és hivatalnoki íróasztal. Természetesen csak annak, aki a hatalommal, vagy a hatalom uraival tart, tehát, aki beletartozik a pártvezért, szakszervezeti fõtitkárt, diktátort vagy bankvezért követõ nyájba; a demokrata unióba, a keresztény szakszervezetbe, avagy a diktatúra pártjába, de mindenek fölött a szabadkõmûves páholyok valamelyikébe.
Így érthetõ az, hogy napjainkban úgyszólván minden jelszó, irányzat, gondolat egyetlen vágyat rejt: a hatalom meghódítását. Imádság! - mondják az egyháziak. Szabadság! - kiáltják a kommunisták a megbûvölt párttagok felé, azonban az utóbbi jelszó hátterében ott sötétlik a katorga, a börtön, a drótsövény és a szibériai rabszolgamunkások kietlen barakkja. Ott penészedik a nyomor és ott tündököl a kiváltságos kommunista uralkodó osztály hatalmának ragyogása. - Demokrácia! - hirdetik Nyugaton, de itt tudják legjobban, hogy a húzófogantyús szavazógép nem a nép, hanem csak a függöny mögötti sejtelmes erõk hatalmát takarja.
Minden csoport vélt ereje, nagysága, szavazatszáma, vagy géppisztolya mögött ott húzódik meg a legsátánibb vágy: a hatalomhódítók gõgje, gyávasága, törpesége és grandiózus álma: úrrá lenni a földbolygó felett. Meghódítani az egész világot!
Hogyan lehet elérni ezt a célt, amelyrõl Ezdrástól, Mózestól, Nagy Sándortól Sztálinig álmodtak cézárok, diktátorok, condottierik, bankárok, szakszervezeti muftik?! A hidrogénbomba elpusztíthatja mindkét felet, a rakétagép berepülhet mindkét szembenálló területére. Marad tehát minden foglalás és leigázás legveszedelmesebbje: "békés" eszközökkel: - tehát csekk könyvvel, UNESCO-val, átneveléssel, új erkölccsel és békepropagandával meghódítani a világot. Ebbõl a gondolatból Lenin olyan hatalomtechnikai elméletet, illetõleg a hatalom megszervezésének, kiterjesztésének és megtartásának olyan ördögi stratégiáját építette fel, amely bolsevizmus néven eddig csaknem ellenállhatatlannak bizonyult ott, ahol a hatalomtechnika részleteivel nem voltak tisztában.
A mûveltnek vélt emberiség azt sem vette észre, hogy Lenin és a bolsevizmus csak részleg, mint ahogy részleg volt a marxizmus, a szabadkõmûvesség, a kapitalizmus is! Csak nem másfél évszázad óta mûködött s azóta már csaknem meg is valósult egy második, sokkal egyetemesebb, gigászibb, alaposabb terv. Ez utóbbi, - õsi tanítások alapján - nem valamelyik "izmus", párt csoport, egyház, hivatásrendi szervezet, vagy osztály számára akarta meghódítani a földkerekség fölötti uralmat, hanem kizárólag - egy nép számára.
Lenin terve kissé nyers, brutális és elnagyolt volt. Azonfelül olyanféle hibában szenvedett, mint azé a hadvezéré, aki csata elõtt az ellenség tudomására adja, hogy hol, milyen erõkkel, mikor és milyen módszerekkel fog támadni. A másik, - az igazi nagy terv sokkal hatásosabbnak bizonyult, mert a be nem avatottak, - sot a beavatottak elõtt is! - megõrizte minden vezérkari tervek legfontosabb tulajdonságát, a titkosságot. Legfõbb elõnye pedig az volt, hogy sokkal általánosabbnak, egyetemesebbnek mutatkozott, mint akár az osztályharcra korlátozott szakszervezeti vezéreké, vagy a lelki síkra szorítkozott egyházi férfiaké!
Totális volt teljesen és tökéletesen.
Ez a terv ma sem egy irányzat, vagy politikai elmélet segítségével akarja meghódítani a Hatalmat, hanem egyszerre minden hit, minden anyag, minden politikai meggyõzés és minden hatalomtechnikai elmélet felhasználásával. Beépülni minden irányzatba, egyházba, páholyba, szakszervezetbe. Elfoglalni a kulcspozíciókat a legellentétesebb irányzatokban, egyházakban, pártokban, szakszervezetekben. Kézben tartani a bolsevizmust és kapitalizmust, materializmust és idealizmust! Lelkileg foglyul ejteni, vagy kibérelni az írókat, politikusokat és proletárokat. Sehol sem látszani, de ott lenni és irányítani mindenütt. Megosztani és uralkodni! Külön menetelni és adott pillanatban együttesen lecsapni!
Ha valaki széttekint a világban, megállapíthatja, hogy a terv már meg is valósult. Az emberi társadalomban végrehajtott atomhasítás csaknem tökéletesen sikerült. Az emberiség meg van osztva nem csak természetes, isteni adottságokon alapuló fajok és nemzetek szerint. Meg van osztva országok szerint is. Kétfelé osztott Nyugat-Németország, Észak-Korea, Dél-Korea, Kína, Indo-Kína, Trieszt, vasfüggönnyel kettéhasított Európa. Meg van osztva fehérekre és színesekre, kapitalizmusra és bolsevizmusra, munkásra és munkáltatóra, tõkésre és proletárra, katolikusra, protestánsra és mohamedánra, elnyomóra és elnyomottra, gyõztesre és legyõzöttre. Azonban, mint késõbb látni fogjuk, mind e káoszt, zûrzavart, széthasítottságot ugyanaz a vasakarat, ugyanaz a titokzatos, vagy nagyon is ismert hatalom kormányozza egyetlen népfaj, egyetlen 15 milliónyi embercsoport vezetõinek érdekei szerint. Õk vannak ott a világkapitalizmus párnázott ajtajai és a Kreml vastag falai között. Õk hajszolják sztrájkra, tüntetésre a megvadult tömeget és õk adják kegyesen a béremelést, õk támadják a keresztény vallást és õk õrzik a "nem e világból való" lelki birodalom földi hatalmát jelentõ aranytartalékait. Õk az atomtudósok és az atomellenes humanisták, õk az MVD urai, gyilkosai és õk bélyegzik meg az ENSZ-ben a népgyilkosságot. Õk a nemzeti gondolat ellenségei, õk prédikálnak az államok szuverenitása és a faji megkülönböztetés ellen és õk a képviselõi egy olyan faji nacionalizmusnak, amelyhez fogható - hevességében - még soha nem uralkodott a világ nemzetei fölött.
A földkerekséget, - nyíltan vagy titokban - különféle jelszavak mögött, de már ténylegesen ez a zsidó nacionalizmus uralja. Hogy ez így van, azt épp oly pontosan le lehet mérni, mint a Geiger-órával az atomsugárzás jelenlétét. Próbáljon nép, nemzet, sajtó, államférfi, parlament, vagy személy bármit tenni egy másik nép, másik társadalmi osztály, másik állam vagy másik személy ellen, amit nem tilt a törvény és erkölcs. A "demokrácia" magasztos korában mindez szabad és veszélytelenül megengedett. Próbálja azonban ugyanezt cselekedni a zsidóság, vagy a "demokratikus" alkotmányok, esetleg a terroristák börtöneinek segítségével, elpusztítják csekk könyvvel vagy géppisztollyal.
Sok minden egyéb között ezt a láthatatlan hatalomátvételt elõsegítette a múlt század antijúdaistáinak tévedése is. Mint nemzetközit, internacionalistát igyekeztek megbélyegezni a zsidót. Mi ebben az értelemben sem vagyunk "antiszemiták". Nem hisszük, hogy pusztán faja, felekezete, származása miatt embernek joga lenne elpusztítani az embert, mert ezt csak a világhódítók hiszik és vallják. Azt azonban isteni jogunknak, emberi kötelességünknek tartjuk, hogy harcoljunk egy nemzetek fölötti nacionalista kisebbség terror uralma ellen, amely leigázta, pusztulás útjára vezette az emberiséget.
Az atombomba tûzfényénél meg kell látni, hogy hazug, csaló világképben, szétbomlasztott társadalomban és a világkatasztrófa elõestéjén élünk. Ez a sátáni törzsi nacionalizmus kezében tartja a világhatalmat, magát az atombombát is s a maga õrült vakságában ma már elpusztíthatja a földkerekséget, sõt az egész emberi életet is. Ahhoz, hogy elhiggyük: mindez nem rémkép, hogy mindez kézzelfogható valóság lehet, elsõsorban is meg kell ismerni õket és - taktikájukat!
"És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erõsebb nemzeteken ".
Mózes V. 11, 23.
I. FEJEZET
Az Ószövetség, tehát a Tóra tanulmányozása nélkül soha sem jutunk el a zsidó világuralmi törekvések megfejtéséhez és a mai kor eseményeinek megértéséhez. Mindazok, akik Mózes öt könyvét nem ismerik, szívesen vonják kétségbe, hogy ilyen szándék létezik és rendszerint az "antiszemiták" agyrémének tekintik, ha valaki ezekrõl beszél. Ezek még kevésbé veszik észre, hogy a zsidó világuralom tulajdonképpen már meg is valósult. Legalább is a zsidóság ott áll a világ hatalom küszöbén.
A második világháború befejezése és a német nemzeti szocializmus leverése óta nácinak kiáltanak ki mindenkit, aki a megdöbbentõ tényekrõl beszélni akar. Ráfogják, hogy újabb diktatúrára, sõt mészárlásra tör. Ezzel a terrorista módszerrel, a "zsidó" szó tabuvá nyilvánításával, megfojtják a vélemény- és gondolatszabadságot, egyben megakadályozzák, hogy az emberiség tisztán lásson a veszély óráiban. A nácizmus vádja olcsó és népszerû! A mai kor jellegzetes típusa, az "utca embere" csak annyit tud a nemzeti szocializmusról, amennyit a propagandisták, a nagy zsidó világlapok tudomására adtak. A zsidóságban az "üldözött népet" és róluk kimondott igaz szóban az üldözést, a barbárságot látja.
A megmérgezett lelkû, propagandaópiumtól elkábított típus - az utca embere - nem hajlandó tudomásul venni, hogy mindaz, amit megátkoz, elítél a német nemzeti szocializmusban, mindaz, amit a "világlelkiismeret" nevében akasztófára húztak Nürnbergben, rég megvolt és létezett legalább 3-4000 év elõtt is. Ott volt a Jahve totális uralmában, a mózesi führerségben, a zsidó fajvédelmi törvényekben, a zsidó törzsi nacionalizmusban, amely túlélte az évezredeket és magát a német nemzeti szocializmus vezérét is. A faji felsõbbrendûség, a faji kiválasztottság, és ennek vallási, politikai kultusza nem hitleri találmány.
Amikor Hitler, Göbbels, Rosenberg a faji gondolathoz nyúltak, nem tettek mást, mint hogy a zsidósággal megpróbálták szembeállítani saját fegyvereit. Óriási tévedésük az volt, hogy mindezt a krisztusi gondolat megtagadásával tették. Rosenberg "Der Mythus"-a nem elutasítása volt a zsidó faji gondolatnak, hanem annak átvetítése germán síkra, sõt pángermán kizárólagossági jogra. De mindaz, amit a világzsidóság a "szövetséges hatalmak" lobogói alatt elítélt, saját magának alkotása és találmánya volt. A zsidóság önmagát húzta akasztófára Nürnbergben! Hiszen a fajelkülönítõ rendelkezések nem a nürnbergi Rassenschutz-Gesetzben, hanem Ezdra és Nehémiás próféták könyveiben láttak elõször napvilágot. Az elsõ KZ-et nem Heinrich Himmler alapította, hanem Salamon király. A "Vernichtung" jelszava Mózes, a zsidó Führer utasításaiban hangzott el elõször, a legyõzött ellenféllel szemben.
Hitler csupán annyit hirdetett, hogy a germánság a zsidóságnál magasabbrendû fajta. Mózes sokkal tovább ment ezen a téren, amikor kinyilatkoztatta, hogy a zsidóság egyenesen isteni eredetû faj, Isten kiválasztott népe s mint ilyen: - szent is. Minden zsidó élõ, eleven szentség s aki egy zsidót megbánt, az magát az Istent sérti meg! - mondja hallgatólagosan még ma is a zsidó közfelfogás.
Mi más ez, ha nem a faji totalitarizmus legmagasabb rendû és legsovénebb formája. Amikor a zsidóság - nem is ritkán - tiltakozik egy-egy bûnbe esett zsidónak keresztény bíróság által történõ elítélése ellen, mikor minden egyes személy megsértését az egész zsidóság sérelmének tekintik, akkor világos, hogy a faji kiválasztottságnak, faji szentségnek ez a büszke és tiszteletreméltó tudata ma is él. A zsidó nacionalizmus 4000 év óta beidegzett fogalmai szerint a zsidót ért sérelem, egyenesen Isten megsértése, szentséggyalázás és Ábrahám szent magja elleni bûntett.
Mózes, a nagy államszervezõ elsõ és legfõbb parancsa a faji tisztaság megõrzésére irányul. Az Ószövetségnek minduntalan visszatérõ motívuma a Mózes által kiadott parancs. Ez a honfoglalás elõtt rámutat a környezõ népekre és azt mondja Izrael fiainak: "Annak okáért leányaitok ne adjátok fiaiknak és leányaikat ne vegyétek fiaitoknak és ne keressétek barátságukat és javukat soha!" (Mózes V. 7. 2-3.)
Négyezer évvel késõbben a nemzeti szocializmus sem tett egyebet, mint a nürnbergi törvényben ugyanígy megtiltotta a zsidókkal való házasságot, barátságot, kereskedelmi tevékenységet. Nürnbergben, a zsidók által elõretolt bírák nem gyõzték a "világlelkiismeret" nevében hangsúlyozni, hogy a faji törvények barbárak voltak. Nem vették észre, hogy az ítéletet ezzel ismét csak a zsidóság fölött mondták ki. Hiszen, mikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, "kirekesztének Israel közül minden elegy-belegy népet" (Nehémiás 13, 3.) "Ugyanazokban a napokban - folytatja beszámolóját az ókori nácizmus prófétája - meglátogatám azokat a zsidókat, akik asdódi, amonita és moabita asszonyokat vettek feleségül. És fiaik fele asdódi nyelven beszél vala és nem tudnak beszélni zsidóul, hanem egyik, vagy másik népnek a nyelvén. Annak okáért feddõdém velük és megátkozám õket és megverék közülük néhányat és megtépém õket és megesketém õket Istenre: "bizony ne adjátok leányaitokat az õ fiaiknak és ne vegyetek leányaik közül feleséget fiaitoknak és magatoknak" (Nehémiás 13. fej. 23-25).
Az ókori fajvédelmi törvény prófétája: Nehémiás még csak átkozódik, megveri a fajgyalázókat, azonban Ezdrás már teljes energiával cselekszik is. Könyvében elmondja, hogy a zsidók kananeusok, hitteusok, perizeusok, jebuzeusok, anamiták, moabiták közül vettek feleséget maguknak azok utálatos vétke szerint s ennek következtében "megelegyedett a szent mag a tartományok népeivel" (Ezdrás 9. fej. 2.). Ezdrás tehát Jeruzsálembe rendeli a fajgyalázó zsidókat és könyvében kipellengérezi õket, majd pedig az "isteni" törvényekre hivatkozva követeli, hogy bocsássák el a nemzsidó feleségeket. "És valának feleségeik között olyanok is, akik már fiat szültek" - mondja az Ószövetség. Mindegy! Menni kell, pusztulni kell az anyáknak, a félvér gyermekeknek, akik a szent magot megfertõztették. A teokratikus állam, a faji Isten-Führerség nem tûri az idegen anyákat, az idegen vérbõl származott gyermekeket. Arra még nem gondol, hogy kétezer évvel késõbb Mr. Sulzberger New-York Times-a mint halálos, Isten ellen való vétket ítéli el ugyanazt, mihelyt zsidók ellen alkalmazzák Ezdra és Nehémiás törvényét. Az Ószövetséget tanító keresztény egyházak viszont "istentelennek" bélyegzik a hitleri nürnbergi törvényt és kegyes megértést mutatnak, amikor 1953-ban az új Izrael parlamentje eltiltja a zsidók és nemzsidók közötti házasságot.
A faji megkülönböztetés úgy tûnik fel, mint sötét babona, eretnekség. Pedig a zsidók törvénye a faji tisztaságot a legelsõbbrendû parancsnak tartja. "Ne jusson be amonita, moabita, az Örökkévaló gyülekezetébe, tizedik nemzedékében se jusson be az Örökkévaló gyülekezetése" - parancsolja Mózes. (Mózes V. 17, 12.) Ezt a parancsot a késõbbi zsidók is olyan szigorúan veszik, hogy Chamberlein szerint azokat a zsidó leányokat, akik - feltehetõleg - nemzsidó férfiaktól estek teherbe, elküldötték más gyülekezetekbe és ott az anyát a magzattal együtt elpusztították. Az amerikai zsidó rabbinusok még 1949-ben is határozatot hoztak, amellyel a legszigorúbban megtiltották a zsidó és nemzsidó közötti házasságot.
A "szent-mag" szentségének bûvölete, a Herrenvolkság érzete úgy lobog az Ószövetségben, mint minden idõk legfanatikusabb nacionalizmusa. A zsidók az Isten-Führerség vallási és nemzeti törvényeire hivatkozva pusztították, irtották az ókor nemzsidó népeit s a nürnbergi "post facto" jog alapján bármely zsidó királyt, prófétát sokkal inkább el lehetett volna ítélni, mint a modern "háborús bûnösöket". A keresztény egyházak azonban nem ítélkeztek, hanem tovább tanítják a nemzsidó gyerekeknek az - Ószövetséget. Pedig a bosszú, fajirtás, népgyilkosság legszörnyûbb eseményeivel valósággal dicsekszenek a zsidó szent könyvek. Az ártatlanok, a csecsemõk kipusztítását - ha azok nemzsidók - úgy emlegetik, mint a nemzeti erkölcs legmagasabb kiteljesítését és mint Istennek módfelett tetszõ cselekedetet. "Irtsd ki õket, ne köss velük szövetséget és ne könyörülj rajtuk!" - parancsolja Mózes. (Mózes V. 7. fej. 2.) A júdeai Herrenvolknak minden meg van engedve. A Tóra és a próféták szerint azonban nemcsak mások kipusztítása vallási kötelezettség, hanem a zsidó nép joga a mások fölött uralkodás is!
Ésaiás már ragyogó színekkel ecseteli ezt az eljövendõ világuralmat. "Így szól az Úr Isten: Íme fölemelem kezemet a népekhez és elõttük zászlómat felállítom és elhozzák fiaidat ölükben és lányaid vállukon hordozzák. És királyok lesznek a dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid és arccal a földre borulnak elõtted és lábaid porát nyalják. (Ésaiás 49. fej. 22-23.)" "Az idegenek megépítik kõfalaidat és királyaik szolgálnak néked. És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak, hogy behozzák a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek. Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland, elvész és a népek mindenestõl elpusztulnak. És szopod a népek tejét és királyok emlõjét szopod" (Ésaiás 60. fej. 10-12., 16.)
A zsidóság azonban nemcsak faji elfogultságból, hanem egyenesen isteni parancsok alapján érzi feljogosítva magát idegenek leigázására és ezzel együtt arra is, hogy rabszolgának tekintsen minden, hatalma alá kerüld nemzsidót. A Krónika II. könyvének 2. fejezete 17-18 részei szerint Salamon király megszámláltatott Izrael földjén minden idegen férfit és "választott ezek közül 70 000 teherhordót, favágásra pedig a hegyeken 80 000-et."
A mózesi nürnbergi törvény, az ezdrási és nehémiási fajelkülönítés és a világhatalmi õrület után, íme itt van az elsõ K. Z., amelyben idegenek dolgoznak a Herrenvolknak. Itt van anélkül, hogy errõl valamiféle humanista" bíróság megbélyegzõ ítéletet mondott volna. A szovjet kényszermunka telepei csírájukban és elméletükben itt születtek meg - Izrael földjén.
És nem a Mein Kampfot, hanem az Ószövetséget kell tanulmányozni ahhoz, hogy valaki rájöjjön: a kiválasztott nép találmánya volt a sulzbergeri sajtó által világhírnévre emelt gázkamra is. A gyõzelem mámorában a humanista faj ekként bánt el ellenségeivel: "A népet pedig, amely benne vala, kihozatá és némelyét fûrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté, némelyeket mészkemencén vitt által és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával!" (Sámuel II. könyv 12. fej. 31.)
A világ elsõ koncentrációs lágere, elsõ gázkamrája, mészkemencéje Izrael földjén állott. És az elsõ gettó is nem Európában, hanem Jeruzsálemben jött létre.
"A zsidó maga formálta saját sorsát!" - írta minderrõl Houston Stewart Chamberlain.
Ez a zsidó törzsi nacionalizmus, amely fajtörvényeket, gettókat, koncentrációs táborokat és ókori gázkamrákat alkotott, nem szûnt meg soha. Irtotta a környezõ népeket. Leverték, felemelkedett! Babilon vizei mellett komor vallási irredenta zsoltárait dalolta s felszabadulva a megújult sovinizmus tüzével építette az új Jeruzsálemet. Szenvedett, de új Messiást várt, aki zsidó, nacionalista megváltó és politikai vezér lesz. Új Führer, aki a zsidóság kezébe adja a minden népek fölötti hatalmat.
Errõl a grandiózus nemzeti álomról soha sem mondott le a zsidóság. A baseli zsidó kongresszuson, 1898-ban dr. Mandelstein, a kievi egyetem tanára, az augusztus 29-én tartott ülés vezetõ beszédében kijelentette, hogy: "a zsidók a többi népek felemelkedését minden erõvel visszautasítják és ragaszkodnak történelmi reményeikhez, a világuralomhoz" (Le Temps, 1898. szeptember 2.). Ebben a nacionalista fanatizmusban alkották meg az elsõ jeruzsálemi gettót, a nemzsidóktól való teljes elkülönülést (Joel 3. fej 17). Megígértetett, hogy a Jehova, az égi Führer örök idõkre Jeruzsálemben fog lakni és az Isten jelenlétébõl ki kell zárni a nemzsidó népeket. A zsidó rabbinusok azt hirdették, hogy az eljövendõ világban való részesedésbõl ki kell zárni minden nemzsidót s azokat ott legfeljebb mint megvetett tömeget lehet megtûrni. (Traktat Gittin, fol. 57. Babiloni Talmud)
A zsidó törzsi nacionalizmust akkor fenyegette a legsúlyosabb veszély, amikor megszületett az Úr Jézus Krisztus. Végzetes pillanat volt ez - vagy inkább lehetett volna - a zsidó nép történelmében. Egyben keserves csalódás is. Egyszerre rádöbbentek, hogy ez nem az a Messiás, akit õk vártak. Nem nacionalista megváltó, aki megszabadítja õket a római császár katonáitól. Ez egy antinacionalista - mint ma mondanánk - nemzetközi forradalmár, aki a templomban felforgatja az árusok kosarait, a pénzváltók asztalait, ki korbáccsal veri ki onnan a nemzeti kapitalizmus képviselõit, mintha ma a New York-i börzén kezében korbáccsal jelentkezne valami elszánt McCarthysta. Ez a próféta nem a zsidóság faji kiválasztottságában hisz, hanem a szélesebb emberi testvériségben. Zsidó felfogás szerint, fajilag is gyanús, hiszen Galileából származik és a jeruzsálemi utcán tanítványait is mindenki felismeri galileai nyelvjárásukról. Ez a Mester és ezek a tanítványok épp a zsidó soviniszta életforma, a törzsi kiválasztottság, a zsidó nacionalizmus legfélelmetesebb szervei: a nagy tanács, a farizeusok, az írástudók és a sadduceusok ellen prédikálnak a jeruzsálemi utcán. Ezek nem hisznek abban, hogy van külön törzsi szövetség az Isten és a zsidó között. Hiszen a fõpapok faji zárkózottságával szemben Péter, a galileai halász azt mondja Cornélius századosnak, a római impérium katonájának, hogy "minden nemzetben" kedves Krisztus elõtt, aki õt féli és az igazságot cselekszi. Ezek azt hirdetik az Úr Jézus nevében, hogy nincsenek többé rómaiak, zsidók, görögök. Nincs külön nemzeti megváltás, nincs külön zsidó Messiás. Nincs faji kiválasztottság és Jahve-világkirályság. Mindnyájan egyenlõ emberek, mindnyájan egy Isten gyermekei lettünk.
Tehát az, aki nem a zsidók, hanem az egész emberiség megváltójának mondja magát, aki nem hajlandó elismerni a törzsi kiválasztottság, Herrenvolkság mindenekfölöttiségét, egyszerûen megfeszítendõ!
Feszítsd meg õt! - rivallják a római helytartó felé, aki mint az opportunista hivatalnok, vagy a nürnbergi vádló örök és szégyenletes jelképe, zavarodottan áll ennyi gyûlölettel szemben. "Feszítsd meg õt!" Hiszen úgy lehet, hogy ez a Messiás nem is Ábrahám szent magjának leszármazottja.
Houston Stewart Chamberlain, aki a "Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts" címû alapvetõ könyvében legtöbbet látott meg annak végzetes mivoltából, amit a zsidóság belépése jelentett a világtörténelembe, elsõnek állapította meg, hogy Krisztus fajilag nem volt zsidó. Chamberlain mutatta ki elõször, hogy Galilea neve maga is "Gelil hag-goyim", tehát "pogány vidék" volt, melyen betelepített nemzsidó törzsek laktak. Ezeket fel lehetett ismerni már csak beszédükrõl is. "Annak valószínûsége, hogy Krisztus nem volt zsidó - írta Chamberlain - és hogy ereiben egyetlen csepp zsidó vér sem csörgedezett, olyan nagy, hogy csaknem egyenlõ a - bizonyossággal! ("Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts. I. 256. oldal)
Zsidó volt-e Krisztus? - veti fel a kérdést Zajthy Ferenc magyar kutató, õstörténész, aki hatalmas könyvében nyomban bizonyítja, hogy a zsidók maguk vonták kétségbe Krisztus zsidó mivoltát. Zajthy szerint Krisztus elõtt a hetedik században Szalmanasszár rabszíjra fûzve elhurcolta Galilea egész lakosságát és ott nem maradt egyetlen zsidó fajú ember sem. A Galileába betelepített skytha pásztornép késõbb zsidó hitre tért, de mint a zsidók, mondották, csupán a "törvény alatt állottak". Fajilag soha nem ismerték el õket Ábrahám szent magja leszármazottjainak. "Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támad próféta", - mondják az apostoloknak a zsidók. (János 7. fej. 52.) Galilea fajilag nem zsidó tartomány. Próféta pedig csak a fajilag is zsidó közösségbõl támadhat.
A régi zsidó törvény a végsõkig védte a zsidót és halálos ítéletet csak a meszticre mondott, vagyis arra, aki a zsidóságot hitehagyásra - faji egységének megbontására csábította. Zajthy Ferenc szerint azonban a régi zsidó gyakorlat még a halálraítélt számára is nyitva hagyott egy mentõ utat. A vesztõhely felé vezetõ úton száz lépésenként megfigyelõket állítottak fel. Ezeknek kötelességük volt jelenteni, hogy az elítéltet kísérõ menetben - karfelemeléssel - nem jelentkezik-e mentõtanú. Erre az esetre a törvény perújítást, illetõleg kegyelmezést rendelt el.
Csodálatos, vagy talán természetes, hogy a Jézust kísérõ nemet láttán nem jelentkezett egyetlen mentõtanú sem. Senki azok közül, akik nagy-csütörtökön diadalmas ünnepléssel fogadták. Senki azok közül, akik tanításainak és csodatételeinek tanúi voltak. Nem jelentkezett, - mert itt van a döntõ bizonyíték- nem is jelentkezhetett. A zsidó állam törvénye a perújítást csak Ábrahám szent magjának leszármazottaira ismerte el. Kizárattak ebbõl a jogból a gojimok, az idegenek, a nemzsidó vérûek és akik csupán a törvény alatt állottak, de fajilag nem voltak zsidók. Ilyenek voltak a gyûlölt galileabeliek, a kushi és huvilabeliek, akiket a törvény szerint a víz alá kellett nyomni, ha fuldokolva látta õket az utas.
Mi, keresztények elfogadjuk a szeplõtlen fogantatás elméletét, tehát azt a tételt, hogy Krisztus tényleg Isten fia volt s ekként nincs - fajisága. Ez esetben azonban még bizonyosabb, hogy Jézus Isten fiúsága, egész lénye, tanítása egyetlen hatalmas forradalom volt a zsidók törzsi sovinizmusával szemben.
A keresztény középkor, amelyet épp a zsidó intellektualizmus propagandája nevezett el "sötét"-nek, még nagyon is világosan látta a krisztusi forradalom jelentõségét a zsidó törzsi nacionalizmussal szemben. Késõbb majd alkalmunk lesz rámutatni, hogy a keresztény tisztánlátás mint homályosult el a francia forradalom és az emancipáció után. Ettõl kezdve mesterségesen folyt a krisztusi ideálok elködösítése, egészen a mai napig, amikor egyes irányzatok már kezdik összetéveszteni a kereszténységet a júdaizmussal, sõt mikor már egyes keresztény lelkészek - vallásos cselekményeikben is - átveszik azt a fanatikus gyûlöletet, ami a zsidó rabbinusok tulajdonsága volt. (Pl. az amerikai protestáns lelkészek imája a hirosimai atombomba ledobása elõtt.)
Az a nacionalizmus, amelyet Nürnbergben elítéltek, formailag csak húsz évig élt. Mózes "Mein Kampf"-ját, a faji sovinizmus hitvallását azonban évezredeken át megõrizte és tanulta a zsidóság. A hajdani nacionalizmus a galuthban, a hazátlanságban sem hagyott alább. A babiloni fogság után az Alexandria környékére települt zsidók, a római diaszpóra tagjai, akik már római polgárok és "szabadgondolkozók" voltak, minden évben elküldték jelentõs adományaikat a jeruzsálemi templomnak. A szétûzés után még lángolóbbá vált ez a nacionalizmus. Hétszáz esztendõvel ezelõtt Moseban Majemon, a zsidóság egyik legkiválóbb írástudója, a Misna Tórában újra megragyogtatta népe elõtt a Messiás eljövetelének és ezzel együtt a világuralom megvalósulásának lehetõségét.
"Már betelt a világ - írta - a Messiás és a Tóra parancsolatainak dolgaival. E dolgok elterjedtek a távoli szigeteken és sok körülmetéletlen szívû és testû nép között. A kereszténység foglalkozik ezekkel, holott azelõtt csak Izrael tudott valamit a Messiásról."
Majmonides szintén elismeri, hogy a kereszténység ismertette meg az Ószövetséget, tehát a Tórát a világgal, de hozzáfûzi, hogy ezt tévesen magyarázza, ami azonnal kiderül, mihelyt megérkezik a zsidóság politikai Messiása, aki "a zsidóság, mint fegyveres hatalom élén a világ nemzsidó népeit leigázza s azokat, akik Noé törvényét el nem fogadják, asszonyostól, gyermekestõl kiirtja." (Huber Lipót kanonok, "A zsidóság és a kereszténység, 114. old.)
A galuthban a zsidó nacionalizmus vallási irredentává alakult, melynek Mein Kampfja a Tóra és a Talmud volt. A mózesi Mein Kampfot ott õrizték a legkisebb falusi zsinagóga Tóra-szekrényében is. Ezt a nacionalista hitvallást másolták gyulladtszemû pergamentírók, ennek betûin át tanulták az elveszett haza nyelvét a gyerekek és gyakorolták az öregek. A Templom elpusztult, de a haza nem szûnt meg. A vallásos nacionalizmus, mely egykor betöltötte a hazát, a Tórával együtt tovább költözött mindenüvé, ahol csak zsidók éltek e földön. És ez a nacionalista tanítás, mely elõírta az életszabályokat, az imádság formáját, a ruházat minõségét, a tisztálkodás módozatait, a táplálkozást, megszabta a zsidó nacionalista szellemiségét.
A Tóra egy volt Belzben, Frankfurtban, New-Yorkban és bármelyik táján a világnak. A külvilág elõtt a zsidó bezárkózott a Tórába, Talmudba, az általa kialakított külön világba, külön gettóba, külön nacionalizmusba.
Az antiszemitáknak egyik legnagyobb tévedésük az volt, mikor a nemzetközi zsidóról beszéltek. A zsidó nem nemzetközi volt, hanem egy nemzetek fölötti törzsi nacionalizmus öntudatos képviselõje. Különbözõ országokban lakott, különbözõ társadalmi síkokon helyezkedett el, de mindig mindenütt elsõsorban zsidó volt.
Már a Napóleon által 1806-ban összehívott Synhedrion elõkészítõ ülésén megmondta Salamon-Lipman-Cerfberr rabbi: - Elfelejtjük, honnan származunk. Nem a "német" és nem a "portugál" zsidóktól. Az egész földkerekségen szétszórva mégis csak egyetlen nép vagyunk...
Mindezt kiegészítette dr. Leopold Kahn, aki a pozsonyi zsidó iskolában 1901-ben a cionizmusról szólva azt mondotta:
"A zsidó soha sem fog tudni asszimilálni, soha nem fogja más népek szokásait és erkölcseit átvenni. A zsidó zsidó marad minden körülmények között."
A tiszteletre méltó rabbiknak igazuk volt. A zsidó különbözõ országokban lakott, különbözõ társadalmi síkokon helyezkedett el, de mindig, mindenütt elsõsorban zsidó volt. Levetette a kaftánt és megette a tiltott ételeket? Igen! De frakkban, szmokingban is megmaradt ugyanazon hit, ugyanazon vérség, ugyanazon nacionalizmus hordozójának. A vallási rítust talán már nem követte, de nacionalizmusa, faji öntudata, népi hivatásérzete változatlan volt a pápai székben, a szovjet politbürójában, a washingtoni State Departementben. David Mocatta zsidó író írja "Die Juden in Spanien und Portugal" címû könyvében, hogy a titkos zsidók nemzedékei és nemzedékei éltek Spanyolországban, elkeveredve a társadalom összes osztályai között, birtokában azonban az állam és különösen az Egyház minden pozíciójának.
Zsidó oldalról hivatkoznak az úgynevezett asszimilánsokra, azokra, akik átvették a befogadó ország nyelvét, szokásait, keresztény nõket vettek feleségül, keresztény birodalmak miniszterei lettek. Azonban a zsidók nem tagadhatják le, mert ez épp a mai világ képén ismerhetõ fel legjobban - hogy a legõszintébben angollá, németté vált zsidó, a legkiválóbb zsidószármazású lengyel patrióta is elsõsorban mindig zsidónak érezte magát és hazafisága csak addig terjedt, míg nem került ellentétbe zsidóságával.
A zsidó nacionalizmusnak a kulcspozíciók megszállásán kívül a mimikri volt egyik legfélelmetesebb eszköze. Ahogy a salamandra, vagy a miami-i akvárium tintahala magára ölti a sárga, vagy haragoszöld levelek, kék-barna-fekete tengerfenék színét, a zsidó is úgy öltötte magára a környezõ nemzetek színét, kultúrájának mázát, társadalmi szokásainak utánzatát. Franciaországban a francia környezet mimikrijét utánozta, Magyarországon a csárdás, fokos és paprika felszínes népségét, Angliában az angolszász világ életformáját. A zsidó Angliában angolnak, Amerikában jenkinek próbált látszani. Mindez azonban látszat volt. Kiszámított védelmi és hódítási eszköz. New Yorkban és Brooklynban, ahol Oroszországon kívül ma a legnagyobb orosz és lengyel zsidó tömegek élnek, alig látni kaftános és szakállas zsidót. Az új bevándorlót azonnal megborotváltatják a rokonok, mert a szakáll és pajesz - mint mondják - "antiszemitizmust terjeszt". Kitûnõ, ösztönös megérzése ez annak a ténynek, hogyha a zsidó nacionalizmus külsõleg is mint nacionalizmus jelentkezik, egyszerre kirobbantja az "antiszemitizmust", vagy a nép ellenállás különbözõ formáit. Az érdekeltek jól tudják ezt. Hiszen Sion bölcseinek jegyzõkönyvei is figyelmeztették õket: "Hatalmuk jellege a titkosság..." Tehát: Oroszországban vonalhû bolseviki forradalmár, géppisztolyos NKWD tiszt, Amerikában yenki-szabású bankár, Franciaországban radikális patrióta, Oroszországban párttag, New-Yorkban demokrata választó!
Azonban akárminek is mondották magukat, akármilyen állampolgárságot vettek fel, belülrõl zsidók maradtak és a zsidó nacionalizmus céljait követték. Olykor segítségükre jött az is, hogy a zsidó célok egybeestek a befogadó nemzetek céljaival. Lényegileg azonban soha sem fogadták el maguk fölött valónak az idegen államhatalmat és szigorúan tartották magukat a mózesi parancshoz. "Nem tehetsz magad fölé (királynak) idegen férfit, aki nem testvéred", tehát nem a zsidó faj tagja. (Mózes V. 17. 5.)
A civilizáció fejlõdésével a mimikri egyre tökéletesebb lett. Legjobban a színmûvészet, film, újságírás terén lehetett ezt megfigyelni. A hollywoodi filmipar szinte Amerika nemzeti iparának számított egy idõben. Akik mindezt csinálták, gyártottak néha jó amerikai filmet is. Azonban az amerikai lobogó árnyékában a zsidó lelkiséget, a zsidó szellemet, fölényeskedõ álkultúrát, az élvezetvágyat szuggerálták az amerikai tömegek felé. Az amerikai mimikribõl - mint késõbb látni fogjuk - így bújt ki Hollywood száz, Amerika ellenes, bolseviki sztárja. Álarcát levetette a világuralomra törõ bolseviki zsidó.
A több ezer éves zsidó nacionalizmus természetébõl folyt, hogy a zsidóság vállalta az üldözést, a gúnyt, a megvettetést, de minél többet szenvedett, annál szilárdabbá vált benne a meggyõzõdés, hogy egyszer úrrá lesz minden népeken. A zsidóság vállalta ezért az antijúdaizmust is. Maga sem értette talán, hogy miért üldözik, gúnyolják, sõt olykor gyilkolják is. Hisz õ is pontosan olyan teremtménye Istennek, mint más ember, és az "antiszemiták" pontosan ember-voltát vonják kétségbe. Sértik, megalázzák. Csalónak bélyegzik, karikatúrákat rajzolnak róla és rossz pamfleteket írnak ellene. Pedig mindaz, amit õ cselekszik, egy magasabb cél érdekében történik. Végeredményben kevesen vették észre, hogy nem a zsidót, nem az embert, nem az "alacsony rendû lényt" gyûlölték benne, hanem a nacionalizmusát! A nacionalizmusnak azt a tipikusan ószövetségi formáját, amely minden nép ellen és minden nép leigázására irányul. Az ószövetségi nacionalizmus és a német nemzeti szocializmus pedig éppen e viszonylatban úgy aránylanak egymáshoz, mint ég és föld.
A német nemzeti szocializmusban - legalább is 1936-ig - megvolt a más népekkel való együttmûködés akarata. A nemzeti szocializmus csak egyetlen nép: a zsidó ellen irányult. A zsidó nácizmus minden néppel, minden társadalmi és uralmi formával ellentétben áll, ami nem zsidó.
A zsidóság nemzedékei azt a büszke öntudatot hozták a gettóból, hogy azok a faji törvények, amelyek õket megtartották népnek, megtehetik a népek urának is. A modern fejlõdés mellett kedvezett ennek egy szerencsés nép adottság is: a zsidó kétségtelen tehetségessége és magas intellektusa. A zsidó írók, mûvészek, üzletemberek, bankárok - mindegy, hogy miként - a nyugati civilizáció élvonalába jutottak. Az alulmaradottak számára azonban mindez siker, zsidó siker volt. Minden eredmény zsidó eredmény. A sajtó, de egyszersmind az egyszerû kis zsidó is saját fajának fiaként ünnepelte a nagy "angol" államférfit: Disraelit. S a nagy "német" költõt: Heinét, és a legszeszélyesebb nemzetközi forradalmárt: Marxot. Mi más ez, ha nem egy soha nem látott nacionalizmus ragyogó öntudata!? Mi ez, ha nem a legszélsõségesebb "nácizmus", amely a saját dicsõségének vallja még a hitehagyott, "fajáruló" Sikerét is és még a bûnözõt sem közösíti ki magából, ha tudja, hogy az Ábrahám szent magjának leszármazottja. És vajon nem ad-e külön öntudatot a siker hordozójának az az érzés, hogy íme! - van egy nép, amelybõl származik, amelynek életformáját megtagadta ugyan, de amely mégis magáénak tekinti és mégis büszkén vállalja, hogy õ is Ábrahám szent magjából származik.
És mindezeknek a zsidóknak - lettek légyen költõk, bankárok, angol konzervatívok, vagy portugál forradalmárok, - akik ilyen dicsõségesen tudnak elõretörni a világ minden részében, vajon nem hivatásuké, hogy õk és csakis õk uralkodjanak minden népeken? Eddig minden sikerült! Tehát a Tórában lefektetett tanok, a talmudi elvek, a középkor során létrehívott titkos zsidó intézmények jók, helyesek, használhatók a világuralom megvalósítása érdekében. Mi vagyunk hivatva rá - mondta ez az öntudatos réteg, - hogy kormányozzuk a világot. Amerikai bankár, vagy szovjet komisszár, mi egy nép vagyunk! Egy nép!
Korunk két nagy uralmi formája: a kapitalizmus és a bolsevizmus nem két ellentétes irány, hanem mindkettõ a zsidó nacionalizmus, a zsidó világuralmi törekvés megnyilvánulási formája. Egyik talán óvatosabb, mint a másik, de mind a kettõ egy. A legborzalmasabb világcsalás az, amely a kapitalizmust akarja szembeállítani a bolsevizmussal, mint ellenõrt, holott valójában a kettõ egy. zsidó materializmus a kapitalizmus oldalán és zsidó materializmus a marxista-leninista "ellenpóluson"! Egyforma keresztényellenesség, egyforma arabgyûlölet azonban mindkét részen. A mûveletlen, tudatlan tömeg, az utca embere azt hiszi, hogy a kapitalista világ leszámolhat a bolsevizmussal, holott az utóbbi csak az elõbbinek meghosszabbítása. A bolsevizmus a kapitalizmus, vagy legalábbis a kapitalizmus hibáinak szüleménye. A bolsevizmus a liberális, zsidó tõkés rend nevelt gyermeke és leányvállalata. Lelke, ideológiája azonban mindkettõnek egyformán zsidó. Akik megpróbálnak mesterséges ellentétet keresni a kettõ között, soha ne feledjék, hogy a hitleri nemzeti szocializmusban a német nagytõkés igen jól megértette magát a szocialista német munkással. Miért ne lenne feltételezhetõ, hogy a zsidó Bernhardt Baruch ugyanilyen tökéletesen megérti magát Kaganovics Lázárral, vagy a brooklyni kis kommunista vezérrel?
Egy nép vagyunk! - hirdette Herzl Tivadar is, a cionizmus megalapítója. Nem amerikai zsidók, nem szovjet zsidók, hanem csak: - zsidók!
A "szent mag" egysége és világuralmi hivatása ténnyé válni látszott a századfordulóig elért eredményekben. Felgyúlt a zsidó írók, költõk, bankárok, szocialista forradalmárok és kommunista apostolok fantáziájában Ez már a világhódító nacionalizmus volt. Az "antiszemiták" maguk nem vették észre ezt a fejlõdést, és az 1945-ös eseményeknek kellett eljönniük, hogy valami derengni kezdjen a kapitalista "demokrácia" és a szovjet' "népi demokrácia" vitathatatlan lelki és faji egységérõl. Az antiszemiták csak a zsidó "faji összetartást", a "nem tisztességes üzleti módszereket", országaik elzsidósítását látták. Amit azonban a világ "zsidó bûnnek" tekintett, az a zsidó nacionalizmus szemében erénnyé vált. A szent mag világkirályságának fanatizmusa, a Herrenvolkság öntudata, szóval a mózesi nacionalizmus a XIX. század végén már modern formájában is készen állt. A jelszó- bolsevikiek és bankárok számára - az volt: "külön menetelni és együtt gyõzni".
"A világhódítók elindultak, hogy igájuk alá hajtsák a földgolyót és úrrá legyenek minden népeken.
II. FEJEZET
A középkor még látta az Újszövetség, a krisztusi forradalom szembefordulását, az ószövetségi nácizmussal. Krisztusban a szélesebb, egyetemesebb emberiség teljesedett ki. Az Ószövetség egyetlen faj materialista szövetsége volt, a maga külön Jehovájával. Krisztus az egész emberiség számára hozta a megváltást. Minden ember nevében és minden ember számára kötötte meg az Újszövetséget. Természetes, hogy ez az egyetemes emberi közösség, az Újszövetség egész szelleme szemben állott a júdaizmussal, annak kiválasztottsági tudatával, rögökön csúszó materializmusával. A történelem legnagyobb hazugsága az, hogy a kereszténység a zsidóság vallásából született. Ellenkezõleg: a zsidó nacionalizmus, a faji kiválasztottság ellentéteként jött létre. Ezt maguk az apostolok hirdették és hagyták ránk.
"Ti tudjátok. - mondja Péter - hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetségbélivel barátkozni, vagy hozzámenni, de nekem az Isten megmutatta, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek." (Apostolok Cselekedetei, X. 28.)
A zsidók módfelett álmélkodtak azon, hogy a gojimokra is kitöltetik a Szentlélek. Felpanaszolják, hogy az apostolok körülmetéletlen emberekkel étkeznek együtt. Athénben valóságos lázadást rendeznek Pál apostol ellen, mert "görögöket hozott be a templomba és megfertõzte a szent helyet."
Ezzel a törzsi beképzeltséggel, elzárkózottsággal szemben valósággal forradalmian hangzik Péter már idézett kijelentése a Comélius századosnál tett látogatása során.
"Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves elõtte, aki õt féli és az igazságot cselekszi". (Apostolok Cselekedetei, X. fej. 34-35.)
De még forradalmibb a júdaizmussal szemben, amit Pál és Barnabás hirdetnek Antiókhiában:
"Szükséges volt, - úgymond - hogy elõször néktek (zsidóknak) hirdettessék Isten igéje, de mivel hogy ti megvetitek azt és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz (nemzsidókhoz) fordulunk. " (Apostolok Cselekedetei, XIII. 46.)
Pogányok alatt pedig a gojimok, vagyis a nemzsidók értendõk. "És az egész emberiséget egy vérbõl teremtette az Isten" (Apostolok Cselekedetei, XXVII. 26.) - Mondja Pál Athénben. Mondja pedig azért, mert ebbõl az egy vérbõl teremtett isteni közösségbõl egy nép, egy faj zárta ki magát: a - zsidó! Kizárta pedig a vad törzsi nacionalizmus segítségével.
"És azt hiszed magadról, - írja Pál a zsidókra vonatkozólag, - hogy Te a vakoknak vezetõje, a sötétségben lévõknek világossága, a balgatagoknak vezetõje, a sötétségben lévõknek világossága, a balgatagoknak tanítója, a kiskorúaknak mestere vagy, bírván a törvényben az ismeret és igazság formáját. Ki a törvényekkel dicsekszel, a törvények megrontása által az Istent gyalázod-e? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között. (Pál levele a Rómabeliekhez, 19., 20., 23., 24.)
Az apostolok mindenütt a júdaizmussal, a törzsi elzárkózottsággal, a zsidó nácizmussal szemben hirdetik Krisztus forradalmát.
"Megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallanak és szemeiket behunyják, hogy szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam õket. Légyen ezért nektek tudtotokra, hogy a pogány (nemzsidó) népeknek küldetett az Isten idvezítése és õk meg is hallgatják azt." (Apostolok Cselekedetei, XXVIII. 27-28.)
A zsidóság azonban keresztre feszítette e tan hirdetõjét és a mai napig sem adta fel azt a hitét, hogy õ az elhivatott és neki kell úrrá lenni minden népeken. Elõbb a babiloni fogság után kezdõdött diaszpórával, majd Jeruzsálem lerombolásával szétszóródott a zsidóság. Ezzel azonban démonikus erõ, nemzetek fölötti uralmi akarat, fõként pedig egyetlen egységes, zárt fajiság hatolt bele az ókori népkáoszba, a nagy faji és vallási egyvelegbe. Felesleges ma már részletesebben tárgyalni azt a tényt, hogy a zsidóság ugyan nem volt tiszta faj, mert különbözõ népek korcsaiból alakult, ezt azonban egységes fajjá, úgyszólván a világ egyetlen tiszta fajává gyúrta. A XIX. század végén is azt állapították meg, hogy a "zsidó faj teljesen tiszta maradt". (Politisch-Antropologische Revue, 1904 március, 1003. oldal.)
Chamberlain írja, hogy Theodosius korától 1800-ig 300 nemzsidót sem vettek fel összesen a zsidó faj tagjai közé. A zárt, egységes fajisággal azonban együtt járt a szellem is, amely minden más népet is egyformán gyûlölt, megvetett és valamennyinek fölébe akart kerekedni. Európában megjelent a materializmus, az ószövetségi türelmetlenkedés szelleme, amely soha sem adta fel azt a messiási álmot, hogy egyszer lerombol minden más népet, úrrá lesz nálánál nagyobb és erdõsebb nemzeteken, még azok teljes elpusztítása árán is.
Érthetõ volt, hogy az ókor és középkor ennek konzekvenciáit levonta nemcsak szellemi, hanem fizikai vonatkozásban is és elkülönítette magát a zsidóktól. Még eleven volt a Szentlélek betöltésének véleménye, Péter prédikációja az elsõ pünkösd hajnalán:
"Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtõl!" - (Apostolok Cselekedetei, II. 40.)
A középkor megalkotta a gettót, de ezzel egyben megtartotta a zsidó fajt is, amely tisztaságát nagyon sok tekintetben azért õrizte meg, mert végeredményben a maga alkotta elzártságot átvette a kereszténység is. Mindez azonban nem akadályozta a zsidóságot abban, hogy be ne nyomuljon a keresztény államok életébe, gazdasági rendszerébe.
Ennek a zsidó befolyásnak a történetérõl sokat tudunk már az ókorból is. Az Alexandriában és környékén letelepült közel egymillió zsidó, akik még a babiloni fogság után érkeztek oda, az ókor világában ugyanazt a szerepet töltötte be és ugyanazt a hatalmat gyakorolta, mint ma például a new-yorki zsidóság. A római birodalomban, közelebbrõl Rómában szintén félelmes hatalommá alakult a kisebbségi nacionalizmus. Cicero, a nagy római államférfi, mikor a bíróság elõtt egy érdekeit érintõ ügyet tárgyaltak, oly halkan beszélt, hogy rajta kívül csak a bírák hallották. Mint mondotta, azért teszi ezt, mert a zsidók összetartanak és tönkreteszik azt, aki ellenük van. A diaszpóra révén a zsidóságnak már akkor meg voltak azok a szervezetei, amelyeket mi szabadkõmûves páholyoknak mondanánk. A diaszpóra tagjai közé felvettek olyan befolyásos nemzsidókat, akik hajlandók voltak magukat félzsidónak vallani s ezek révén a legmagasabb helyekig vitték közéleti befolyásukat. Ilyenformán bizonyítható az is, hogy a Néró által folytatott keresztényüldözéseknek a diaszpóra zsidói voltak a felbujtói. Poppea Sabina, a császár felesége a zsidó diaszpóra tagja volt a Néró kegyence, egy Alityrus nevû zsidó színész útján vette rá a császárt, hogy irtsa ki a keresztényeket. A Nérók és a Rooseveltek mögött minden idõkben ott álltak az Alityrusok, sõt a Poppeák is.
Amilyen mértékben hozzájárult a zsidó befolyás a római világbirodalom tönkremenéséhez, legalább olyan mértékben okozta a spanyol világbirodalom bukását is. A spanyol birodalomban a kezükben volt - mint Herman írja - minden szellemi és materiális erõ, a földbérletektõl a legmagasabb egyházi méltóságokig. Az uzsora révén kezükben tartották az egész királyi udvart, nemességet. Végül már olyan kiváltságokat vívtak ki maguknak, hogy egy zsidó esküje többet számított a bíróság elõtt, mint két keresztényé. Késõbb Németországban, a Habsburg-birodalomban ismételték meg a hatalom átvételének ezt a formáját. A Magyar Birodalom bukásában szintén hatalmas szerepe volt egy Fortunatus Imre nevû zsidónak, aki társaival együtt olyan mélyre süllyesztette a közállapotokat, hogy a birodalom már nem tudott ellenállni a török hatalom mohácsi rohamának.
Az ókor és a középkor vezetõ szellemei, nagy államférfiai még teljesen tisztában voltak a zsidó befolyás jelentõségével. Tiberius császártól Goetheig minden gondolkodó fõ úgy ismerte fel a zsidóságot, mint nemzeti veszedelmet. "Az olyan minisztérium, amelyben a zsidónak minden lehetséges, az olyan háztartás, amelyben a zsidó a ruhatárt, vagy az egész ház pénztárát vezeti, az olyan minisztérium vagy komisszariátus, amelyben az ügyeket a zsidók intézik: nem más, mint kiszámíthatatlan pontini mocsár" - írta Goethe. A dolgok lényegét talán mégis legjobban látta I. Napóleon, mikor egyszer kétségbeesetten felkiáltott:
"Sáskák és hernyók ezek a zsidók s felfalják az én Franciaországomat."
Még a XVIII. században is jól látták, hogy az úgynevezett zsidó befolyásnak semmi köze sincs az emberiség kérdéséhez, mert a kisebbségi nacionalizmus mindenütt államot alkot az államban és "megemészti a népeket, melyeket néki ad az Úr". Ha az egyes államok nem is mindig ismerték fel a veszélyt, úgyszólván az utolsó pillanatban mégis csak megtorpant a zsidó hódítás: Katolikus Ferdinánd kiûzte õket, másutt korlátozó intézkedéseket hoztak ellenük, és ami igen lényeges volt, sehol nem tûrték meg, hogy az államéletben a zsidó nácizmus befolyása is érvényesüljön. A gettó legalább arra volt jó, hogy a szellemi sorompókat fenntartotta a zsidók elõtt és így a keresztény vallást és kultúrát nem érte utol sokkal hamarabb az a veszély, amelynek ma tanúi vagyunk. Leglényegesebb volt, hogy a zsidóknak a francia forradalomig nem volt közvetlen befolyásuk a tömegekre. Egy-egy királyi udvarba behatolhattak a pénzük segítségével, azonban nem volt módjuk hozzá, hogy közvetlen befolyást nyerjenek a nép széles rétegeire és irányítsák, sõt a maguk nacionalizmusa részére használják fel azokat.
A középkor csak egy tényt nem látott meg az úgynevezett zsidókérdésbõl. Azt tudniillik, hogy a zsidó nacionalizmus befolyása, a zsidóság térhódítása nem ösztönös cselekvés volt, amely a zsidó "kapzsiságából", "önzésébõl", vagy az "antiszemiták" által emlegetett zsidó faji tulajdonságokból fakadt. Egy démonikus tudatos erõ dolgozott már abban az idõkben és az ószövetségi nacionalizmus, a Tóra és a Talmud hajszolta elõre a zsidót. Nem a pénzért, nem a jólétért és gazdagságért, hanem a világuralomért. A pénz csak eszköz volt, de a cél, az igazi nagy cél a világ fölötti hatalom maradt. Ehhez nem volt szükséges még csak központi zsidó kormány sem, - amely pedig idõnként létezett - hanem nagyon is elég volt a Talmud és a Tóra, amely ott volt minden zsinagógában és minden zsidó házban és a kormányoknál sokkal jobb eligazítást adott arról, hogy mit kell cselekedniük a zsidókkal.
Ennek a világhódító ábrándnak azonban - többé-kevésbé - följebb tudták kerekedni az egyes országok, amíg az csak külön-külön más nemzeti területeken és más idõkben érvényesült. A veszély akkor nõtt óriási méretûvé, amikor az ismert világ keretei kitágultak, amikor a sajtó, rádió, a technikai civilizáció révén az országok és emberek látszólag közelebb kerültek egymáshoz és amikor ennek a kisebbségi nacionalizmusnak uralmi akarata már nem egy-egy ország, hanem minden nép ellen egyszerre, egy idõben és teljes erõvel érvényesülhetett. Mindezen felül a protestantizmussal egy idõben a zsidó szellem is kezdett teret nyerni a kereszténységen belül.
Luther még világosan látta a zsidó és keresztény szellem, az egyetemes emberség és a törzsi nácizmus között fennálló kiegyenlíthetetlen különbséget. Ezt bizonyítja a zsidókérdésrõl írott nagy tanulmányában. Azonban a protestantizmussal, a Biblia hirdetésével fokozott szerepet kapott a templomi prédikációkban, a vallásoktatásban az Ószövetség ismertetése. A protestáns prédikátorok, magyarok, svájciak, angolok, hollandok, németek egyre gyakrabban fordultak az ószövetségi prófétákhoz példázatokért. A vallásháborúk korában szívesen szórták ellenfeleikre az Ószövetség vaskos átkait. A retorika üres frázisain keresztül így hatolt be az ószövetségi szellem a keresztény vallásba. A kereszténység kezdte magát a zsidó vallás meghosszabbításának, vagy leányágának tekinteni, ahelyett, hogy épp az ellentétét, a forradalmi mivoltát hangsúlyozta volna. Ezzel a keresztény kultúrvilágban teret nyert a tipikus zsidó intolerancia, a gyûlölet szelleme, és nemzedékek nevelkedtek az Ószövetségnek vigasztalanul materialista, lélektelen és fantázia nélküli tanításain.
Az angol protestantizmus különösen élénken reagált az ószövetségi behatásra. Az angol nemes kalmárok szelleme, a puritánok lelkisége könnyen azonosult a zsidó Ószövetség elveivel és talált igazolásra a maga üzleti gesztióiban. A XIX. században fantaszta angol tudósok már azt igyekeztek bizonyítani, hogy a britek tulajdonképpen az elveszett tizedik zsidó törzs tagjai. Werner Sombart, a kapitalizmus nagy ismerõje jellemzõen mutatta ki, hogy a kapitalizmus zsidó, de egyben protestáns eredetû.
Annyit meg lehet állapítani, hogy a reformációval megszakadt a kereszténység korábbi egysége. Nemcsak formailag, Krisztus egyháza különvált katolikus és protestáns egyházra. A támadt résen át egyszerre merészen hatolt be a keresztény világba és keresztény szellembe a mózesi nacionalizmus példátlan egysége. A felvilágosodás és haladás ürügyével a gettók lakója egyre erõteljesebben kezdte követelni az emancipációt, amelyet az igazi haladás olyan nagy szellemei, mint Voltaire is végveszélynek tartottak. Az emberszeretet, a felvilágosodás jelszavainak ürügyével maga a kereszténység is törekedett a zsidó emancipáció felé. Nem látta meg, hogy ez a kereszténység - katolicizmus, protestantizmus, ortodoxia - egyforma halálát jelentheti majd egy napon.
A lenézett, sötét középkor még tudta, hogy mindez nem lehetetlen, mert a zsidóságban a vallási nácizmus fanatizmusa lobog a kereszténységgel szemben és ennek forrása fõként a Talmud. A Minerva Presse 1888-ban megdöbbentõen érdekes, soha meg nem cáfolt adatokat hozott napvilágra arról a vizsgálóbizottságról, amelyet Szent Lajos francia király állított össze 1240-ben. Szent Lajos tudni akarta a zsidókkal szembeni gyûlölet okait. Bíróságot hívott össze, amelyben saját maga elnökölt. A bíróság elõtt egy héberül jól tudó, megkeresztelkedett zsidó mutatta be a Talmudot. Annak ellenõrzésére meghívták Jechiel párizsi, Juda Sámuel és Jacob rabbikat, akik közül Jacob híres szónokként volt ismeretes úgy Spanyolországban, mint Franciaországban. Az igazságos király minden lehetõséget megadott arra, hogy a rabbik megvédelmezhessék a Talmudot, illetõleg ellenõrizhessék, hogy a Talmud hiteles-e? A bíróság ennek ellenére megállapította, hogy a Talmud olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek ellentétesek minden keresztény, sõt minden nemzsidó társadalom rendjével. Felderítették, hogy a Talmud sorozatosan gyalázza Szûz Máriát, kétségbe vonja, hogy Krisztus szûztõl született volna, sõt azt állítja, hogy egy Pandara nevû katona és egy utcalány szeretkezésének gyümölcse volt. A keresztények megdöbbenve hallgatták a Talmudból lefordított részleteket, amelyeket a rabbik hitelesnek ismertek el. Ezek után Szent Lajos király elrendelte a Talmud megégetését. (The Hidden Empire, 1945. 27. oldal.)
A keresztény világ késõbb nagyon keveset törõdött a zsidók szent könyvével, amely pedig majdnem fontosabbá vált számunkra, mint a Tóra. Innen sugárzott a kereszténység felé a gyûlölet, innen áradt a kettõs erkölcs. Jellemzõ módon még ma XX. században sem volt a Talmudnak megbízható, hiteles fordítása. A németországi zsidó származású egyetemi tanár Graetz lefordította ugyan a Talmudot, azonban kihagyta belõle mindazokat a részleteket, amelyek a zsidókra kompromittálóak, fõként, amelyek világuralmi szándékaikról szóltak. A magyar Luzsénszky Alfonz is lefordította a Talmud egyes részeit. A bolsevista diktatúrának elsõ gondja volt, hogy Luzsénszky Alfonzot börtönbe záratta és valószínûleg ott pusztult a zsidók fogságában.
A Talmud azonban észrevétlenül tovább növelte a zsidó nacionalizmust, amely egyre elevenebben élt Majmonides, a középkori zsidó próféták álmaiban, a zsidó nép lelkében. A zsidó nép már jóval a nagy francia forradalom elõtt megmozdult, hogy megvalósulás felé vigye a mózesi ígéretet. A kereszténység egységén támadt rés, a felvilágosodás, a társadalmi fejlõdés minden tekintetben kedvezett annak a céltudatos munkának, amely megindult a világhatalmi ábrándok valóra váltása érdekében. Itt már elsõ körvonalaiban kirajzolódott az, amirõl késõbb szó lesz s amit biológiai osztályharcnak, a nemzsidó népek fizikai rekonstrukciójának és kipusztításának fogunk nevezni, s amit eddig általában "forradalomnak" hívtak.
Az elsõ világháború után az egész nyugati kultúremberiséget megrázta a londoni Morning Post "földalatti összeesküvõk" cikksorozata. Causes of World Unrest cím alatt H. A. Dwyenne a liberális történetírás által agyonhallgatott forrásmunkák alapján mutatta ki, hogy a francia forradalmat nem egészen az alsó rétegek elkeseredett hangulata idézte elõ. Már ebben az idõben is zsidó és szabadkõmûves kéz dolgozott, amely a gabona összevásárlásával mesterségesen idézte elõ az éhínséget és ezen keresztül a július 14-iki forradalmat. Ugyanebben az idõben, már 1776-ban megalakult Bajorországban a zsidó Weishaupt által életre hívott Spartacus szervezet, amely hirtelen ezerszeresre megnõve tûnt fel újból az elsõ világháború utáni forradalmakban. Gwyenne tanulmánya kimutatta a szabadkõmûvesség szervezkedését a XIX. század összes forradalmi mozgalmaiban, a zsidóság szerepét a szabadkõmûvességben. Gwyenne ezt a kikeresztelkedett Lémann abbé könyve (L'Entrée des Israélites dans le Societé Francaise) és Albert Pike amerikai író adatai alapján állapította meg. Bizonyította, hogy a kereszténység elleni gyûlöletet a zsidóság vitte bele a titkos társaságokba, ahol aztán - szabadelvûség örve alatt háborítatlanul folytatták a kereszténység társadalmi rendjének alapjait aláaknázó romboló tevékenységet. Az ószövetségi nacionalizmus a pénz mellé egy új félelmetes fegyvert szerzett a keresztény népek elpusztítására. Ezt a fegyvert "forradalomnak" hívták.
A szocialista nemzetközi szervezkedés 1844-ben az Internacionálé megalapításával kezdõdött, amelynek mindkét vezére, Marx és Lassale zsidó volt. Mindkettõ a gyûlölet, a fajuk megaláztatásából származó bosszúvágy prófétája volt. D'Israeli Connigsby címû mûvében a németországi munkásmozgalmat és annak zsidó vezetését már elõre megjósolta. Ezzel az európai kultúra történelmében egy eddig ismeretlen tényezõ jelent meg: a szervezett gyûlölet és szervezett irigység, mint társadalmat formáló, romboló erõ. Ószövetségi eredetû volt Európában a kollektív türelmetlenség is, de még ószövetségibb és talmudibb ez a gyûlölet, a felkeltett szenvedély, amelynek prófétái szociális síkon pontosan azokkal a jelszavakkal, ígéretekkel és fanatizmussal dolgoztak, amelyekkel az Ószövetség ígérte saját népének, hogy a Jehova elébe önti egyszer a föld minden gazdagságát, hogy nem kell dolgozni, legfeljebb napi 2-3 órát. Az ószövetségi nácizmus félelmetes szövetségest nyert az európai, majd az amerikai proletariátusban, amely minden joggal el volt keseredve a kapitalizmus kizsákmányoló rendszere ellen. Csupán azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ennek a kapitalizmusnak igazi alkotói, hordozói és haszonélvezõi pontosan a zsidó nacionalizmusnak képviselõi, az internacionálé megalapítói voltak.
Marx tanításában kétségtelenül benne van a diabolikus terv csírája. Az abszolút egyenlõség hamis tanával, a proletár tömegek irigységének felkeltésével lerombolni minden nemzsidó nép szellemi elitjét, az arisztokráciát, polgárságot, papságot, értelmiséget. Vezetõ nélküli tömeget csinálni az emberiségbõl. Ez már nem szocialista terv. Ez a zsidóság világterve! Az eltömegesedett ember vak eszköz és rabszolga lesz a világuralomra törd törzsi nacionalizmus kezében.
A tény az, hogy Marx nemzetköziséget hirdetett, de a zsidóság nem volt nemzetközi. Nemzetköziséget csak a proletariátustól kívántak. Neki szánták azt a szerepet, hogy romboljon le minden hazát, minden vallást, hogy létrejöhessen a nemzetközi világállam, amelynek egyetlen elitje, uralkodó és vezetõ rétege lesz: a zsidó!
A zsidó ott élt minden nemzet között. Beszélte mindenik nemzet nyelvét, de õ megmaradt zsidónak. Egyetlen faji gondolat, egyetlen nacionalizmus, egyetlen nemzetek fölötti nácizmus büszke és öntudatos képviselõjének. A keresztény forradalom a "felvilágosodás" jelszavai elõl ekkor már behúzódott a templomok hûvös hajójába. A krisztusi forradalom hitébõl, befolyásából mind többet veszítve zsidózó kereszténységgé változott. Materialista módra ragaszkodott világi befolyásához, világi javaihoz, nagybirtokaihoz, mikor itt lett volna az idõ, hogy meghirdesse és képviselje a krisztusi gondolat lényegét: a szociális igazságosságot. Ugyanakkor a zsidó megõrizte a maga vallási, népi, faji egységét és annak következtében, mint éles tor hatolt bele a mindinkább meglazuló keresztény közösségbe. A zsidó nacionalizmus egyre erõteljesebb lángokkal lobogott. A keresztény, krisztusi forradalom mind bátortalanabbá, hitetlenebbé és tehetetlenebbé vált. Az ószövetségi vallási nacionalizmus lobogó hitet, faji öntudatott tudott gyújtani az oroszországi gettók népébe. Az újszövetségi kereszténység mind bátortalanabbá lett és kezdte szégyellni az újszövetséget, a saját hitét, amelyrõl sokszor azt érezte, hogy "idejét múlta" vagy "tudománytalanná" vált a felvilágosodás jelszavaival szemben.
Legnagyobb baj volt, hogy a kereszténység tehetetlenné vált a kor nagy szociális problémájával szemben. Ezalatt a zsidóság a maga fajtája számára hitet adott. Nem Istenhitet - mert hiszen sok zsidó látszatra megtagadta a hitét, - hanem a politikai nacionalizmus fanatizmusát. Ezzel szemben a krisztusi forradalom nem ismerte fel földi küldetését, amelyet a kor elõírt volna számára: odaállni a tömegek oldalára és nem a gyûlölet, hanem a szeretet jegyében valósítani meg: a szociális igazságot.
A XIX. század kereszténysége már sok tekintetben inkább formalizmus volt, mint hit és küldetéstudat. A marxista forradalom gondolatával nem tudta szembeállítani a krisztusi forradalom korszerûen fogalmazott eszméjét. A Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno kezdetû pápai enciklikák állásfoglalások maradtak csupán. Állásfoglalások a szocialista gondolat, de egyben a liberális állam mellett. Az ecclesia militans nem harcolt úgy, ahogy küzdenie kellett volna. Megnyugodott abban a krisztusi tanításban, hogy "az én országom nem e világból való". Ezzel szemben a marxizmus a mennyországból a földre helyezte át a megváltás gondolatát. Az utóbbi gondolat teljesen zsidó eredetû volt. Hiszen Jahve és a nagy fajvédõk, Ezdra és Nehémiás, a rabbinusok pontosan ezt ígérték a zsidó népnek is. Megváltást e földön, Jeruzsálem kitárt kapuit, amelyen beárad a népek gazdagsága, a heti 18 órás munkaidõt, a szociális biztosítást. A marxizmus földi megváltást ígért, de az ígéret mögött ott állt a zsidó nacionalizmus, és a marxista vezérek tudták, hogy ez a megváltás a zsidó világkirályság alakjában fog kiteljesedni.
A kereszténység nem tudott újra eggyé forrni legalább a krisztusi revolúció gondolatának szociális igenlésében. A zsidóság egy maradt a négyezer éves nácizmus faji és lelki közösségében.
A nagy francia forradalom után a kereszténységet titokzatos erõk: a szabadkõmûvesség, a zsidó befolyás alá került államok kormányai mindinkább beszorították a közéletbõl a templomba. A belsõ megingás következtében nem is volt erõ, amely ellenálljon ennek a törekvésnek. Az ortodoxia üres formalizmusa, a katolicizmus, amelynek püspökei százezer holdak birtokában prédikáltak a tömegek felé szegénységet és tisztességet, a protestantizmus, amely mindinkább beszívta magába az ószövetségi szellemet? Mi lett volna az a lelki mozdító erõ, amely a krisztusi forradalom oldalára szólíthatta volna a proletár tömegeket? A kereszténység egyre inkább távolmaradt a közéleti jelenségek bírálatától, a világi közvélemény irányításától, a szociális eszmék megvalósításától. Ezt a szerepet átvetette az ószövetségi nacionalisták kezébe került sajtó, a szabadkõmûves páholytag, a marxista agitátor. A földre helyezett marxista mennyországgal szemben a kereszténység nem tudta érvényesíteni a krisztusi gondolat szociális tartalmát, nem állt a tömegek mellé, lemondott a vezetésrõl. Ezzel egyenes arányban egy roppant céltudatosság, egyetlen fanatikus akarat tört elõre: szétrombolni minden istenit és emberit. Szétzülleszteni, vezetõitõl megfosztani a társadalmakat és megteremteni a zsidó világkirályság végleges uralmát.
Pedig épp a századfordulón olyan nagy gondolkodó, mint Chamberlain figyelmeztette a keresztény társadalmakat:
"A közöttünk élõ zsidóség problémája a jelen legnehezebb és legveszélyesebb kérdései közé tartozik". (H. S. Chamberlain, I. 163. oldal)
A XX. század kezdetén a cél már nem volt kétséges. A világ zsidóságának vezetõi csupán azt nem döntötték még el, hogy Ábrahám szent magja milyen eszközökkel biztosítsa a megígért világhatalmat. Az arany vagy géppisztoly, a nagytõke vagy kommunista terror, amelynek élén az MVD zsidói állnak? A pénzváltók, a galambárusok, írástudók állama legyen az új Templom, vagy a terrorista szadduceusé?
Vagy talán mindkettõ egyszerre és egymás mellett? A módszerek nagy dilemmájára érdekes feleletet adott egy - "hamisítvány".
III. FEJEZET
A zsidóság mindent megpróbált, hogy kétségbe vonja a "Sion bölcsei jegyzõkönyveinek" hitelességét. Ma már mûveletlen, babonás és barbár lénynek tekintik azt, aki a Jegyzõkönyvekrõl említést merészel tenni.
Az Alliance Israelite Universelle 1935-36-ban próbapert indított a német Weltdienst ellen Baselben, hogy a bíróság elõtt bizonyítsa be, miszerint a Jegyzõkönyvek közönséges hamisítványok. Ulrich Fleischhauer, a Weltdienst akkori vezetõje volt a vádlott. A per több tárgyaláson keresztül majdnem két évig húzódott. A Baseli bíróság felmentette Fleischhauert. Indoklásában azt mondja, hogy nem tudja eldönteni: vajon a Jegyzõkönyvek hitelesek-e vagy sem. A kérdés nyitva maradt. A világzsidóság hallgatott s azóta is mélyen hallgat, holott elõzõleg minden egyes alkalommal bizonyítani kívánta, hogy a Jegyzõkönyvek a cári Ochrana hamisítványai, amelyek a pogromhangulat felszítására készültek.
Annyira bizonyos, hogy Sion bölcsei jegyzõkönyveinek eredeti héber szövege már 1890-ben járt az odesszai zsidók kezén. Azokat 1905-ben az orosz Nilus tette közzé. Egyes verziók szerint szerzõjük a keleti Asher Giznberg, héber írói nevén Achad Haam, vagyis "egy a népbõl", akinek célja az volt, hogy a könyvvel ébresztgesse a zsidó nemzeti öntudatot. Nilus könyvének egy példánya már 1906-ban bekerült a British Múzeumba, ahol a mai napig katalogizálva van.
A Jegyzõkönyvek hitelességérõl addig-addig vitatkoztak, amíg azok valódiságát minden bírónál hatalmasabb bíró igazolta. Maga a világtörténelem! Az 1906-ban regisztrált zsidó program azóta szóról-szóra megvalósult. Akárminek tekintjük tehát a Jegyzõkönyveket: Sion 33-ik fokon lévõ vénei világprogramjának, a baseli cionista kongresszus titkos jegyzõkönyveinek, akár csak egy túlzó zsidó nacionalista pamfletjének, mindez nem érdekes. A döntõ tény - ami vitathatatlan - hogy a program csaknem teljes egészében valóra vált. Sõt! Több is beteljesedett, mint amennyit a cionista vének elõre láthattak. A világhódítók meghódították a világot. A terméketlen hitelességi viták helyett mi csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a sionista vének beváltották a programjukat. A zsidóságot már csak egyetlen lépcsõ választja el attól, hogy nyíltan is bevallja: a világhatalom az õ kezébe került. Az emberiséget kormányzó politikai, gazdasági, szellemi erõk mögött egyelõre még csak a második vonalba húzódva, de ugrásra készen állva ott áll a zsidóság. Készül rá, hogy megtegye azt a bizonyos lépést, amely után a vörös csillag és az amerikai fehér csillag ötödik ágára felteszik a hatodik ágat, a megvalósult világkirályság nyílt szimbólumát: a hatágú Dávid-csillagot!
A Jegyzõkönyvekkel kapcsolatban egyetlen kérdés, hogy létezett-e a zsidóságnak olyan nyílt, vagy titkos szervezete, amely az egész nép számára kidolgozhatott egy világprogramot? Van-e titkos zsidó "kormány", amely a Tóra és a Talmud, esetleg a Jegyzõkönyvek alapján a világ zsidóságát irányította?
Nem kétséges, hogy a zsidó államon belül már Krisztus születése elõtt regisztrált a Kahal, vagy a Cahilla, amely a teokratikus zsidó állam politikai szervezetét képezte. Fel lehet és fel kell tételezni, hogy a zsidó nép számûzetésbe is átmentett valamit ebbõl a szervezetbõl.
Már rámutattunk arra is, hogy még a szétszóródás elõtt mint valóságos kormányzati és politikai hatalom dolgozott az alexandriai és a római diaszpóra. A szétszóródás után tulajdonképpen minden zsidó hitközségnek megvolt a maga miniatûr Kahalja, melynek az volt a célja, hogy intézze a zsidók peres ügyeit, különösen azokat, amelyek intézése nem volt kívánatos keresztény bíróságok elõtt. A zsidóság által sûrûn megszállott országokban mindenki tudott ezeknek a Kahaloknak létezésérõl. Azonban feltétlenül lennie kellett egy magasabb zsidó kormánynak, vagy mint ma mondanánk, "emigrációs bizottságnak", amely a zsidóságot összetartotta, politikai kérdésekben egy célra irányította. Okmányok bizonyítják, hogy ez a titkos zsidó kormány különféle nevek alatt, de mindig fel-felmerült a történelem évszázadaiban. Sanhedrin néven régebben Konstantinápolyban székelt és a zsidók feje a "nagy satrapa" volt. Késõbb a különféle mozgalmakban, a francia szabadkõmûvességben, az elsõ világháború irányításában mindenütt nyoma volt annak, hogy ilyen titkos világkormány mûködik. Wilson elnök, midõn 1920-ban hazatért az eredménytelen versaillesi béketárgyalásokról, nyíltan kimondotta:
- Európában volt egy titkos erõ, amelynek nem tudtunk a nyomára jönni.
Disraeli 1844-ben a Conningsby címû munkájában kertelés nélkül megírta, hogy:
"A világot nagyon különbözõ személyek kormányozzák, akik soha nem jelennek meg a színpadon."
A zsidó Walter Rathenau ugyanerrõl írt a Weiner Preeben, 1921. december 24-én, midõn azt mondotta:
" Mindössze 300 ember, akik jól ismerik egymást, intézik Európa sorsát. Ezek utódjaikat saját környezetükbõl választják ki. Ezeknek a német zsidóknak kezében olyan eszközök vannak, melyekkel véget vethetnek bármely államformának, amelyet ésszerûtlennek tartanak."
New-Yorkban egyáltalán nem titok, hogy a Cahilla (Kahal) mûködik, hiszen különbözõ városrészekben a zsidók gyakran rendeznek Cahilla-partiekat. Minderrõl nagyon érdekes leleplezéseket közölt 1946-ban a The Hidden Empire címû könyv, amely többek között ezeket írja a 35-ik oldalán:
"A világzsidóság a földet két hemiszférára osztotta: keletire és nyugatira...
A Cahilla (a titkos zsidó kormány és bíróság) köztudomás szerint a hét jelkép szerint van összeállítva. A keleti hemiszférának védnöke nem tartozik ide, noha mindkét hemiszféra szponzora felelõsséggel tartozik az ismeretlen és koronázatlan zsidó királynak, akinek személye féltve õrzött titok."
Nem vitás tehát, hogy volt, lehetett zsidó központi szervezet, kormány, - vagy bárminek nevezzük, - amely kidolgozta Sion bölcseinek világprogramját. Azonban akár volt, akár nem volt, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a program megvalósult. És ez mindennél sorsdöntõbb bizonyíték. A világzsidóság - mint ki fogjuk mutatni - ott áll a második lépcsõfokon, a Sion bölcsei által elõírt helyen és minden készen áll arra is, hogy hamarosan megtegye a hiányzó utat és elérje a harmadik lépcsõfokot.
Ötven évvel ezelõtt, vagy akár még a baseli perben is kétségbe lehetett vonni a Jegyzõkönyvek hitelességét. A Jegyzõkönyvek programja azonban égett, lobogott az ószövetségi nacionalizmusban. A Jegyzõkönyvek létezését lehet tagadni, de ennek a nacionalizmusnak létezését nem.
A Jegyzõkönyvekben, amelyek minden valószínûség szerint csupán az igazi program kivonatai, kissé homályosan és elmosódottan jelentkeztek azok a módszerek, melyek segítségével a zsidóságnak meg kellett valósítania a világuralmat. A ködös, misztikus szövegbõl a felületes olvasó csak azt látja, hogy a Jegyzõkönyvek egyszer nyílt diktatúráról, egyszer szabadelvûségrõl beszélnek. Egyszer a tõke és a sajtó segítségével vélik elérni a világhatalmat, másszor a félreismerhetetlen bolseviki módszerekkel. Amikor Sion bölcseinek jegyzõkönyvei már ott forogtak az odesszaiak kezén, a lenini tanítás még nem volt ismeretes. Mégis a Jegyzõkönyvekben olykor már a tökéletes lenini ideológia, a kisebbségi uralom harci technikája nyilatkozik meg. Meglepetve látja az olvasó, hogy a zsidó politikai módszer végeredményben mégis a tõkén keresztül végrehajtott tökéletes világuralom felé hajlik.
A Jegyzõkönyvek áttanulmányozása után még inkább rádöbbenünk, hogy a bolsevizmus és kapitalizmus közötti ellentét csak látszólagos. Sion vénei világosan látták, hogy a bolsevizmus csak a liberális kapitalizmus kiegészítése, egyazon totális uralom két formája, de mindkettõ ideológiája a materializmus, a kisebbségi uralom, a csekk könyv, vagy géppisztoly lényegileg azonos terrorizmusa. Az utólag átvizsgált események megfejtik a Jegyzõkönyveknek azt a részét, amely homályos volt. Sion vénei három lépcsõfokot építettek meg Salamon király trónusáig, a világuralom kiterjedéséig.
Az elsõ lépcsõfok: a pénz, a kapitalizmus, a sajtó hatalmának zsidó kézbe vétele, szüntelen növelése, ezzel egyidejûleg a nemzsidó társadalom elitjének lerombolása, félreállítása, kompromittálása. Ugyanekkor a szabadelvûség eszméjének, mint faltörõ kosnak felhasználása, a nemzsidó társadalmak lerombolása, a római jognak és minden jogrendszernek meghamisítása, a munkásság irigységének, elégedetlenségének felkeltése, a gyûlölet állandósítása a társadalmakon és államokon belül.
Az elsõ lépcsõ: a keresztény országok szembeállítása egymással, háborúk, forradalmak kirobbantásával, de még mindig a szabadelvû rendszer keretében; "le kell törnünk minden oppozíciót, megüzenvén a háborút szomszédai által annak az országnak, amely feltámadni mer ellenünk. Erre világháborúval kell felelnünk. Ha mind ellenünk támadnak, akkor amerikai és kínai ágyúkkal felelünk nekik" - írják a Jegyzõkönyvek.
Az elsõ lépcsõ küzdõi számára a Jegyzõkönyvek elõírják a keresztény családba való behatolást, a vallás elleni óvatos küzdelmet, a sajtó birtokba vételét, a munkásság forradalmasítását, a keresztény társadalmak lassú destruálását. Elõbb a királyságokat kell megszüntetni, aztán az arisztokráciát lerombolni, a földbirtokos osztályokat elszegényíteni, a tömegekben felkelteni a lázadás szellemét. A természetes és születési arisztokrácia romjain - hangzik az utasítás - megalkottuk a mi osztályunk pénzarisztokráciáját. Ezen új arisztokrácia alapja a tõlünk függõ gazdaság és tudomány, amelyet a mi tudósaink hirdetnek. (Lásd Amerikában: az atomtudósok.)
A Jegyzõkönyvek szerzõi világosan látják, hogy a liberális kapitalizmus korában a szabad verseny a legbiztosabb út a második lépcsõ felé.
"Mi a munkások megmentõjének mutatjuk magunkat, - írják - akik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk õket az elnyomás alól. Felajánljuk nekik a szocialista, anarchista, kommunista hadseregünkbe való belépést, amelyet a szabadkõmûvesség által mindig követelt emberi szolidaritás alapján mindenkor támogatunk."
Ne feledjük, hogy mindez 1906-ban került nyilvánosságra. Vajon azóta nem valósult-e meg a világprogramnak minden részlete?
Az elsõ lépcsõfokon más a stratégia és mások a harci eszközök. "Hatalom és hypokrizis" - hirdetik a Jegyzõkönyvek farizeusai, és egyben hozzáteszik: "Hatalmunk lényege - fõként az elsõ fokon - a titkosság."
A Jegyzõkönyvek szerzõi elõtt nem voltak ideológiai akadályok. Õk teljes világossággal elõre látták azt, ami azóta bekövetkezett, tudniillik hogy a tõke elnyomásából az út egyenesen a bolsevizmus felé vezet.
"A tudatlan nép - írja a Jegyzõkönyvek - vakon hisz a nyomtatott betûnek, az általunk sugalmazott rossz gondolatoknak engedve, gyûlöletet érez az összes néposztályok iránt, melyeket magánál felsõbbrendûnek érez. Nem érti meg azok jelentõségét."
"Ez a gyûlölet még inkább kiszélesedik a gazdasági krízis által, amely akadályokat gördít az összes pénzügyi tranzakciók és az egész ipari élet elé, azonban a mindenfelé, titkos eszközök által megszerzett általános gazdasági krízisben az egész, kezeink között lévõ arany segítségével, az összes európai országokban a munkások nagy tömegét fogjuk az utcára vetni. Ez a néptömeg örömmel fogja kiontani azok vérét, akikre tudatlan együgyûségében gyermekkora óta irigy, akiktõl javaikat elrabolhatja. Ezek nem fognak rosszul bánni a mi népünkkel, minthogy pontosan tudja a támadás megindulásának kezdetét."
Elég visszagondolni az európai és a világtörténelem elmúlt húsz-negyven esztendejére és akkor látni lehet: Íme, ez már a második lépcsõ kezdete.
Ez már a bolsevizmus. A fellázadt embert, az irigységtõl, gyûlölettõl fûtött proletár tömeget ugyanazok a komisszárok, agitátorok vezetik majd, akik a kapitalista államok bankjait, parlamentjeit, sajtóját kormányozzák. Hiszen egyetlen vérszövetség leszármazottjai! Egyetlen kétarcú nacionalizmus képviselõi valamennyien.
Itt már felmerül a Talmudba rejtett arc, a vérszomjtól eltorzult sadduceus, aki vérontás árán is el akarja pusztítani a többi népeket és aki 1945-ben épp oly lázas szemmel járt elõl a nagy keresztény-pogromokban, mint Bar Kochba vitézei a Krisztus után 130-ban történt nagy földközi tengeri zsidó lázadás során.
"Az arisztokráciának - írja a 3. számú jegyzõkönyv - amely jogosan húzott hasznot a nép munkájából, érdekében állott az, hogy a munkások jól tápláltak, erõteljesek legyenek és jó egészségnek örvendjenek. Nekünk ellenkezõleg ezzel szemben álló érdekünk van: a gójok degenerációjára törekszünk. Hatalmunk a munkás állandó rossz táplálásától és gyöngeségétõl függ, mert akkor nem lesz elég ereje és energiája ahhoz, hogy minket támadjon."
Mi más ez, ha nem a bolsevista rendszer kísérteties víziója? Három évtizeddel a bolsevizmus kitörése elõtt! Mi más ez, ha nem az illuminátusok korai, de szintén zsidó eredetû programja: ínség és meggyõzés! Ez már a sztálini-kaganovicsi állam látomása, amelyben - a Jegyzõ-könyvek szerint - meg kell lennie a titkos rendõrségnek, a népbírósági intézménynek, a tökéletes és teljes elnyomatásnak, a munkásság kihasználásának.
Ez már a második lépcsõ! Oroszországban láthattuk, hogy a kolhoz rabszolgájának le kell térdelnie a komisszár elõtt. A Szovjetben a zsidó mûvezetõ, vagy "munkásigazgató" megvonhatja az élelmiszerjegyet attól, aki nem tudja teljesíteni az elõírt normát, a kiszabott robotot. Az ukrajnai éhínség hatmillió halottja, az élelmiszerjegy megvonása miatt éhen halt magyar, német, román, olasz hadifoglyok hekatombája igazolja, hogy ez a programpont is beteljesedett és beteljesedik mindenütt, ahol - "Izrael a király".
Azonban a Jegyzõkönyvek szerzõi jól látták, hogy még ez sem minden. A bolsevizmus csak arra való, hogy végleg megtörje, eltömegesítse, emberszabású csordává alakítsa a népeket. A kapitalizmus és a bolsevizmus, a biológiai osztályharc azonban csak eszközök. Ez még mindig nem jelenti az általuk elképzelt tökéletességet, biztonságot egy lerázhatatlan zsidó világuralom számára. Még nem biztosítja az élet korlátlan élvezetét és a totális hatalmat a kiválasztott kisebbség számára.
Emlékezzetek csak vissza a nagy francia forradalomra, amelyet nagynak" neveztünk, jól ismerjük elõkészítésének titkait, mert a mi munkánk volt. Azóta vonszoljuk a tömegeket csalódásból csalódásba, annyira, hogy lemondanak egy, a mi cionista vérünkbõl származott, olyan despota javára is, akit a világ számára mi készítünk elõ."
Ez a harmadik lépcsõ. Az utolsó és legfontosabb! A Jegyzõkönyvek szerzõi megmondják, hogy amikor a zsidóság elérkezett ehhez a végsõ pillanathoz, akkor egyetlen tollvonással megsemmisíti mindazt, amit a gojimok számára hirdetett. A szabadelvûség és a szocializmus helyébe odalép a teljes és tökéletes despotizmus. A kifelé patriarkális, de lényegében kegyetlen és terrorisztikus zsidó világkirályság, amelyet most már nyílt terrorral és nyíltan is csak a zsidók fognak kormányozni.
"A népnek szüksége van arra, - írják a 23. számú jegyzõkönyvben - hogy uralkodójában a hatalom és tekintély megtestesülését lássa. Ez az Isten választotta fejedelem, akinek küldetése összezúzni a romboló erõket, amelyek nem az értelembõl, hanem az ösztönökbõl, sem nem az emberi, hanem az állatias szellembõl erednek. Ezek az erõk ma gyõzedelmeskednek, a szabadság és jog nevében ûzött mindenféle erõszaknak és tolvajlásnak alakját öltik fel. Ezek rombolják szét a társadalmi rendet, hogy végre felállítsák Izrael királyának trónját. De mihelyt ez hatalomra jutott, az õ szerepük véget ért. Akkor el kell söpörni útjából ezeket az erõket, mert útjában a legkisebb kavics, vagy szalmaszál sem maradhat."
Késõbb látni fogjuk, hogy mindaz, ami 1890-ben vagy 1906-ban nagyon távoli jövendölésnek látszott, azóta kísérteties biztonsággal megvalósult, a zsidó nacionalizmus gyõzött, Ma már arra sincs szüksége, hogy titokban írja jegyzõkönyveit.
Alig hat évtized telt el az emancipáció óta, amikor elkövetkezett a századforduló. Nyugaton ekkor már készen állott a világhódítók legfélelmetesebb rohamcsapata: a burzsoá, kapitalista, vagy kispolgári zsidó középosztály, az "asszimilált" intellektuel - író, újságíró által irányított agresszív zsidó réteg. Ez a nyugati zsidó is végeredményben a Talmud neveltje volt. A Volga és a Duna térségében elszórt több mint ötmillió fõnyi zsidóság, az oroszországi és kelet lengyelországi zsidó tömeg még a belzi, breszt-litovszki, máramarosszigeti, Talmudok és Tórák fölé hajolva álmodta a világkirályság álmait.
A budapesti származású zsidó tudós Fehér Lajos jól látta a valóságot, amikor a "Zsidóság" címû nagy munkájában megírta, hogy a Talmud valósággal leigázta a zsidóságot. A szigorúan megkötött rítus a nap minden szakára elõírta a vallásos cselekményeket. Runebs a "Der alte und der neue Glaube" címû mûvében megállapította, hogy a zsidónak naponta fél napra van szüksége ahhoz, hogy elvégezze a vallásos cselekményeket. Egyedül Mózes halálának emlékére háromezer elõírás teljesítését rendelte el a Talmud. Mindez lehetetlenné tette a hithû zsidó számára, hogy komoly termelõ munkával foglalkozzék. Nem lehetett ilyen körülmények között, a lengyel, orosz, vagy magyar paraszt napi tizennégy órás munkáját végeznie. A parasztság hiánya azonban nemcsak hátrány volt, hanem elõny is. Adott pillanatban a zsidóság középosztállyá, nagy intellektusú szellemi réteggé tudott alakulni. A föld nem kötötte le. Egész életében intellektuális cselekménnyel, a szent könyvek olvasásával foglalkozott s bármilyen egyoldalú szellemi tevékenység volt ez, de mégis csak az volt! S kétezer évre visszamenõleg vizsgálva ezt, könnyebb megérteni, hogy miért került ki ebbõl a népbõl oly sok intellektuel, író, költõ, újságíró, politikus és atomtudós.
A zsidóság így valósággal meghatványozta önmagát. Csak meg kellett tanulnia a nyelvet és rögtön más népek középosztályává, burzsoáziájává, vagy pénzarisztokráciájává válhatott. Sokkal több kulcspozíciót foglalhatott el, mint bármely nép, amelynek munkás, paraszt rétegei voltak. Innen már csak egy rövidke lépést kellett megtenni a nagyobb, királyibb, messiásibb gondolat felé. Miért ne lehetne ez a tizenötmilliós faj az egész földkerekség népeinek vezetõ rétege? Angol, orosz, amerikai vagy francia mázzal, de belsejében a zsidó nacionalizmus egyforma öntudatával?
Ennek a nacionalizmusnak egyetlen örömünnepe volt: a Purim, amikor le kellett részegedni annak emlékezetére, hogy az elsõ "antiszemitát", Hámánt és tíz fiát megölték és Susán várában meggyilkoltak 70 000 nemzsidót. Jan és Jerome Tharaud "A kereszt árnyékában" címû, teljesen filoszemita beállítottságú könyvükben megdöbbenten mutatnak rá, hogy a zsidó nép soha nem ismerte ezt a szót, "szeretet". A "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" mózesi parancs volt ugyan, de ez csak a zsidó nép tagjaira, sõt azon belül is a legközelebbi hozzátartozókra - mint a latin nyelvû Szentírás mondja: aproximos tuos, tehát a te legközelebbijeidre - korlátozódott. A keleti zsidóság a gyûlölet népévé, a gyûlölet keleti rezevoárjává változott és egy, maga körül mindent felégetõ gyûlölet hordozójává alakult.
S eközben, - nyugaton ugyan - még pedig Brüsszelben fél évszázaddal ezelõtt, csaknem romantikus körülmények között, megalakult az orosz kommunista párt. Az alapítók között volt "orosz" kisnemes, georgiai kicsapott papnövendék, oroszországi nagykapitalista lánya és progresszív újságíró. Egy-kettõ kivételével valamennyien zsidók voltak.
Másfél évtized múlva a zsidó nacionalizmus porba omlasztotta Szent Oroszországot, ahol egyenesen a második lépcsõfoknál kezdett hozzá a Sion bölcsei által ajánlott terv kivitelezéséhez: a zsidó királyság megvalósításához.
IV. FEJEZET
Az elsõ világháború elõtt Oroszország, Litvánia, Lengyelország zsidó üzleteiben már egészen nyíltan terjesztettek egy levelezõlapot. A képeslap egy rabbit ábrázolt, egyik kezében a Tórát, másikban II. Miklós cárt tartja, aki fehér jérceként van ábrázolva, fején a koronával.
A kép alatt a következõ héber szöveg volt olvasható: "Sä chaliphati, sä temurati, sä kaporati".
Nyers fordításban ez azt jelenti: "Ez az áldozati állat legyen az én feloldozásom, ez legyen helyettem a pótlás és ez legyen az én bûnbánati áldozatom."
A héber szöveg "Kaporah" nevû imádság egy része. Az erre vonatkozó utasítások Mózes III. könyve 16. fejezetében, a 15. versben így találhatók meg: "És ölje meg a bûnéért való áldozati bakot, amely a népé, és vigye be annak vérét függönyön belül és cselekedjék annak vérével, mint a tuloknak vérével cselekedett, hintse ugyanis azt a fedélre éra fedél elé."
Egyes zsidó rabbik ellenezték ezt a tanítást. De ahol kabbalisták éltek, mint a keleti zsidóság körében, ott kecske helyett mindig feláldozták a kibékülés napján a kakast és a fehér jércét. A levelezõlap tehát a zsidóság nyílt felhívása volt a cár meggyilkolására. A cárizmus elleni gyûlölet égett a pogromok miatt, de sokkal inkább égett a mózesi parancs alapján, amely azt hirdette, hogy "idegen férfit ne fogadj el magad fölött királynak".
És mikor kitört a bolsevizmus, Jekaterinburgban meggyilkolták a cárt és családját. A cár gyilkosai Jacob Swerdlow, a Szovjetunió késõbbi elnöke, Jacob Jurovszkij, Chajem Golocsikin és Péter Jernakow, valamennyien zsidók voltak.
De zsidók voltak azok is, akik mintegy fél századon át törekedtek Oroszország felbomlasztására és leigázására. Ötven százalékban zsidók voltak tagjai az oroszországi elsõ szociáldemokrata pártnak, amelybõl késõbben a bolseviki párt alakult. A lengyelországi szociáldemokrata párt kezdetben egyenesen, mint zsidó szociáldemokrata párt szervezkedett és hasonló volt a helyzet Litvániában. Zsidó származású volt maga Kerenszkij is, aki az elsõ köztársaság miniszterelnöke lett.
Dosztojevszkij, a legnagyobb orosz író, akinek a zsidókról írott tanulmányát még ma is gondosan elsüllyeszti a "szabad" nyugati könyvkiadás, már 1887-ben látta, hogy az orosz nép fölött ott suhog Júdea korbácsa és Szent Oroszországra ráborul a bolsevizmus vörös árnyéka.
- "Közeledik az õ birodalmuk, az egyeduralmuk. Kezdõdik az õ eszméiknek korlátlan uralma. Ebben el fog száradni az emberiesség érzése, az igazság utáni vágy s ezelõtt el fognak sorvadni a keresztény és nemzeti érzések most és mindörökre."
A bolsevizmus gyõzött s ettõl kezdve a zsidó intellektuelek, a fiatal forradalmárok, a kapitalizmus alján maradt szegény zsidó tömegek Oroszország felé fordították arcukat. Akár bolsevikek voltak, akár nem, mint zsidó mégis csak azt látták, hogy akik a cárokat felváltották, csaknem valamennyien zsidók.
A polgári származású magyarországi zsidó, Lakatos-Kellner László költeményben üdvözölte Lenint s azt írta:
Új Krisztus jött el,
Lenin! Lenin!
A magyarországi zsidóság hivatalos lapja, az Egyenlõség, melyet csupa jómódú polgárok olvastak, Trotzkij-Bronsteint magasztaló cikkében ezt írta már 1917. december 27-én.
"A zsidó szellem, a zsidó tudás, zsidó szív és békeszeretet megmentette Oroszországot, megmentette talán az egész világ jövõjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel fel nem ragyogott, mint éppen Oroszországban. Trotzkij szavai bizonyítják, hogy a bibliai és prófétai zsidó szellem a nagy békeszerzõk Jezsajás, Micha prófétáké a szelíd talmudi bölcseké, mely eltölti ma Oroszország vezetõit."
Jacob Schiff, az amerikai bankár, a Khun and Loeb bankház és az amerikai pénzemberek már a kezdet kezdetén hatalmas összegeket kölcsönöztek, avagy adtak számolatlanul a bolsevistáknak. Ezek a bankárok épp úgy tudták, hogy kik vezetik Oroszországot, mint amilyen jól kellett ismerniük a Rothschild házat alapító Amschel Mayer jóslatát. A frankfurti Rothschild házon vörös zászló lengett. S az öreg Amschel Mayer, mint ezt róla Jean Drault francia író megírta, nem egyszer mondotta azoknak, akik felkeresték üzletét:
- Egy napon ez a zászló fog uralkodni a világ fölött!
Karl Marx a trieri rabbi unokája szintén bizonyosan ismerte ezt a zászlót. Ha valaki, úgy õ tudta, hogy a zsidó kapitalizmus és a zsidó marxizmus egyazon júdaizmus, egyazon világhódító nacionalizmus megjelenési formái. A Rothschildok vörös zászlaja egyforma vérpezsdítõ jelkép Morgenthaunak és Kaganovicsnak.
S amiként megdöbbentõen érdekes, hogy a vörös zászlót egy zsidó bankártól vette át a bolsevizmus, ugyanúgy a bolseviki forradalom köszöntése, a felemelt ököl szintén zsidó eredetû szimbólum. A "The Key of the Mystery" címû lap 1939. augusztus 7-én a lap 21. oldalán érdekesen írja le, hogy Purim ünnepén, amelyet 70 000 nemzsidó legyilkolásának örömére ülnek, a zsidók ma is felemelt ököllel köszöntik egymást.
A keresztény világ azonban még mindig azt kérdezi, miként lehet egyezség a látszólag két "halálosan" ellentétes társadalmi forma, a bolsevizmus és a kapitalizmus között. A kérdésre döntõ feleletet adott a United Secret Service (2-nd Army Bureau) 1918-as jelentése, amely arról szól, hogy 1916-ban kik pénzelték a bolseviki forradalmat. Ezt a jelentést késõbb - zsidó nyomásra - megsemmisítette az amerikai külügyminisztérium, de akkor már késõ volt. Rev. Denis Fahey teológiai tanár "The Mystical Body of Christ in the Modern World,, és Mgr. Jouin "Le peril Judeo Maconnique" címû mûveikben teljes szövegben leközölték. A jelentést, amely szóról szóra rendelkezésre áll, csak röviden ismételjük. Az amerikai elhárító és hírszerzõ szolgálat szerint Leninéknek a következõ nagy amerikai bankárok adták a pénzt a forradalomra: Jacob Schiff, Guggenheim, Max Breitung, Khun, Loeb & Co. bankház, melynek igazgatói voltak akkor Jacob Schiff, Felix Warburg, Otto Kahn, Mortimer Schiff, S. H. Hanauer. Mint a jelentés megjegyzi:
"All Jews". Valamennyien zsidók.
A jelentés mindjárt hivatkozik is a newyorki Daily Forward címû bolseviki zsidó lapra, amely már akkor nagy elismeréssel írta meg, hogy a jelentõs dollár pénzösszegeket, hogyan utalták át a bolsevikoknak a Westphalian-Rhineland Syndicate nevû hatalmas zsidó vállalkozás vagyonából. A Brotheres Lazare, párizsi zsidó bankház, (ma a Free Europe egyik legfõbb támogatója) a szentpétervári Gunsbourg bankház, melynek filiáléi voltak Tokióban és Párizsban, a Londoban székelõ Speyer & Co. bankház, a stockholmi "Nya Banken" küldötték a bolsevistáknak a pénzt.
Ma már félelmetes jelentõségû az amerikai katonai elhárító és hírszerzõ szolgálatnak az a megállapítása, hogy egyedül Jacob Schiff 12 000 000 dollárt adott a bolseviki forradalomra, hiszen ugyanez a Schiff finanszírozta kezdetben az atombomba gyártását is. A párisi Lazare bankháznak pedig nemcsak a második világháború kirobbantásában volt jelentõs része, hanem annak volt igazgatója, Mr. Altschul ma a Free Europe Committee Inc. egyik vezetõje és jelenleg Európa újjászervezésével foglalkozik.
A különös szövetkezésre, a bolsevikok és a bankárok összeesküvésére semmi más nem ad magyarázatot, mint a zsidó nacionalizmus. A pogromok Oroszországának leterítése, a cárok családjának kiirtása bolseviki tett volt, de a zsidó nacionalizmus szemüvegén át zsidó tettnek, zsidó dicsõségnek és a vallási irredenta nagyszerû felszabadító harcának látszott. A politikai hatalom Oroszországban teljesen nyíltan zsidó kezekbe került.
A lenini tanítást még talán nem is értették a zsidó tömegek. Azt azonban látták, hogy ennek az új oroszországi rendszernek vezetõi, diktátorai csaknem valamennyien Ábrahám szent magjának leszármazottjai. Maga Lenin is csak formailag Uljanovics. Apja orosz kisnemes. Anyja azonban Blank német zsidó orvos lánya. Lenin az anyja vérébõl meríti a romboló dühöt, az elszánt uralmi akaratot, amely a bolsevizmus és a júdaizmus egyformán jellemzõ sajátossága. Victor Marsden angol újságíró, aki az elsõ világháború idején mûködött Oroszországban, azt mondja Leninrõl:
- Lenin olyan, mint egy kalmük zsidó, felesége zsidónõ és gyermekei jiddisül beszélnek.
Herbert Fitch, a Scotland Yard detektívje, aki mint inas került Lenin környezetébe, arról tudósít:
- Õ tipikus zsidó volt.
A Morning Post 1919. március 17-i száma jogos megdöbbenéssel írhatta ezek után:
"Az a tény, hogy majdnem valamennyi bolseviki zsidó vezér zsidó, iszonyú jelentõségû."
A jelentõs angol lap akkor le is közölte az akkori szovjet kormány megalapítóinak és ötven uralkodó fõemberének álnevét és faji eredetét. Ezek csaknem 98 százalékban valamennyien zsidók voltak. Az "iszonyú jelentõségû" névsor részletes ismertetése helyett elég utalni a londoni Jewish Chronicle 1919. április 4-i számára, amely bátran hangoztatta:
A bolsevizmus eszméi a legtöbb pontban egybehangzóak a júdaizmus eszméivel. A már említett Victor Marsden, Oroszországba akkreditált angol újságíró megállapította, hogy 545 hivatalos, élbolseviki közül 477 volt zsidó a bolsevizmus születésének pillanatában.
A zsidó nacionalizmus szemszögébõl azonban mindez egész másként tûnt. Õk nem kiirtott püspököket, papokat, éhen halasztott, vagy legyilkolt százezreket láttak, hanem a zsidó sikert.
- Lássátok Szent Oroszországot! - lángolt fel a Herrenvolk túlfeszített. öntudata - Vladivosztoktól a Kárpátokig egy Bronstein parancsára villannak a Vörös Hadsereg félelmetes szuronyai. A mi fiaink vezetik barikádokra az orosz tömegeket és gyilkolják le a Romanovok családját. Ábrahám szent magjának szemöldökrezdülésétõl vár parancsot a ferdeszemû kirgiz és elõtte hullanak porba a muzulmán imámok, az õ szavukra fagyasztja jégbe az orosz pópát a Cseka terrorlegénye. Vajon nem a Tóra tündökletes ígérete, nemzedékek dicsõséges álma valósul-e meg Szent Ororszország földjén? Vajon a Ljubjanka börtöne, a Kreml, a Téli Palota, az ukrán búzamezõk, a kirgiz szteppék és szibériai tundrák fölött nem magának Mózesnek próféciája teljesedik-e most:
"És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erõsebb nemzeteken!" Vajon nem a Messiás jelent-e meg csakugyan a Kárpátok, vagy az Ural tetõin - ahogy a Tharaud fivérek leírták, - nem a várva várt politikai megváltó ezüst kürtjei riadnak-e most a Duna völgy felett, ahol István ezeréves birodalmában is a mi kezünkben van már minden
"Irtózatos jelentõségû az" - írta a Manchester Guardian, hogy a bolsevizmus vezetõi Oroszországban csaknem valamennyien zsidók. De nincs-e vajon még iszonyatosabb jelentõsége annak, hogy akár Magyarországon, akár a földkerekség valamelyik pontján felüti a fejét az a titokzatos, rejtelmes és fanatikus bolseviki szekta, annak vezetõi épp úgy zsidók mindenütt, mint Oroszországban is. Hiszen Magyarországon a március 21-én kikiáltott "proletárdiktatúra" vezetõi között ugyanolyan arányban foglaltak helyet Ábrahám szent magjának leszármazottjai. mint Oroszországban, - formailag - Magyarországon is a nemzsidó Garbai Sándor a forradalmi kormányzó tanács elnöke. Mint a humorizáló pestiek keserûen mondják, "csupán azért, hogy legyen, aki sábeszkor aláírja a halálos ítéleteket". A magyar nép rémülten néz az általuk állított akasztófákra 6s a magyarság nagy írónõje, Tormay Cécile borzadva jegyzi le Amerikában is megjelent Bujdosó könyvében: "egy idegen faj tudtul adta uralmát".
A bolseviki kormányzótanács tagjai Kun (Kohn) Béla külügy, Pogány (Schwarz) József hadügy, helyettesei: Szántó (Schreiber) Béla és Samuelli Tibor, Landler Jenõ belügy, Kunfi (Kunstatter) Zsigmond, helyettese Lukács (Löwinger) György közoktatásügy, Landler Jenõ kereskedelem, helyettesei: Rákosi (Roth) Mátyás, és Haubrich- Hamburger Jenõ földmûvelésügy; Böhm Vilmos szocializálás; helyettesei: Hevesi (Honig) Gyula, Erdélyi (Ehrlich) Mór, közélelmezés, helyettesei: Illés (Braun) Arthur, Kalmár (Kohn) Henrik népbiztos.
Itt szerepelnek azonban Vágó (Weisz) Béla, Hamburger Jenõ, Székely (Silberstein) Béla, Bokányi (Braun) Dezsõ, Fiedler Rezsõ, Pogány (Schwartz) József, Rónai (Reiner) Zoltán Preusz Mór, Seidler Ernõ, Kalmár (Kohn) Henrik, Rabinovics József, Ágoston (Augstein) Péter.
Fel sem sorolva a kisebbeket, még az amerikai statisztika szerint is 42 népbiztos és helyettes népbiztos közül 35 zsidó.
A népek megborzadnak ennek az arányszámnak láttára, de a törzsi nacionalizmus büszkén mutat rá, hogy azok, akik a magyar parasztokat, katonákat, papokat akasztják, tömegsírba lövik, Samuelli Tibor, Korvin-Klein Ottó, Kohn-Kerekes Árpád és a terrorlegényeik 99 százalékban szintén csak zsidók.
S vajon nem a mi embereink állanak-e a pár napos müncheni bolseviki diktatúra élén? A zsidó Eugene Levine és Axelrode orosz zsidók kergetik barikádokra a német proletárokat, hogy aztán 927 halottja legyen csupán a müncheni utcai harcoknak. Ebben az idõben a német szociáldemokrácia egyébként is a legelzsidósodottabb marxizmus Nyugaton. Karl Marx, Friedrich Engels, Bebel, Kautsky a szociáldemokrácia õsatyjai és ezek azok, akik a bolseviki forradalom idején a németországi lázadásokat vezetik. Kurt Eisener, Luxemburg Rosa, Rathenau, Liebknecht, akik Karl-Radek Sovelsohn szovjet népbiztossal mûködtek együtt Németország bolsevizálására, valamennyien zsidók. A zsidó kapitalisták, a zsidó bolsevisták között Németországban is megvan a döntõ nacionalista szövetség. Hiszen a német szociáldemokráciának, amelyet kevés választ el a bolsevizmustól, a zsidó milliomos Haase és Herzfeld voltak a patrónusai 1914-ben, mikor a pártot új életre kellett injekciózni. A német marxizmus mai vezére Erich Ollenhauer szintén a világhódító népbõl került ki, éppúgy, mint a német szociáldemokrácia élpublicistája, Immanuel Birnbaum, vagy Hans Habe.
Zsidók vezetik természetesen az 1919. évi Spartacus lázadást is. De vajon mivel lehet magyarázni, hogy a nyugati kapitalista zsidó és a keleti terrorista, proletár zsidó, a londoni, vagy new-yorki humanista és az urali cárgyilkos, az amerikai filantróp és a bolseviki tömeggyilkos olyan jól megértik egymást? Hogyan lehet, hogy az egész zsidóság hallgatagon és némán áll a zsidók által elkövetett tömeggyilkosságok láttán nem akad szentéletû rabbi, aki elítélje és kiátkozza ezeket a vérszomjasakat. Pedig ami Oroszországban történik, az felülmúl minden képzeletet. A bolsevizmus elsõ idejébõl összeállított statisztika, amelyet felvettek az amerikai Congressional Recordba is, elárulja, hogy a cári családon kívül legyilkoltak az elsõ években 28 püspököt és érseket, 6776 papot, 6575 tanítót, 8500 orvost, 54 850 katonatisztet, 260 000 katonát, 150 000 rendõrtisztet, 48 000 csendõrt, 355 000 intellektuelt, 198 000 munkást, 915 000 parasztot.
"Tökéletesen mindegy, - mondotta Trotzkij-Bronstein, - hogy vajon egy, vagy két millió oroszt kell-e megölnünk, ha ezen az áron megvalósíthatjuk a bolsevizmus ideológiáját."
A hátborzongató statisztika után azt kellene hinni, hogy a zsidóság, amelyet a humanizmus népének állít be a kezei között lévõ sajtó, szent felháborodással és megvetéssel közösíti ki sorai közül a bolsevista zsidókat. A világzsidóság és annak nagy szervezetei, legjobb esetben is csupán hallgatnak. Ezzel szemben, talán nincs ország a világon, ahol a kommunista pártokat ne csupán zsidók, vezetnék.
Argentínában már 1918-ban Salamon Haselman és felesége, Júlia Fitz kezdik meg a kommunista szervezkedést. 1919 januárjában már ki is tör az argentínai bolsevik forradalom, amelynek egyedül Buenos-Airesben 800 halottja és 4000 sebesültje volt. A puccs hivatalos vezetõje Pedro Wrid, alias Naleskovskij és hadügyminisztere Macari Ziazin keleti zsidók. A puccs leverése után tovább folytatott szervezkedés vezetõi ismét csak zsidók. A tanítók, az egyetemi tanárok között rengeteg a zsidó és kommunista. Siskin Asiemberg kezdi az argentin ifjúság bolsevista nevelését. A lapok közül a jiddis nyelvû Roiter Stern, a Roiter Hilfe, a BBT Poer és a Chivolt nevû lapok kivétel nélkül veszedelmes bolsevista propagandát folytatnak.
Az 1931-es chilei és az 1932-es uruguayi bolsevista felkelések vezetõi szintén csaknem kivétel nélkül Ábrahám szent magjának leszármazottjai.
Mikor 1935-ben leverik a rövid életû brazíliai bolseviki felkelést, kiderül, hogy ennek vezetõi, Louis Carlos Perestes, a névleges vezetõ kivételével csaknem mind zsidók. A Braccor nevû keleti zsidó organizáció szervezi a kikötõi munkásokat és a felkelés tényleges vezetõjét, aki Ewert néven szerepelt, valójában Harry Bergernek hívták. A lázadást a montevideói szovjet követségrõl irányította egy Minikin nevû zsidó borkereskedõ. A brazíliai felkelõk vezetõi között sûrûn szerepeltek az Organiscao Revolucionaria Israelita Brazoor szervezet tagjai, többek között: Baruch Zell, Zatis Janovisai, Rubens Goldberg, Moysés Kava, Waldemar Rotenberg, Abrahao Rosemberg, Nicolau Martinoff, Yayme Gandelsman, Moisi Lipes, Carlos Garfúnkel, Waldemar Gutinik, Henrique Jvilaski, José Weiss, Armando Gusiman, Joseph Friedmann és így tovább.
A délamerikai forradalmak közül rendkívül érdekes a mexikói, mert itt ismét egy zsidó milliárdos vezeti a bolsevikokat. Plutarco Elias Calles, a mexikói bolseviki forradalom diktátora szíriai zsidó és egy indián nõ leszármazottja. Calles 33-ik fokon álló szabadkõmûves, akinek 80 millió peso értékû vagyona volt. Barátja és egyik jelentõs alvezére Aron Saez, aki 40 milliós vagyonnal rendelkezett, szintén zsidó. Az általuk folytatott egyházüldözésnek 20 000 katolikus áldozata volt. Köztük 300 római katolikus lelkész és 200 hitéhez hû katolikus ifjú.
A legtipikusabb és legjellegzetesebb azonban mégis az amerikai bolseviki mozgalom. Az USA kommunista pártja 1919. szeptember 1-én alakult meg. A fõtitkára kezdetben William Z. Foster volt. Ugyanezidõtájt alakult meg a New York-i kommunista lap is, a Daily Worker. Az amerikai kommunista párt tömegeit szinte kizárólag azok a zsidók adták, akik Oroszországból, Lengyelországból és a mai vasfüggöny mögötti államokból vándoroltak be az Egyesült Államokba. Az USA megadott nekik mindent, amit egy nagy és gazdag szabad demokrácia adhat. Biztonságot a pogromok elõl, jólétet, gyakran gazdagságot, hazát, emberi munkabéreket. Mégis, amint tehették, szervezkedni kezdtek az amerikai szabadság megdöntésére és Washington hazájának teljes leigázására. Fõként a New York-i ruházati ipari munkások szervezetébõl indult ki a kommunista mozgalom. Ez a munkás unió még ma is csaknem teljesen zsidó kézen van és az elsõ kérdés, amit a belépni akaró tagnak feltesznek, hogy tud-e jiddisül? Érdekes, hogy amint az orosz és lengyel földön zsidók szervezték a marxista pártokat, Amerikában is a zsidó szervezetek váltak a kommunista eszme élharcosaivá. Tisztára zsidó és kommunista szervezetek voltak a Jewish Workers Club, Jewish Workers Union, az ICOR telepítd társaság, az ARTEV (Arbeiter Theater Verband) nevû társaság, a zsidó írók számára szervezett John Reed Club. 1936-ban már 600 radikális, fõként zsidó és kommunista lap jelent meg az USA-ban, s Earl Browder 1933-ban 1 200 000-re becsülte a kommunista párt tagjainak létszámát. Jelentõs szerepet vitt az amerikai bolsevizmus elõkészítésében a National Workers Union és a Workers International Relief. Mindkét nagy kommunista szervezet vezetõi zsidók voltak, mint például Charles Steinmetz, Upton Sinclair, Helen Keller, Albert Einstein, Bischof William M. Brown. Hatalmas szervezet volt az International Labor Defense, amelyet - annak ellenére, hogy a legtipikusabb kommunista alakulás volt, - milliomos, vagy igen gazdag zsidó ügyvédek vezettek. Az International Workers Ordersben fõként a nemzetiségi csoportokból kikerült kommunistákat szervezték és ennek a szervezetnek a tagjai túlélték még a második világháborút is.
Mindezek a csoportok, egyesülések és társulások arra törekedtek, hogy a nagy gazdasági válság idején meghódítsák Amerikát a bolsevizmus számára. Mikor 1930-ban a New York-i kommunisták megpróbálták elfoglalni a New York-i városházát, a kommunista lapok nem titkolt lelkesedéssel írták: "A zsidónõk úgy küzdöttek, mint a tigrisek." - (Weltbolsevizmus 265. oldal.)
A fent felsoroltak csupán a nyílt, elszánt bolsevista szervezetek voltak Amerikában. Washington népe számára azonban az igazi veszélyt nem a leleplezett bolsevista szervezkedések jelentették. Hiszen az amerikai munkás, - lett légyen mayfloweres õsbevándorló, vagy keleti menekült, nem volt és - hihetõleg nem is lesz bolsevista. Már akkor megpróbálták az amerikai ifjúságot beszervezni az egyetemes világhódítás rohamcsapatául. Õk jól tudták, hogy az amerikai demokráciában nagyon nehéz lesz megismételni az oroszországi módszereket. Tudták azt is, hogy az amerikai munkás nem bolsevista és marxista. Õk az amerikai ifjúságot, a tájékozatlan, elkábított második generációt akarták megnyerni. Így alakult meg, - még jóval Roosevelt hatalomra jutása elõtt - A Young Communist League, a National Student League az egyetemek számára, a Young Pioneers a 8-9 éves gyermekek részére.
Amerika aláaknázását természetesen nem csupán a kommunisták segítették elõ. Ott voltak a szelídebb fedõszervek, munkásszervezetek, amelyek azonban marxizmus, vagy szociáldemokrácia ürügye alatt a zsidó törzsi nacionalizmus, nemzetekfelettiség céljait szolgálták. Azokban a "Munkásszervezetekben is, amelyek nem voltak kifejezetten kommunisták, a zsidók jutottak vezetõ szerephez. A C. I. O. nevû legnagyobb munkásszervezetnek Sidney Hillmann volt a vezére, az American Federation of Labort egy Angliából bevándorolt Samuel Gompers nevû zsidó alapította. A C. I. O. -ban, Amerika legnagyobb munkásszervezetében még 1951-ben is 280 vezetõségi hely volt kommunista zsidók kezén.
Ezek után bizonyára nem csodálatos, hogy amikor Eugen Dennist 1950. május 16-án letartóztatták, a New York-i Freiheit címû cionista lap havi mellékletében, a Jewish Life-ban Albert Kahan nagynevû zsidó író a következõket írta:
"Mikor május 15-én börtönbe vetették Eugen Dennist, a kommunista párt vezérét, árnyék hullt minden amerikai zsidó férfi és nõ életére."
A L'Oeil en Coulisse címû montreali lap szerint Kanadában még 1951-ben is a kommunista párttagok 80 százaléka volt zsidó.
És nézzük ezután az Oroszországon kívüli Európát, az öreg földrészt, ahol korálokat, zsoltárokat írtak és ahol a keresztény középkor gettóba zárta a zsidókat!
Angliában a jelentéktelen létszámú kommunista pártot szintén zsidók vezetik, csakúgy, mint az Anti-War Movement, vagy az AntiFascist League nevû alakulatokat, amelyekben ilyen neveket találunk: Lord Marley, Ivor Montagu, Hannen Swaffer, Gerald Barry, Bernhard Baron, Nathan Birch, Morris Isaacs, Harold Laski. A zsidó származású lordok és sir-ök egyszerre odaálltak a bolsevizmus oldalára, amely Oroszországban - állítólag - a kapitalizmust akarja megsemmisíteni.
Franciaországban csaknem teljesen zsidó kézen van a marxizmus irányítása: Zay, Leon Blum, Denains, Zyrowszky, Mandel-Bloch és a többiek ugyancsak a forradalmi nacionalizmusnak vezérei, amely tönkretette Szent Oroszországot.
Angliában a kommunista pártot az angol parlamentben Mr. Gallacher képviseli, aki szintén zsidó.
A francia kommunista párt szervezésében jelentõs szerepet vittek Henri Barbusse, André Gide, Romain Rolland és André Malraux. A francia kispolgári élet élvezõi az oroszországi zsidók hatalmi helyzetétõl elbûvölve rohantak a kommunista organizációkba. Ezek fedõszervei csupa ilyen neveket viseltek: Antiszemitizmus Elleni Nemzetközi Liga, Zsidó Proletárok Kultúregyesülete és a Gezerd nevû zsidó-kommunista szervezet.
Az 1935-ben Párizsban megtartott Nemzetközi Írókongresszus már teljesen kommunista jellegû. S ezen mutatkozik meg elõször, hogy a zsidó "humanista" szellem legismertebb írói teljes erejükkel, minden szellemi készségükkel ott állanak az oroszországi hatalom urai mögött. A cégtábla "nemzetközi" kongresszust hirdet, azonban valójában az oroszországi sikerektõl megbûvölt nacionalizmus legnagyobb nemzeti kongresszusa ez, különféle országokból érkezõ, különféle nyelven beszéld, de azonos vérségbõl származó résztvevõkkel. Ma, - egy világkatasztrófa, - és az írástudók árulásának sok-sok megdöbbentõ eseménye után gondolkoztató olvasmány ez a névsor. Oroszországban a bolsevizmus hekatombái, az éhen haló és kivégzett milliók, terror és gyilkosság, tisztogatási hullám, itt pedig a bolsevizmus mellett nyíltan hitet tesznek a következõ "szellemi" emberek: Heinrich Mann, Alfred Kerr, Ernest Toller, Egon-Erwin Kisch, Bert Brecht, Max Brod, Lion Feuchtwanger, Brich Weinert, Johannes E. Becher, Willi Bredel, Anna Seghers, Remarque, Bruno Frank, Emst Glaser, Hans Habe, Robert Neumann, Alfred Döblin, Kurt Kläber, Albert Ehrenstein, Ferdinand Bruchner, Anette Kolb, Arthur Holits, Lupol, Alexej Tolstoj Iwanow, Kirchow, Mykytenko, Tabside, Tichinow, Lahuti, Angliából Aldous Huxley, John Strachey, Williams Ellis, Csehországból Carl Capek.
Ezek valószínûleg az európai "irodalom" legnagyobb részét tartják kézben. S a szellem fölényével alátámasztják az Oroszországban megindult és épp ekkor folyó nagy tisztogatási hullámot, amely az emberek millióit juttatja vérpadra, börtönbe, tömegsírba és koncentrációs lágerbe.
A kapitalisták, bankárok mellé - íme! - a bolsevizmus védelmére felsorakozik a zsidó szellemi elit is. Olyan roppant erejû és mélygyökerû zsidó nemzeti egység ez, hogy a határokon túlról Hitler is irigykedve nézheti a faji nácizmusnak ekkora kiteljesedését.
De nemcsak francia földön van ez így. Belgiumban Charles Balthasar személyében szintén zsidó szervezi a bolsevista pártot és ennek legfõbb ereje a Gezerd nevû zsidó-kommunista szervezet.
Svédországban kísértetiesen hasonló erõk állanak a bolsevizmus szolgálatában. A Sveriges Kommunistika Parit a legnagyobb kapitalisták egyike: Ivar Kreuger, a gyufakirály támogatta - közli svéd forrásból a "Der Weltbolschewismus". A zsidó kézben lévõ könyvkiadó vállalatok és kölcsönkönyvtárak nagy mértékben segítették a bolsevizmus szervezkedését.
Nem sokkal más a helyzet Norvégiában sem, ahol Quisling õrnagy Oroszországban szerzett tapasztalatai alapján kezdi szervezni a bolsevista ellenes nemzeti pártot, mert látja, hogy Norvégia megsemmisítésére ugyanazok törnek, akik Oroszországot elpusztították.
Dániában ezekben az idõkben a koppenhágai zsidó egyetemi hallgatók, Georg Brandes és Davidsohn zsidó professzorok állanak a kommunista jellegû tevékenység élén. Fõszervezetük az I. K. O. R. nevû zsidó kultúregyesület. Axel Larsen, a kommunista párt hivatalos vezére, aki zsidó, büszkén jelenti ki egy népgyûlésen: "a dán kommunista párt nem fog nyugodni, míg az utolsó papot és csendõrt fel nem akasztják".
Svájcban 1932-ben baloldali szocialistáknak nevezték magukat a bolsevikiek. Vezetõjük Leon Nicole és mellette egy Dicker nevû oroszországi zsidó szervezi az 1932. november 9-iki felkelést, amelynek 13 halottja és 100 sebesültje van.
Az Ausztriában mûködõ austomarxizmus, amelynek szociáldemokrata és kommunista árnyalatai alig különböznek egymástól, szintén zsidó vezetés alatt áll. A marxizmus fõszervezõje kezdetben Adler Frigyes, a 2. Internacionálé fõtitkára, egyben Stürgh volt osztrák miniszterelnök gyilkosa.
Romániában Pauker-Rabinovics Anna s különféle zsidók állanak a bolsevizmus élén. Õk hajszolják bele a véres vasúti sztrájkba a munkásokat. Szerepük a korrupt, liberális uralom alatt álló Romániában szinte félelmetes. A "Der Weltbolschevismus" is megállapítja: "Figyelemreméltó a zsidók részvétele a kommunista mozgalmakban. A legveszélyesebb tevékenységet épp azokban a helységekben lehet megfigyelni, melyekben nagy számmal laknak zsidók." (435. oldal.) Csehszlovákia, a Szovjetunió repülõgépanyahajója, már az ország megalapításától kezdve alá van aknázva kommunista szervezetekkel. Az egyik vezetõjük Slansky-Salzmann. A kommunista irodalom és minden más szervezési tevékenység zsidók kezében van. Azonban nem érdektelen az 1967-es osztrák lapoknak az a leleplezése sem, hogy Masaryk Tamás, "Csehszlovákia" megalapítója törvénytelen gyermeke volt a zsidó politikusnak és történetírónak, Joseph Redlichnek. Masaryk anyja Joseph Redlich szakácsnõje volt. Így válik érthetõvé, hogy a világhódító nacionalizmus miért támogatta oly lelkesen a "csehszlovák" mûállamot.
Bulgáriában szintén zsidók állanak a kommunista mozgalmak élére. Mikor a Svera Nedelja ellen elkövetett merényletnek 200 tiszt és polgár esik áldozatául, kiderül, hogy a Dimitrov által szervezett merényletet Friedmann, Jack és Prima nevû zsidók hajtották végre.
Görögországban az Avanti nevû zsidó újság a kommunista párt hivatalos orgánuma, valamint az El Tsoweno, amely a szaloniki kommunista-zsidó szervezet orgánuma.
S ha valaki a Távol-Kelet felé tekint, azt kell látni, hogy itt is ugyanazok a kezek gyújtogatják a bolsevizmus tûzcsóváit. A kínai kommunista párt vezetõje, Borodin és Crusenberg szintén a kiválasztott nép fiai.
Szinte szándékosan hagytuk legutoljára Spanyolországot, amelynek polgárháborújában mindennél világosabban felismerhetõ a zsidó szervezés. Amikor megindult a harc, a vezetõk: Zamorra, Dolores Ibauri szintén zsidók. S akik a világ minden tájáról Spanyolországba özönlenek, hogy még keservesebbé tegyék a spanyol nép véres küzdelmét, ugyancsak a faji nacionalizmusnak kiküldöttei, amely Oroszország fölött már gyõzött. Ilja Ehrenburg, Kun-Kohn Béla, Gerõ Ernõ, Zalka Máté, a híres Rákosi-Roth brigád vezetõi és tagjai csaknem kivétel nélkül ennek a megszédült faji nácizmusnak küldöttei.
Wenn die Stunde schlägt! ha az óra üt, akkor lehull az álarc! Lángolnak a keresztény templomok, az évszázados mûkincsek, részeg terroristák ülnek Krisztus keresztjére és ugyanúgy, ugyanazok feszítik keresztre a papokat, akik Oroszországban is ezt tették velük. A börtönhajókat elsüllyesztik az ellenforradalmárokkal, a bikaviadalok arénáiban tízezer számra lövöldözik le az elfogott keresztény túszokat. Egymillió-ötszázezer halott és mártír holtteste borítja a szerencsétlen Spanyolország csatatereit és véres tömegsírjait. S a szenvedély igájába fogott nyomorgó tömegek, az asturiai bányászok mögött, vagy elõtt, megint ott áll az a titokzatos hatalom, amely elõre hajszolta a kronstadti tengerészeket. Finom lelkû entellektüelek jönnek a véres passió hátborzongató látványosságaira, progresszív bankárok küldik az aranyat, a fegyvert. Katolikus Ferdinánd Spanyolországának, amely kiûzte õket, most fizet a ószövetségi nacionalizmus, hogy aztán két évtizeddel késõbb az amerikai Jewish Congress deklarálja: a zsidóság még ma sem bocsátotta meg a spanyol nemzetnek a kiûzetést.
A szerencse csupán az, hogy ekkor már vannak spanyol hõsök, vannak európai hatalmak, amelyek segítséget tudnak küldeni. A német Condor légió és az olasz Kék Nyíl hadosztály segítségével a spanyolok úrrá lesznek az elszabadult õrjöngõk felett, bizonyságául annak, hogy ugyanígy le lehetett volna verni a szovjet forradalmat is, ha azt a kritikus pillanatokban, titokzatos gombnyomásra nem hagyják magára az európai hatalmak Oroszország nemzeti erõit.
A keresztény világra riasztóan hatott az az öldöklés, amelyet a kommunisták folytattak Oroszországban. A zsidóság szemében az azonban vonzóerõt jelentett. Õk csak azt látták, hogy egy hatalmas birodalom, úgyszólván a szárazföld egy ötöd része fölött az õ népük fiai ragadják kezükbe a hatalmat. Az intervenciós háború idején egy rejtelmes kéz az angol szakszervezeteket mozdította meg, hogy a bolsevizmus elleni háborút megakadályozzák. Amikor a bolsevizmus megrohanta Lengyelországot, a párizsi Grand Oriens csehszlovákiai szabadkõmûveseinek segítségével megakadályozta a lõszerszállítást a lengyelek részére. Végül Magyarország utolsó lõszertartalékait küldték a Visztula frontra, amellyel Pilsudszky megnyerte a varsói csatát.
Mi érdeke volt a nyugati kapitalista zsidóságnak abban, hogy a bolsevizmus terjedjen és megmaradjon? Hiszen a nyugati zsidó kapitalista, a bolsevizmus pedig a kapitalizmus elpusztítását hirdette. A nyugati kultúrzsidó a humanitás jelszavait propagálta a páholyokban, viszont a bolsevizmus egész rendszere megcsúfolt minden emberséget. A nyugati zsidó ragaszkodott a maga vallásához, a bolsevizmus ateizmust hirdetett. Mi volt hát az a pont, amelyben a bolsevizmus megtalálta az érintkezést a nyugati kapitalizmussal? Hogy lehet az, hogy a New York-i cionista szervezetek üdvözölték a bolsevizmust, amelyhez Jacob H. Schiff bankár adta a pénzt? Azóta a kérdésre, a látszólagos világnézeti rejtélyre feleletet adott maga a történelem.
Az érintkezési pont a kapitalizmus és a bolsevizmus között az a kísérteties tény, hogy mindkettõ egyformán zsidó volt.
A nyugati kapitalista nem a tõke ellenségét látta az orosz vezetésben, hanem: - a zsidót! A bolsevista barbárságokra mentséget talált, hiszen azokat túlnyomórészt zsidók követték el. A zsidó nacionalizmus legdöntõbb felfogása szerint: a zsidó Übermensch! A zsidóság Übernation! A zsidónak minden szabad más fajtákkal szemben. Ezt tanítja a Tóra, a Talmud. A zsidó ott áll "Jenseits über Gut und Böse". Kezdetben még akadtak zsidók, akik taktikai okokból - elítélték a bolsevizmust. Késõbb ezek is megértették, hogy arról legfeljebb hallgatni szabad, mert azt is zsidók vezetik.
A zsidó vezetést minden áron fent kellett tartani a Szovjetunióban, érezte a nyugati nagytõke. Ebben a idõben jelent meg Henry Ford könyve, az "International Jew", amelyben megdöbbentõen leplezte le, hogy milyen mértékben zsidósodott el az amerikai élet. A zsidó bojkott ugyan Henry Fordot könyve megtagadására kényszerítette. Ez azonban még jobb bizonyíték arra, hogy amit írt, - igaz volt! Az igazság pedig az volt, hogy már az elsõ világháború után nyomasztóvá vált a zsidókérdés Amerikában. A kereskedelmi és pénzüzlet monopolizálása, a politikai hatalom bitorlása, az életszükségleti cikkek forgalomba hozatalának zsidó kézbe jutása, a sajtó zsarnoki irányítása, a közmûvelõdés megfertõzése révén a zsidó túlhatalom már az amerikai életformát is fenyegette.
Ha a dolgok nem változnak, - írta Werner Sombart 1903-ban, - az amerikai Unionban 50-100 év múlva nem lesz más, mint szláv, néger és zsidó, de a gazdasági vezetés a zsidóság kezében lesz." A veszélyt már korábban is látták olyan nagy amerikaiak, mint maga Franklin Benjamin. Mr. Charles Pickney, az amerikai alkotmány egyik megszövegezõje, barátai számára, bizalmas használatra kiadott egy kis könyvet: "Chit-Chat Around the Table During Intermission". Ebben leírja, hogy az Egyesült Államok legnagyobb veszedelmének Franklin Benjamin a zsidóságot tartotta. Egy alkalommal a következõket mondotta:
"The great menace, Gentleman is the Jew." - Uraim! A legnagyobb veszedelem - a zsidó. Ha nem zárjuk ki õket az Egyesült Államok alkotmányából, akkor kétszáz éven belül olyan óriási számban fognak ideözönleni, hogy uralni fogják országunkat, megváltoztatják életünket, uralni fogják anyagi világunkat és veszélyeztetik szabadságunkat." Külön érdekes regény volna megírni, hogy 1892-ben hogyan tüntették titkos kezek Pinckney naplóját. Annyi bizonyos, hogy mire Oroszországban kitört a bolsevizmus, Amerikában a zsidóság már az elsõ fokon állott. Az elsõ rohamlépcsõ már meghódította a tõkét, a sajtót, megszerezte a közéleti befolyást. A zsidó nacionalizmus azonban nyugaton is látta, hogy a bolsevizmust minden látszólagos világnézeti ellentéte dacára, életben kell tartani, mert ez jelenti a második rohamlépcsõt, a nagy keleti segítséget Amerika teljes meghódítására és a világuralom biztosítására. Érthetõ tehát, ha az orosz forradalom után 217 amerikai cionista szervezet vezeti a bolsevizmus pénzügyi megsegítése mellett foglaltak
"A bolsevizmust a tetû eszi meg!" - jajdult fel Trotzkij-Bronstein. Az amerikai zsidó tõke azonban gondoskodott róla, hogy életben tartsa és felnevelje, iparosítsa ezt a világveszedelmet. Az "antikapitalista" bolsevizmust csakhamar a Khun és Loeb kölcsönei, hosszú lejáratú hitelei, mérnökei, pénz- és fegyverszállítmányai támasztották alá. Akik a pénzt adták, nem voltak bolsevisták, de zsidók voltak! A nemzetek fölötti faji szolidaritás képviselõi. Az orosz bolsevizmust megsegítették tehát, mert világosan látták, hogy a bolsevizmus esetleges összeomlása kompromittálná a zsidó vezetés megbízhatóságát. Azonfelül nyilvánosságra hozza azokat a vérengzéseket, amelyeket zsidók követtek el a bolsevizmus nevében. Nehogy elvesszen az a hódoltsági terület, amely Oroszországban már a zsidó világhatalom egy darabját jelentette, megadnak mindent, ami adható volt. A zsidóság számára a zsidó nacionalizmus mindennél elsõbbrendû problémája.
Azonban nem volt elég megerõsíteni a bolsevizmust. Hogy élhessen és megerõsödhessék, ahhoz meg kellett gyengíteni az európai kereszténységet, nehogy ez megfojtsa a bolsevista hidrát. Az elsõ világháború utáni béketárgyalások kora újra a zsidó világuralmi álmok nagy extázisát jelentette a törzsi nacionalizmus számára.
Az elsõ párizsi béketárgyalásokon érvényesült zsidó befolyásról, a szabadkõmûves páholyok és a zsidó nagytõke irányító szerepérõl nemcsak a zsidóság tudott. Olykor felmerült ez még a nemzsidó lapok, írók, publicisták leleplezd írásaiban is. Charles Maurras a "Les trois aspect du President Wilson" könyvében világosan megírta:
- Döntõ befolyást gyakorolt Wilsonra az a nagyon kicsiny táraság, amely Hamburgban, Frankfurban és New Yorkban tartózkodó pénzemberekbõl állott. Ezek az emberek azonosították magukat a szabad népek szövetségével, amelynek székhelye Amerika s tagjai között Frankfurter Félix, a Háborús Munkabizottság elnöke, Jacob H. Schiff, a nagy bankár, továbbá a Cohenek, Blumentalok, Chapirok foglalnak helyet. Wilson késõbb teljesen ennek a táraságnak befolyása alá került, amit igazol az a tény is, - írja Maurras - hogy a lenini forradalomnak szabd kezet adtak Oroszországban."
Maga Wilson is elismerte ezt, mikor hazatért a versaillesi tárgyalásokról és kijelentette:
- Európában egy titkos erõ mûködik, amelyet nem tudunk tetten érni.
A párizsi béketárgyalásokra küldött német delegáció két tagja is zsidó volt. Mint tanácsadók ott voltak a német küldöttség körül Max Warburg, dr. von Strauss, Oskar Oppenheimer, dr. Jaffe, Deutsch, Brentano, Struck, Wassermann és Mendelsohn Berthold.
A nyugati keresztény világ ezekben az idõkben nem vette észre, hogy a keresztény népek között mesterségesen tovább mélyített ellentét, a békeszerzõdések igazságtalansága csak a zsidó világhatalmi céloknak használ. Az éhezõ Németországban a Spartacusok lázadó csoportjai, a szocialista és bolseviki forradalmárok darabolják részekre a társadalmat. A Rajnán túl ég a nemzetiségi gyûlölet. A Habsburgok monarchiája és Szent István országa helyén apró nacionalizmusok, egymással szembe állított népek készülnek egymással új leszámolásra. Itáliában a bolseviki forradalom tüzei lobognak, vagy a fasiszta forradalom lángjai kavarognak.
S amíg Keleten egyre erõsödik a zsidó nagytõke által táplált bolsevizmus, addig a részekre tépett Európa fölött a Kreml és a Khun & Loeb bankház zsidói elmondhatják a maguk nacionalizmusának hitvallását. "A mi embereink jól dolgoztak Párizsban, New Yorkban és Moszkvában. Az út a második harci lépcsõ bevetése felé megkezdõdött és állandóan folytatódik. A keresztény Európát felbontottuk, megosztottuk, és az igazságtalanság talaján elszórtuk az új háború véres vetését. A mag, meglássátok, kikél húsz éven belül. Hiszen a nagy Lenin megmondta:
Az elsõ világháború kezünkbe adta Oroszországot, a második kezünkbe adja Európát!"
Óh, látsz-e még, kultúremberiség hazája, Európa? Látod-e, merre visz a zsidó nacionalizmus egysége és saját megosztottságod? Látod-e a végzetet, amely felé sodor egy kegyetlen egység ereje, a nemzetek fölötti faj céltudatossága? Hiszen olyan kevesen vannak már a látók! ,,. Valahol egy ismeretlen szerzetes, Sziliczei-Várady Gyula írja meghallgatatlan és elfeledett próféciáit, s a "Gettótól a trónig" címû könyvet és benne ott a végzet:
"Húsz év sem telik bele és a nyugati zsidó húszmilliós hadsereget fog felszerelni Keleten, hogy elpusztítsa a kereszténységet, a kultúrát és megvalósítsa a zsidó világkirályságot!"
V. FEJEZET
A szellemi szabadság nyugati és keleti elnyomásához tartozik, hogy ma az egész világ hipokrita tolvajnyelven beszél. Vannak problémák, amelyekhez hozzányúlni nem szabad. Vannak emberek, akiket jobb nem említeni. Vannak kérdések, amelyekrõl képtelenség többé a nyugati kultúrember nyelvén beszélni. Az igazságért nürnbergi akasztófa, vagy kenyértelenség jár.
Mégis szólni kell a nemzeti szocializmus problémájáról. A keresztény forradalom nagy órájának abban a pillanatban kellett volna elkövetkeznie, amikor Oroszországban kitört a bolsevizmus és az "Európában mûködõ titkos erõ", a zsidó kéz munkája nyilvánvalóvá vált a párizsi békeszerzõdések Európájában. A kereszténység feladata lett volna a felbomlasztott Európában egységet, a marxizmus által szétesésre ítélt társadalomban szociális igazságot, a bolsevista barbársággal és káosszal szemben keresztény rendet teremteni. Odaállni a tömegek élére, vezetni, irányítani. A fenyegetõ eltömegesedéssel szemben élre juttatni a krisztusi elit gondolatot. A bolsevizmusnak, a lelketlen liberális kapitalizmusnak egyetlen ellenfél lett volna, a - krisztusi forradalom, amely mindig a magasság és nem a lefelé szintezés felé mutat. Magának a korbácsos Krisztusnak kellett volna talán eljönnie, aki a Templomból kiveri a kufárokat, visszaállítja az igazságot, szeretet, a társadalmi békét és Péter szavaival kiáltja a keresztény népek felé: "szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtõl!"
A kereszténység nem mert forradalmi útra lépni, hogy kicsavarja a világhatalmat azok kezébõl, akik ellen a kereszténység Krisztusa megcsinálta a maga nagycsütörtöki forradalmát. Amikor a keresztény szellemnek be kellett volna törnie a közéletbe, az államok vezetésébe, a sajtóba és szakszervezetekbe, nem tudta betölteni feladatát. A német centrum a weimari demokrácia gyökértelen társasutas pártjává változott.
A magyar és lengyel katolicizmus vezetõi nagybirtokok árnyékából próbáltak kereszténységet hirdetni a nincstelen tömegeknek. Az olasz, spanyol papság megmaradt világi javai élvezetében. A protestantizmus - mint Axel Munthe látta - nem tudott hitet adni és Luther nagyszerû útjára lépve, a tömegek oldalán elkiáltani: "itt állok, másként nem tehetek". A történelem azonban nem tûr elvégzetlen feladatokat és megoldatlan problémákat. Kelet felõl adva volt a bolsevizmus. Nyugat felõl az Arany istentelen spekuláns uralma. A krisztusi szocializmus nem tudott szárnyakat bontani. Jönnie kellett tehát a nemzeti szocializmusnak.
Abban a tekintetben lehetnek eltérõk a vélemények, hogy a nemzeti szocializmus már a kezdet kezdetén is "újpogány" irányzat volt-e, vagy csak késõbb kényszerült bele bizonyos tévedésekbe és kilengésekbe? Az azonban vitathatatlan, hogy a hatalomra jutott nemzeti szocializmus olyan feladatok teljesítését vette át - más jelszavak alatt, - amelyeknek betöltése elsõ sorban keresztényi kötelesség lett volna. Bizonyára szebb lett volna, ha az 1919-es felfordulás óráiban a keresztény egyházak hirdetik meg a bolsevista istentelenség, az európai társadalmakat elöntõ erkölcstelenség, korrupció, defetizmus, tõkés kizsákmányolás, marxista osztálymegváltás elleni harcot. A keresztény egyházak azonban üvegházi kereszténységet alakítottak ki. Krisztussal szemben, aki fegyvertelenül, szamár vemhén vonult be Jeruzsálembe és szóval, vagy korbáccsal, de egyaránt cselekedett, a vérszegény imádkozásra szorított kereszténység passzívan nézte a történelmi eseményeket. A végzetesen nagy történelmi elsiklás az volt, hogy a kereszténység, vagy ha úgy tetszik, az egyházak, nem a szociális igények oldalára álltak, hanem a mindenkori államhatalom mellé. A katolikus és protestáns szószékekrõl nem az élõ Egyházért, a tömegekért imádkoztak a két világháború között, hanem a hatalom üdvéért. Angliában a királyért, Franciaországban a köztársaságért, Magyarországon a kormányzóért, Olaszországban Mussoliniért, aztán Ausztriában Hitlerért, mint ahogyan a mai "békepapok" Hruscsovért is imádkoznak.
A nemzeti szocializmusra szórt jogos és jogtalan vádak közül mindenesetre törölni kell egyet. Minden utólagos megállapítás ellenére, nem a "tömeg" mozgalma volt. Legalább a kezdeti idõkben nem! Tömegeket mozdított meg ugyan, azonban nem a tömegek jellegzetes igényeinek kielégítésére. A német szellem legjobbjai, akik - nem voltak szükségképpen azonosak a nemzeti szocializmus vezéreivel, - felismerték a bolsevizmus és a zsidó uralmi törekvések legveszélyesebbjét, azt tudniillik hogy a bolsevizmus a szabad, értelmes emberbõl tömeget akar csinálni. Alaktalan masszát, amely a géppisztollyal könnyen kormányozható. A nemzeti szocializmus kezdeti kora ezzel szemben a felfelé szintezõ akaratot, az elit-gondolatot képviselte. Osztályharc helyett a magasabb nemzeti erkölcsöt, a szabadságot, de legalább ilyen mértékben a rendet, szociális igazságot, a másokat nem sértõ nemzeti kultúrát. Jöhetett-e volna ez a nemzeti szocialista irányzat, ha például Németországban nem akadnak tudós zsidó professzorok, akik 12-13 éves fiúkkal-lányokkal csinálnak gyermekek számára kísérleti bordélyházakat? Jöhetett-e volna ez a nemzeti irányzat, ha elõzõleg nincsenek kapitalista panamák és kommunista összesküvések?
Hans Grimm, az európai német szellem egyik legjobb hordozója, a németek nagy írója, aki késõbb ellentétbe került Hitlerrel, még 1945 után is így jellemezte a nemzeti szocialista forradalom szükségességét:
"Ez volt a feltétlen akarat a népközösség, a törekvés a teljes becsületesség, ez volt a szenvedélyes készség a német-angol együttmûködés felé. Ez volt az elsõ érezhetõ gond az újjá születõ világ fordulópontján, ez volt az a követelés, a tömegek felmasírozása idején a minõség érdekében, hogy a mennyiséggel szemben a minõséget mindenképpen meg kell védeni, és ez volt a nagy kísérlet, hogy mindenki hasznára Versailles szellemét el kell törölni."
A német nemzeti szocializmus nemcsak hangoztatta ezeket az elveket, hanem - legalább is kezdeti stádiumában - igyekezett is megvalósítani azokból annyit, amennyit lehetett. A szellemi elit felemelése, az osztályharc letörése, a tõke és munka békéjének megteremtése, a lakásépítés, a munkásosztály jólétének emelése, a családi gondolat ápolása, a proletár tömegek helyhez kötése, a békés öregség megteremtése a mintaszerû társadalombiztosítás által, olyan roppant konstruktív erõk voltak, amelyek értékét tagadni nem lehet. Hiszen ma is ezekbõl él és ezekbõl születik újjá a demokratikus Nyugat-Németország. Hatalmas eredmény volt a munka értékével fedezett pénz és ezzel egyidejûleg a pénz mindenhatóságának, az arany uralmának legyõzése is.
A nemzeti szocialista állam, ha vezetõi nem is gyóntak mindennap, mindenesetre keresztényi feladatokat vállalt magára és töltött be, amikor elõtérbe helyezte a nemzeti rendet és a szociális igazságot. Egész természetes, hogy ezzel a munkával együtt járt a destruktív erõk felszámolása. A nemzeti szocializmusnak szükségképpen szembe kellett fordulnia az 1918-as dezertõr típussal, a zsidó szellem bomlasztásával. Szembe kellett állni a zsidó bolsevistával és a zsidó kapitalistával abban a tudatban, hogy az aranyborjú uralmának korlátlansága szüli az elégedetlenséget, irigységet, osztályharcot, atomizálja a nemzeteket és akadályozza minden valóságos szocializmus kifejlõdését.
A megdöbbentõ és végzetes elsiklás a Rosenberg féle faji felsõbbrendûségi elmélet volt. Alfred Rosenberg "Der Mythos des 20. Jahrhunderts" címû könyvében tulajdonképpen semmi mást nem csinált, mint átvette a mózesi fajfelsõbbrendûség elméletét. Mózes azt hirdette, hogy az Istennek egyetlen választott népe van - a zsidó. Rosenberg azt mondotta, hogy egyetlen Herrenrasse van - a germán. A kezdetben jól indult német nacionalizmus emiatt vesztette el a háborút. Mikor Rosenberget - elképesztõ tévedés folytán - a keleti területek fõkormányzójává nevezték ki, õ az Ószövetségbõl lekopírozott faji felsõbbrendûségi elméletet az összes keleti népekkel szemben akarta érvényesíteni. A lettek, ukránok, litvánok, lengyelek Rosenberg szemében kisebb értékû "Ostvölker"-eknek tûntek fel. Míg a német hadsereg legfényesebb gyõzelmeit aratta a bolsevizmus fölött, Rosenberg fõkormányzó a germán faji felsõbbrendûség babonája jegyében irtotta, pusztította, megalázta a keleti népeket. Németország ellen fordította Oroszország népeinek legjobb antibolsevista tömegeit. Németellenes partizánokat csinált a Német Birodalom legtermészetesebb szövetségeseibõl. Ezzel azonban bebizonyította azt is, hogy a zsidó sovinizmus politikája csõdbe visz akkor is, ha nem a Dávid csillag jegyében, hanem horogkeresztes lobogó alatt csinálják.
Tökéletesen mindegy azonban, hogy a nemzeti szocializmus "túlhangsúlyozta"-e a zsidókérdést. Mellékes, hogy eszközként felhasználta-e az ószövetségei tanokból átvett fajelméletet. Ha mindezeket elhagyta volna, akkor is menthetetlenül szembe kerül a világzsidósággal, amely nem tudta elviselni, hogy egy másik nacionalizmus is létezzék a világon. A nemzeti szocialisták bánhattak volna bármilyen humánusan a zsidókkal. A zsidóság látta, hogy kezébõl kivették - egyelõre - a Német Birodalom fölötti titkos hatalmat. És ez az, ami számára tûrhetetlen volt. Mindezen túl a zsidóság nem viselhette el azt a rendezõ energiát, magasabb nemzeti egységre törekvést, a mindség uralmát, amely legyõzhetetlen ellentétben állott a világzsidóság uralmi törekvéseivel. Nem viselhették el, hogy az arany kiküszöbölésével nemcsak az államhatalmat, és az állam befolyásának lehetõségét vették ki kezükbõl, hanem a titkos hatalmat is. Abban a pillanatban, amikor a világzsidóság észrevette volna, hogy a német földön egy tudatos elit gondolat uralkodik, ugyanolyan gyûlölettel fordult volna a nemzeti szocializmus ellen, mint így, mikor a gyûlöletre jó alkalmat adott neki a nemzeti szocializmus zsidóellenes éle.
A világzsidóság - mint uralmi területet - elvesztette Németországot. Vissza kellett azt szereznie.
A világzsidóság, a marxizmus, a liberális kapitalizmus egy évszázadon át futószalagon gyártotta a tömeget, a szabad emberbõl a proletárt. Világosan látta ugyanis, hogy csak az ilyen tömeg alkalmas Júdea igájának elfogadására és tûrésére.
A nemzeti szocializmus - legalább Németországban - megállította ezt a folyamatot. A spanyol Ortega y Gasset, minden liberalizmusa ellenére, "A tömegek lázadása" címû munkájában már eleve rámutatott az eltömegesedés veszélyeire. Az amerikai Harvard egyetem tanára, Lothrop Stoddard szintén azt hirdette, hogy a tömegek lázadásának fölébe kell kerekedni. Miután a német nemzeti szocializmus meg is tette ezt, a legerõteljesebben keresztezte a zsidóság terveit, hiszen a Jegyzõkönyvek igen világosan megírták: "szolgánk és teremtményünk a tömeg".
A zsidó világuralomhoz, - mint errõl késõbb szó lesz - segédcsapat szükségeltetik. Es ez legelsõsorban a - tömeg. A nemzeti függetlenséghez minõségi ember kell! A zsidó világuralom alapja a destrukció. A valóságos szabadságé a konstruktív munka.
Ennek következtében az sem túl nagy kérdés, hogy "akarta-e" a háborút a hitleri rendszer? Ne tegyük fel, hogy Hitler és a német vezetõ réteg egyszerûen - õrült volt. Valljuk be: a nemzeti szocializmus születése pillanatától kezdve háborúra volt ítélve. Nem azért, mintha érdeke lett volna a háború. Háborúra volt kárhoztatva, mert olyan rendszer volt, amely szükségképpen ellenségévé tette a bolsevizmus és a világkapitalizmus igazi erõit. A háttérben álló erõket! Azzá tette volna õket akkor is, ha egyetlen megnyilatkozásában sem "antiszemita", ha egyetlen szóval sem sérti a zsidóságot, csupán a felfelé szintezés mûvét hajtja végre.
Ismét csak Hans Grimmre kell hivatkoznunk, aki "Antwort eines Deutschen" címû könyvében a tanú hitelességével és a humanista objektivitásával állapítja meg:
"1933 és 1939 között a belsõ államéletben több történt az egészségért, az anyáért és gyermekért és több a kölcsönös népsegélyért, mint azelõtt és - szabad talán mondani - több mint valaha!"
Ebben az idõben még maga Winston Churchill is egészen másként látta a nemzeti szocializmust, mint késõbb. a "Times" 1938. nov. 7-iki közlése szerint Churchill a következõképpen nyilatkozott:
- "Mindig is mondottam, hogy ha egyszer Nagy-Britannia elvesztene egy háborút, akkor - remélem - mi is fogunk számára egy Hitlert találni, aki visszaemel minket a nemzetek között megilletõ helyre."
De épp ezért volt háborúra ítélve a nemzeti szocialista rendszer. Abban a pillanatban, mihelyt Hitler a versaillesi rendszer megsemmisítésének és népe felemelésének programjával átvette a hatalmat, valahol a páholyok mélyén és a zsidó nacionalizmus titkos szentélyeiben el volt határozva a hadüzenet is. A kérdés csak az volt, hogy kiknek lesznek jobb idegeik. Kik tudják megõrizni a békés szándék látszatát és kiket lehet majd felakasztani, mint háborús bûnösöket?
"De vajon biztosak vagyunk-e már abban, - kérdezik ezidõtájt a beavatottak - hogy Amerika is a mi hatalmunknak engedelmeskedik? Ha jön a nagy küzdelem, akkor a Szovjetunió bizonyosan a mi oldalunkon áll! Akkor biztosan számíthatunk a Leon Blum, Reynaud-Mandel, a Bank Lazare, a Grand Oriens, a Rothschildok Franciaországára. Akkor értünk fog küzdeni a Sassoonok, Rufus Isaacok, Hoare Belishák, a Gallacherek és Stracheyek, Laskik Angliája is. De vajon: az amerikai demokrácia népe nem szívlelte-e meg az elsõ világháború tanulságait? A döntõ pillanatban nem kerekedik-e felül az izolácionizmus, a Mayfloweres jenkik Amerikája, amely azt mondja, hogy nekünk semmi közünk a német és zsidó nacionalizmus háborújához?
Az amerikaiaknak, talán, nem lesz érdekük, hogy Danzigért harcoljanak. De nekünk? Hiszen Hitler ott áll már a kancellári palota erkélyén és nyolcvan millió ember ajkán mennydörög az általunk meggyilkolt Horst Wessel dala:
- "Die Fahne hoch!"
A brandenburgi kapun át nyolcas sorokban menetel az uralmunk alól felszabadult nép. Kiegyenesül a német munkás tenyere, amelyet az általunk felkeltett gyûlölet és irigység szorított ökölbe. A két nacionalizmus közül az egyiknek pusztulnia kell tehát!"
- "Kínai és amerikai ágyúkkal felelünk nekik!" - írják a Jegyzõkönyvek. - Ahhoz tehát, hogy meghódítsuk a világot, elõbb Amerikát kell meghódítanunk. Amerikát észrevétlenül felülrõl kell bolsevizálni, vagy szocializálni.
Hiszen Amerika - demokrácia. A legjobb, legtökéletesebb rendszer ott, ahol valóban a nép akarata érvényesül, és a legaljasabb szisztéma ott, ahol titkos kezek meghamisítják a népakaratot. Amerikában az emberek büszkék a szabadságukra, a demokratikus nevelésükre. Az amerikai munkás legalább olyan büszke a befejezett ipari forradalomra, mint maga a kapitalista. Amerikában a törvény elõtt mindenki egyenlõ. A Mayfloweren érkezett pionír utódja és a galíciai kis zsidó egyforma öntudattal mondhatja el: civis americanus sum! A demokrácia a legideálisabb életforma, amíg nem akad embercsoport, párt, faj, felekezet, amely titokban a maga akaratát érvényesíti a többség rovására. Amint azonban a demokrácián belül akad ilyen erõ, a demokrácia megsemmisül. Kisebbség kormányozta tömeggé válik. A szavazati jog fikcióvá silányul, mert a közvéleményt a másik nacionalizmus sajtója kormányozza. A parlamentarizmus színjáték, mert a szenátorokat az általunk irányított közvélemény befolyásolja. A kormányzat már nem az országatyák által megszabott kormányzat, mert benne a mi embereink ülnek, a mi akaratunk érvényesül, a mi pénzünk diktál és a mi brain trustünk adja a tanácsokat. Mi zsidók - mondják ennek a törzsi nácizmusnak képviselõi - tudjuk azt, hogy Amerikában, Angliában, Franciaországban és a Szovjetunióban, vagy bárhol a világon? Judea first! Amíg Amerika érdekei egyek ennek az ószövetségi nácizmusnak érdekeivel, addig jó amerikaiak, hû polgárok vagyunk, és ha egyszer különválnak az érdekeink, akkor el fogjuk árulni Amerikát is. A demokrácia általában jó nekünk, de csak addig jó, amíg minél több zsidó vezeti. A sajtószabadság is csak addig jó, amíg Ábrahám szent magjának minél több leszármazottja élhet vele. Igen! A szabadságnak csak ott van értéke, ahol nekünk, zsidóknak, minden szabad!"
"Óh, ti kishitûek, akik valahol Európában rémülve halljátok most az S.A. és az S.S. csizmáinak dübörgését, ne féljetek! Mi már értjük, hogyan kell aláásni és birtokba venni a demokráciákat. Mi tudjuk, hogy a magunk külön érdekét hogyan kell rákényszeríteni széles tömegekre. Amerikát, a gójok nagytõkéjét már rázza a gazdasági válság szörnyû váltóláza. Hát most eljött az ideje a nagyvonalú támadásnak, amely kezünkbe juttatja a politikai hatalmat is. És ez állandóbb jellegû hatalomátvétel lesz, mint a Hitleré. Amerikát nem fegyverrel kell meghódítani és nem elméletekkel. Az amerikai végzet számára nekünk kipróbált receptünk van. Az amerikai végzetet a mi Führerünk írta: Mózes! A mi Mein Kampfunk a Tóra!
Hiszen Mózes III. könyvének 25. fejezete szerint Izraelben minden ötvenedik esztendõben elosztották a vagyont. Kiválthatók voltak az elzálogosított földek és rabszolgák. Izraelben minden fél évszázadban egy nagy szociális reform történt. Eltörölték a régi adósságokat, a gazdagok vagyonából kielégítették a szegényeket, - vagy mint ma mondanánk: helyreállították a "prosperityt", újból egyenlõsítették a pénzt, vagyont, földet. A kürtölés esztendeje volt minden ötvenedik év.
Ezt a szociális reformot úgy hívták: új osztás!
Amerikában majd úgy nevezik: New Deal! És ez angolul pontosan, betûrõl betûre fordítva ami nagy szociális reformunkat, az új osztást jelenti. Csakhogy nem az izraeliták, hanem az amerikaiak vagyonát osztjuk újra, úgy persze, hogy minél kevesebb maradjon az amerikaiaknak és minél több jusson a mi népünknek. Hiszen megmondják a bölcs és tiszteletreméltó amerikai rabbik is: "Az új osztás tökéletesen megegyezik a Talmud elveivel."
A kürtölés esztendeje lesz ez Amerikában, ahol, Washington korában még csak 4000 zsidó élt. A kürtöt majd a mi bankárjaink, a mi szocialistáink, a mi újságíróink fújják és az új osztást a mi agytrösztünk hajtja végre, az amerikai õslakók rovására. Csak az a kérdés, hogy ki lesz, akit majd Washington elnöki székébe ültetünk?
A Wall Street palotáiban, a 13-ik utcában, Brooklyn és Bronx gettóiban, ne féljetek, ti csüggedõk, hogy nem találunk alkalmas embert, aki méltó ellenfele lesz Hitlernek és aki majd kezünkbe adja az Amerika fölötti politikai hatalmat is. Olvassátok el ami utasításainkat, a "hamisított" Jegyzõkönyveket.
"Az alkotmányos kormányzatok a szabadelvûségbõl eredtek, amely az autokrácia helyére lépett, amely a gójok üdvössége volt. A választási küzdelmek, a sajtó harcai a tekintélyt tétlenségre és tehetetlenségre kárhoztatták. Így vált a köztársaság lehetõvé, így tehettük az igazi kormány helyébe annak torzképét, a tömeg, vagyis a mi teremtményeink és rabszolgáink által választott elnököt."
"Amíg nem tanácsos, - írják tovább a Jegyzõkönyvek, - hogy vezetõ állásokba a zsidó testvéreinket tegyük bele, olyanokra bízzuk a fontos helyeket, akiknek múltja és jelleme rossz."
"A közeljövõben az elnököt felelõssé fogjuk tenni, s mi nem fogunk láthatóan szerepelni, hanem minden felelõsséget bábunkra tolunk." - "A nép közül választott kormányzók szolgalelkûségükkel fognak kitûnni, s nem lesznek járatosak a kormányzásban és így igen könnyen válnak sakkfigurákká a mi játékunkban bölcseink és tanácsadóink kezei között!" (Brain Trust! A szerzõ.)
Ki legyen hát az új elnök, aki végleg kezünkbe adja Amerikát és végrehajtja a mi parancsunkat? Franklin Delano Rooseveltnek fogják hívni! De ki de ez a Franklin D. Roosevelt? Ki a mi Hitlerünk?
Fanous Sons of Famous Fathers - The Roosevelts cím alatt Robert Edvard Edmondson "I Testify" címû szenzációs könyve ad feleletet erre a kérdésre. Kicsoda Roosevelt?
A Carnegie Institution 1934. március 7-én összeállítja a Rooseveltek családfaját, amelybõl kitûnik, hogy Amerika elnöke maga is erõsen zsidó származású. Az õsszülõk, akik 1682 táján vándoroltak be Amerikába: Claes Martensen van Rosenvelt, anyai ágon Janette Samuel. Spanyol szefárdok, akik Katolikus Ferdinánd zsidóüldözése elõl menekültek elõbb Angliába, majd Anglia tengerentúli gyarmatára. Ettõl kezdve az egész családfán ott ragyognak a Jacobusok, Isaacok, Samuelsek.
A New York Times 1935. március 14-iki száma idézi az elnök alábbi állítását:
- Lehetséges, hogy a távoli múltban õseim zsidók voltak. A Roosevelt család eredetét illetõleg mindössze annyit tudok, hogy családom tagjai a Hollandiából jött Claes Martenszen van Roosevelt leszármazottai.
A Carnegie Institution szerint azonban Mr. Claes Martensen Rosenvelt zsidó volt. Zsidók az õsanyák és zsidó magának Roosevelt elnöknek hírhedt felesége is.
Oroszországban, mint R. Kownator szovjet szerzõ "Die Mutter Lenins" címû könyvében írja, Lenin anyja, Maria Alexandrowa Uljanova, született Blank lány volt. Apja Alexander Dimitrovics Blank zsidó orvos. Oroszországban Kaganovics, Amerikában Roosevelt.
A harapófogó két szára között ott van Európa. - közelebbrõl - Németország, ahol borzalmas események történtek. A német tõkések és német munkások, a kispolgárok és parasztok összefogása bebizonyítja, hogy nincs szükség osztályharcra. A marxista rombolás elmélete megbukott. Az osztályharc csõdbe jutott. Az aranyborjú alól kihúzták a gyékényt és bebizonyosult, hogy az új világ alapja a munka. Mindazt, amit több, mint egy évszázada hirdettek, amit világprogrammá megasztosították, a most megsemmisítette - óh nem egy német káplár, - hanem a kor szelleme. A világuralom keleti fele ellen most emelkednek fel a horogkeresztes lobogók. Hát lehet ezt tûrni? Lehet ezt elviselni?
"De azért ne féljetek! A mi bábunk, Roosevelt köré már gyûlnek a mi kirendelt tanácsadóink. Frankfurter Félix Bécsbõl, Morgenthauék Mannheimból, Bernhard Baruch Königsbergbõl, Albert Einstein Berlinbõl. Ott van Samuel Roseman, aki az elnök beszédeit írja Roosevelt mellett. Jönnek majd a mi munkásvezéreink, mint Sidney Hillman, aki szintén Ábrahám szent magjának leszármazottja és aki a mi bábunk, FDR. mellett teljhatalommal intézi az amerikai munkásság ügyeit. Ott van Mr. David Dubinsky, aki szintén a pogromok Oroszországából vándorolt ide és aki majd a cionizmus adófizetõivé teszi az amerikai keresztény munkásokat. Akik körülveszik a mi elnökünket, csupa megbízható emberek lesznek. La Guardia New York-i polgármester, a fiumei zsidó, Alger Hiss, Frankfurter és Lehman szenátor protezsáltja, és a többiek mind! Bernhard Baruch kontrollálja majd az amerikai ipar 351 legfontosabb ágazatát és szereli majd fel az amerikai boyokat, akik Hitler ellen fognak harcolni. Alger Hiss tárgyal majd Amerika nevében Sztálinnal. Einstein, Oppenheimer, David Lilienthal gyártják az atombombát. La Guardia, Herbert H. Lehman segítik majd meg az UNRA élén az elkövetkezõ háború zsidó áldozatait. Henry Morgenthau jr. kincstári kancellár készíti majd elõ a nagyszerû tervet a német nép kiirtására. Moritz Gomberg testvérünk gondoskodik róla, hogy Európában 18 millió ellenségünket tegyük hazátlanná. A mi embereink adják át majd a 11 milliárd dolláros csekket a szovjet felfegyverzésére."
Tündökletes álom ez. Washington Amerikája áthajózik az Óceánon, hogy megbüntesse a mi ellenségeinket. A B'nai B'rith páholyaiban már készen áll a Moszkva-New York-i tengely. Hiszen egy napon majd nyíltan is elmondja Anglia késõbbi kommunista, vagy mint mondják: "munkáspárti" hadügyminisztere, Strachey a chicagói népgyûlésen:
"- Ne féljetek! Roosevelt felfegyverzi majd Oroszországot." Hogy is írta húsz év elõtt egy meghallgatatlan próféta? "A nyugati zsidó húsz milliós keleti hadsereget szerel fel majd, hogy elpusztítsa a kereszténységet, kultúrát és megvalósítsa a zsidó világkirályságot!"
VI. FEJEZET
A világzsidóság nemcsak a hitlerizmust gyûlölte. Sokkal inkább meg volt döbbenve azoktól a mozgalmaktól, amelyek Európában a népek új együttmûködését készítették elõ. A zsidóság elsõsorban ezeket igyekezett kompromittálni, gyûlöletessé tenni. Amíg egyik oldalról együttmûködést hirdettek, másfelõl meg akarták fojtani mindazokat, akik a németekkel, az ellenségeikkel együttmûködtek.
"Egy pillanatig sem haboztak a kibékülésnek legcsekélyebb gondolatát is megsemmisíteni!" - írja róluk Mauriche Bardéche.
Pedig ma már bizonyítékok vannak arra, hogy a németek komolyan gondolták az európai elit együttmûködését. Nem "Quislingeket" kerestek, hanem olyanokat, akik jó hazafiak a saját hazájukban, hû fiai saját nemzetüknek. A nemzeti szocialista forradalom elitjének csaknem túlzó idealizmusa volt ez. Õk a magok hazájában kimondották az általuk legtisztábbnak vélt igazságot. Az embert beültették szociális jogaiba. Megmutatták hogy ez az egyetlen lehetséges nemzeti alap bolsevizmus nélkül.
A forradalmár idealizmusával hitték, hogyha az európai tömeget sikerül megszabadítani a zsákmánykapitalizmustól, akkor hosszú idõre biztosítani lehet a békét. Õk látták, hogy a zsidó nácizmus miként áll közé a német nép társadalmi osztályainak, hogy pénzzel, sajtóval, korrupcióval megbontsa azt és uralkodhasson az egész nemzeten. Miután a forradalomban mindezt legyõzték, hitték azt is, hogyha kikapcsolják a nemzetek feletti ószövetségi nácizmust, akkor meg lehet teremteni az egymás mellett éld nemzetek békéjét, együttmûködését.
Ez volt az "új Európa". És ez volt az, amit a világzsidóságnak a keresztény kultúra porba omlasztása árán is meg kellett akadályoznia. Mert, ha sikerül, egyre több és több állam szabadul fel a zsidó elnyomás alól.
Kompromittálni kellett tehát az európai egység gondolatot és az együttmûködés minden megadott lehetõségét. Miután a nyugati világlapoknak legalább 60 százaléka zsidó kézen van, és miután - épp az amerikai kimutatások szerint - az amerikai sajtó 85 százalékig, az amerikai film 100 százalékig zsidó érdekeltség, ez a kampány nagyobb méretû volt, mint a világtörténelem bármely propagandaakciója.
A faji gondolatot - jó ürügyként használva fel a rosenbergizmust - úgy tüntették fel, mintha az csupán a germán faj felsõbbrendûségét hirdetné minden más fajjal szemben. Ezzel a németek ellen hangolták a többi nemzeteket. Belemagyarázták a fajelméletbe, hogy Németország világuralomra tör és a fajteória jogán igényt tart az egész földkerekségre. Ezzel szemben még a tomboló háború közepén is kénytelen volt elismerni, a Nineteenth Century 1943 szeptemberi száma:
"Az az általános nézet, hogy Németország azért kezdte meg a háborút, hogy elérje a világhatalmat, a mi nézetünk szerint tévedés. Németország világhatalom akart lenni, azonban a világhatalom és a világuralom nem azonosak. Anglia is világhatalom, azonban nem uralkodik a világon." Ugyanakkor a "Blut und Boden", tehát a helyhez kötöttség, a haza és a nép egységének gondolatát úgy magyarázták, hogy a németek igényt tartanak mindazokra a területekre, amelyeken német vérségi lakosok élnek. Ezzel féltékenységet keltettek mindazokban a független európai népekben, amelyeknek országaiban német népi kisebbségek éltek. Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Jugoszlávia, Csehország, Románia és más környezõ államok immár bizalmatlankodva fordultak Németország és a Harmadik Birodalom felé.
Németország fokozódó exportját háborús készülõdéssel magyarázták és feledtették, hogy a német "vaj vagy ágyú" göringi jelszavát jóval megelõzte az amerikai zsidók bojkottkihívása. A Mein Kampf õszinte, angolbarát részeit kigúnyolták. A keleti népeket ugyanennek a Mein Kampfnak egyes kiragadott részleteivel ijesztegették a sajtón keresztül.
Világot átfogó, gigászi méregkeverés folyt. ha ezt a német rendszer legalább odahaza el akarta hallgattatni, akkor diktatúrával vádolták. Mindennek hátterében ott állt a letagadhatatlan tény, hogy a zsidóságra ijesztõen hatott az arany uralmának megszüntetése, a tõke és a munka békéjének helyreállítása. Bele szuggerálták a világ közvéleményébe, hogy a német munkás jóléte csupán a fegyverkezés következtében emelkedik. Valójában õk is tudták, hogy mindenütt épülnek a hatalmas munkás lakónegyedek, hogy elégedett munkáscsaládok alkotják élõ cáfolatát annak, amit a világzsidóság hirdetett egy évszázadon át. Mi ez? - kérdezték halálra sápadtan. A marxista osztályharc nagyszerû elméletét, amely csupán a mi faji céljainkat szolgálta, csakugyan megbuktatták volna ezek a gyûlölt nácik? Csakugyan megélhet Berlin, Bécs, Budapest, - mint Bettauer kérdezte, - tehát egy "nagyváros zsidók nélkül"? Valóban élhet egy nép kizsákmányolás nélkül, a zsidó nacionalista sajtó, film, színház, a zsidó "üzleti szellem" nélkül? Hiszen száz vagy ezer év óta azt szuggeráltuk az egész világnak, hogy a mi kultúrtevékenységünk, a mi üzleti érzékünk, fölényeskedõ szellemünk nélkül elpusztul minden nép és megáll minden "haladás". És - íme Németországban - minden, de minden eleven cáfolata a mi öntelt nacionalizmusunknak. aki ezekre az épüld kertvárosokra, elégedett, boldog emberekre, a felemelkedõ szellemi és gazdasági tevékenységre tekint, láthatja, hogy a mi nagy nacionalista írónk, Bettauer rosszul prófétált, amikor a zsidók nélküli civilizáció pusztulásáról jövendölt. A keresztények mind elégedettebbek lettek, a zsidók mind szûkebb térre szorultak. Ha világviszonylatban is kiderül mindez, ha a külföldi turisták és a világ proletárjai meglátják, hogy .mindez lehetséges nélkülünk, sõt ellenünkre is, akkor rájönnek arra is, hogy hazudtunk nekik. Hazugok voltak politikusaink, az újságíróink, a szakszervezeti vezetõink, a kapitalistáink és a munkásvezéreink!
El kell hát tüntetni a bizonyítékokat! Le kell radírozni a föld színérõl a kertes házakat, az új gyárakat, a csecsemõotthonokat, ifjúsági táborokat és kórházakat. Az elõkészítéshez megvannak a mi titkos nacionalista fegyvereink, amelyeket oly sikerrel vetettünk be Jerikó ostrománál. Szólaljanak meg hát a propaganda kürtjei.
A világzsidóság elsõsorban azért tekintendõ a második világháború egyetlen háborús bûnösének, mert megakadályozta a népek kibékülését, az együttmûködés lehetõségét, lerontotta azok elõfeltételeit. Az emberiség elé a propaganda, hazugság, vicc, rádió, sajtó segítségével odaállítottak egy teljesen hamis világképet. Megteremtettek egy olyan közhangulatot, amelyben már életveszéllyel, egzisztenciavesztéssel járt, vagy hazaárulás gyanújával volt egyenlõ az igazság kimondása a német kérdéssel kapcsolatban. Minden, a német államférfiak részérõl jött békenyilatkozatot eleve hazugságnak bélyegezték. Minden józan tervet nevetségessé tettek. Minden szociális eredményt reakciónak, minden fejlõdést haladás ellenesnek, minden elit gondolatot barbárságnak, minden antibolsevizmust demokrácia ellenesnek tüntettek fel. Charles Lindberg ezredes, Amerika nemzeti hõse egyenesen a hazaárulás gyanújába került, mikor meg merte mondani a nemzeti szocializmusról szerzett tapasztalatai alapján a teljes igazságot.
Közben 1938-ban Roosevelt, akit semmi másnak nem lehet tekinteni, mint a zsidó brain trust bábjának, a háború elõkészítése érdekében vidáman sürgönyözte Churchillnak:
- You and I can rule the world! Ön és én uralni tudjuk a világot! (Gerald K. Smith.)
A világzsidóság Hitler hatalomra jutása pillanatában, - vagy még azelõtt - megüzente a háborút Európának és a kereszténységnek. Amerikában már 1932-ben fellángolt a németellenes bojkottmozgalom. A New York Timesben egész oldalas hirdetéseket közöltek a zsidó szervezetek: "Bojkottot az antiszemita Németország ellen!" S mikor látták, hogy ennek nem sok eredménye van, akkor megkezdték a New York- Moszkva tengely elõkészítését.
Forest Davis "Was sich in Teheran wirklich zutrug" címû könyvében, amelyet még 1944. május 13. és 20-iki számában közölt a Saturday Evening Post, elmondja, hogy már 1933-ban valójában Morgenthau készítette elõ Amerikában az amerikai-szovjet diplomáciai viszony helyreállítását. S aki Moszkva elsõ követeként megjelenik Washington demokráciájának hazájában, senki más, mint Litvinov-Finkelstein, a véreskezû szovjet népbiztos.
A Rosenveltek családjából származó Roosevelt elnök hatalomra kerülése elõtt mindez elképzelhetetlen lett volna. A közös nevezõ, amely formálisan is összehozta az amerikai demokráciát és a szovjet tyrannizmust: - a zsidóság volt.
James Whiteside "Mr. Roosevelt and Communism" címû cikkében megdöbbentõ elevenséggel írja le a St. Louis Dispatchban, hogy amint Litvinov megjelent Amerikában, a kommunistáknak (értsd: zsidóknak) félelmetes áradata indult meg a Fehér Ház felé. Roosevelt megengedte, hogy az amerikai hadügyminisztériumban, a Pentagonban külön hatalmas szovjet adóállomást állítsanak fel, amely az amerikai hadsereg legfelsõbb vezetését fertõzte a legveszekedettebb propagandával. Még csak 1933-at írt a naptár, amidõn a New York-i Morning Freiheit, a több százezer példányszámban megjelenõ cionista lap fõszerkesztõje felszólítást intézett Amerika és a világ zsidóságához, hogy a zsidók egyesüljenek a nácizmus elleni háborúra. Az American Jewish Congress, amelynek élén Stephen Wise rabbi állt, lelkesen csatlakozott a mozgalomhoz.
Ugyancsak 1933-ban hirdette meg Rabbi S. S. Wise a zsidóság szent háborúját. amikor Hitler uralma kezdetén kijelentette:
- I am for war! (Én a háborút akarom!) - A nevezetes kijelentés pontosan 1933. május 8-án történt. (Edmondson: I Testify. 195. oldal.) Ezidõben még nyilván vázlatokban sem készültek el a német vezérkar 1940es tervei, amelyekért Nürnbergben Wise rabbiék felakaszttatták a német tiszteket.
Elõzõleg Henry Morgenthau már 1933. február 11-én beszédet mondott és megüzente a háborút Hitlernek:
- Az USA a második háború korszakába lépett! - mondotta a zsidó nácizmus legjellegzetesebb vezére. (Portland Journal, 1933. február 12.)
Eközben az Egyesült Államokban gomba módra szaporodtak a különféle zsidó és kommunista bojkottszervezetek, amelyek célul tûzték ki a hitlerizmus gazdasági megfojtását. A Joint Anti Nazi Boycott Committee már virágjában állt 1936-ban is, amidõn még Hitlernek legmerészebb álmában sem jelenthetett meg az az óra, amely ütni fog és amelyben ki kell törni a világot fojtogató hidra ölelésébõl. Az ifjú nemzeti szocializmus, - mint ez utólag történelmileg is igazolható, - joggal félt attól, hogy a zsidó nacionalizmus olyan gyûrût von a Drittes Reich körül, amelybõl már fegyverrel sem lehet kitörni. Jogos, jogtalan volt ez a félelem? Kiknek a kezében volt az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Szovjet-Oroszország fölötti hatalom?
A háborús bûnösség ügyével kapcsolatban egyetlen kérdés van, ami a római jognak és az örök jognak legfõbb problémája: cui prodest? Kinek használ? Kinek az érdeke? Érdeke volt-e a német nemzed szocializmusnak a háború? A német nemzeti szocializmus egyetlen érdeke a béke lett volna.
Az utolsó kísérlet a második világháború megakadályozására akkor történt, amikor Rippentrop elutazott Moszkvába, hogy aláírja Sztálinnal a meg nem támadási szerzõdést. 1939. augusztus 23-án Godesbergbe összehívja Hitler a hadsereg kétezer vezetõ tisztjét. A "titkos" tanácskozás az angoloknak szánt blöff. Autók, repülõgépek óriási felvonulása a vezéri sasfészekhez. A legostobább Intelligence Service ügynök számára is látható színjáték. Anglia felé mindez azt mutatja, hogy a háború már el van határozva, de még lehet békülni. Befelé Hitler azt mondja négy órás beszédében:
- Ne gondolják az urak, hogy idióta vagyok és a korridorkérdés miatt engedem magam beleszorítani a világháborúba! (Hans Grimm. Erzbischofschrift.)
S ebben a pillanatban az események folyamába belenyúlik egy láthatatlan kéz. Az a kéz, amely a háttérben a kártyákat keverte. A godesbergi vezérkari találkozó után Oroszország aláírja a meg nem támadási szerzõdést. Utána egy másik titkos kéz, a láthatatlan hatalom kirobbantja a brombergi vérengzést.
Ezt az igazi háborús bûnt, az 1939 õszén megjelent német Fehér Könyv adatait elhallgatták késõbb Nürnbergben. A viaszbábukkal elõállított "Todesmühle" mellett nem pergették le azoknak a valóban megtörtént borzalmaknak filmkockáit, amelyeket a Fehér Könyv nyilvánosságra hozott. Megcsonkított mellû asszonyok, nemi szervüktõl megfosztott férfi hullák, a mészárosok hústartó horgára felakasztott német csecsemõk és 4-5 éves gyermekek. Ezer és ezer lemészárolt ember, akikrõl hallgat a "humanista" világ. Német áldozatok a három millió zsidóval szaturált Lengyelországban, ahol az õ sajtójuk már felgyújtotta a gyûlöletet és a harci kedvet! A határokon már szembe néznek a német és lengyel hadosztályok. Ez már nem korridor kérdés. Ez a puskaporos hordóba vetett tûzcsóva! Kinek a keze, pénze volt benne a mészárlásban? A lengyel nép szélsõséges hazaszeretete, vagy a céltudatosan irányított sátáni terv? Szovjet kéz? Angol kéz? Alig hihetõ. Pedig ez a háborús bûnösség döntõ kérdése.
Lemészárolt áldozatok, mielõtt még kitört volna a háború! Pontosan ez az, amit a nemzeti szocialista Németország nem tûrhetett el. Tehát ebbe kényszerítették bele, hogy másnap, vagy harmadnap Anglia és Franciaország megkezdhessék a preventív háborút Németország ellen.
És másnap hajnalban, szeptember 1-én valóban menetelnek a német hadosztályok. "Ma hajnal óta visszalövünk!" - mondja Hitler a birodalmi gyûlésen. - "Holnap reggel azt fogják nekünk mondani, - írja Maurice Bardéche francia professzor, - hogy mindenesetre Hitler támadta meg Lengyelországot. Egyes emberek vágyakozva vártak erre a pillanatra. Õk várták ezt a támadást, kívánták azt és imádkoztak érte. Ezeket a férfiakat Mandelnek, Churchillnak, Hoare Belishanak és Paul Reynaud-nak hívják. A zsidó reakció nagy szövetségese akarta a saját háborúját. Számára szent háború volt ez. Õk jól tudták, hogy csak egy valóságos támadás ad nekik lehetõséget arra, hogy a közvéleményt magukkal ránthassák. A német archívumoknak nem fog nagy fáradságába kerülni, hogy bebizonyítsák: bizonyos urak hidegvérûen elõkészítették a feltételeket erre a támadásra. Jaj nekik, ha egyszer megkezdõdik a háború történetének megírása!"
Jaj nekik, ha megírják a háború történetét! Pedig a nagy világterv elsõ részlete sikerült. Anglia, Franciaország szeptember 3-án megüzenik a háborút Hitlernek, de a két legfontosabb partner, Amerika és a Szovjetunió még hiányoznak.
A második világháború legnagyobb titka csak ezután következik. Talán csak akkor fog megfejtõdni, ha egyszer megbukik a bolsevizmus, ha egyszer megnyílnak a Kreml archívumai is. Milyen ígéretet tett a nyugati világhódító a keletinek? Hogyan juttatta Teyler Kent Sztálin kezére Roosevelt és Churchill 1500 üzenetváltását a háború elõkészítésérõl? A külvilág számára csak annyi bizonyos, hogy a Hitler-Sztálin paktum pillanatában a kép felületérõl hirtelen eltûnnek a Kaganovicsok. A Szovjetunió most másik arcát mutatja a német birodalom felé. Ez az arc hûvös, nyugodt, olykor kissé titokzatosan ázsiai, vagy hazafias, de nincs zsidó jellege. A nemzeti szocializmus vezetõinek legszörnyûbb tévedése, hogy elhiszik: a változás valóban megtörtént. Ribbentrop arról beszél Sven Hedinnek, hogy a bolsevizmus megváltozott és Sztálin valóban nagy ember. (Sven Hedin: Ohne Aufgang in Berlin) Sztálin, a ravasz georgiai nem hiszi ugyanezt a nemzeti szocializmusról. Mielõtt a paktumot aláírja Ribbentroppal, váratlanul még egy balti kikötõt kér. Hitler táviratilag hozzájárul ehhez. Mikor Sztálin meghallja a hírt, azt mondja Molotovnak:
- Németország most üzente meg nekünk a háborút! Én ezt a kikötõt csak azért kértem, hogy kipróbáljam õket. Tudtam, hogy ha ideadják, akkor vissza fogják venni. (Plivier: Moszkva.)
Ennek ellenére a szerzõdés teljes szövegét betartja mindkét fél. Lengyelország felosztásától egészen az olajszállításokig. Hitler, Ribbentrop, Göring, de még Göbbels is kínos korrektséggel ügyelnek, hogy meg ne sértsék az orosz medve érzékenységét. Sztálin csókkal búcsúzik Krebbs német katonai attasétól. Minden jel arra mutat, hogy a tûz és víz szövetsége õszinte.
És aztán egy napon megjelenik Berlinben Molotov szovjet népbiztos, a szép bolsevista zsidónõ, Karpovszkája férje és Amerika egyik legnagyobb hadiiparosa, Mr. Carp (Karp) sógora. A naptár 1940. november 10-ét mutatja. Franciaország legyõzve, Anglia fölött most zajlik a nagy légi csata. A német hadsereg munka nélkül pihen. Molotov pedig leteszi az asztalra a szovjet követeléseket. Bennük ott van a Dardanellák, Finnország megszállása, a Távol-Kelet meghódítása. Ott van minden, ami Németország számára elfogadhatatlan, tehát nem származhat máshonnan, mint Németország angol-amerikai mezben járó világhódító ellenfeleitõl.
A berlini vezetõk most néznek szembe egyik legnagyobb tévedésük következményeivel. A bolsevizmus nem változott, csak álcázta önmagát. A Kreml mögött a hatalom zsidó maradt, csak hátrébb húzódott addig, amíg Németországot sikerült belerántania a második világháborúba. A Kreml kezén már ott kell lennie a biztosítéknak, hogy Németország ellen pénzzel és fegyverrel meg fogják segíteni a "demokrácia arzenáljai".
Pontosan ezekben a napokban mondja Chicagóban John Strachey, Anglia zsidószármazású pénzügyi államtitkára:
- Ne legyen semmi gondotok. Roosevelt fegyvereket fog szállítani nektek, kommunistáknak. A szovjet kormány elismerésével õ feltette a koronát Sztálin fejére. Ha a nap eljön, fel is fogja fegyverezni.
Hiszen Frankfurter Felix, az USA egyik legbefolyásosabb embere már elkészítette és megszavaztatta a Lend and Lease törvényt. De vajon érdeke-e Amerikának ez a háború? Nem! A háború nem az amerikai nép, kizárólag az amerikai zsidóság érdeke. A Kaganovicsoké, a Manuilskyé, Berijáé, Morgenthaué, Bernhard Bauché, a németországi emigránsoké, a Franciaországból elmenekült Altschuloké! Hiszen 1941. június 3-án a szintén zsidó kézen lévõ Gallup intézet szerint az amerikai nép 83 százaléka ellene van a háborús beavatkozásoknak.
Mi érdeke volna Amerikának abban, hogy újra áthajózzon az Óceánon? Hiszen a német admirálisok, Reader és Dönitz azt mondják, hogy számukra Amerika inváziója épp annyira lehetetlen, mint egy invázió a holdba. Barkley szenátor pedig azt mondja 1941. március 31-én, hogy ha Németország meg akarta volna támadni Amerikát, erre már épp elég okot szolgáltatott volna az angoloknak nyújtott fegyverkezési segély.
A józan amerikai nép nem hiszi, hogy bánni oka volna részt venni ebben a háborúban. Charles Lindberg azt mondja: Amerika hadba lépése nemzedékek számára tartó káoszhoz vezetne. S minderre azt feleli az USA zsidó belügyminisztere, Mr. Ickes, hogy Charles Lindberg Amerika Quislingje. A republikánusokkal, az izolácionistákkal, az amerikai nép 83 százaléka Quisling, mert nem akar Morgenthau mögött masírozni!
Maga Roosevelt is, akit az egész agytröszt dühödten hajszol a háború felé, kénytelen belátni, hogy az amerikaiak nem akarnak beavatkozni. Hiszen ebben a háborúban még azzal sem lehet meggyanúsítani az amerikaiakat, hogy a fegyverszállítás "business" volna számukra. Ez ideológiai háború. A világ zsidósága tehát a Jegyzõkönyvek parancsát kiáltja a már Moszkva felé nyomuló keresztény csapatoknak:
"Amerikai és kínai ágyúkkal felelünk" - nektek!
Ha az emberiség tudna gondolkodni, megkérdezné önmagától: mi értelme volt ennek az amerikai háborúnak, épp a Szovjetunió oldalán?
A német felelõs vezetõk azt mondják ezekben a napokban:
"Ami bizonyos, az, hogy a béke, amely a német gyõzelmet követni fogja, nem versaillesi béke lesz, hanem béke lesz minden nép javára. A ma megszállott országok népei ismét visszakapják szabadságukat, azonban meg kell alkudniuk bizonyos törvényszerûséggel az összesség javára."
Ugyanekkor Franklin D. Roosevelt azt üzeni a kongresszusnak:
- A béke most, amely az elfoglalt országok fölötti uralmat Hitlernek adná, egyet jelentene a nácizmus elismerésével és az új háború kilátásba helyezésével. Mi a szabadságot akarjuk, beleértve a vallási szabadságot is az összes emberek számára.
Vallásszabadság! - hangzik a szép jelszó. De vajon melyik vallás szabadsága? Hiszen a szovjet földön elõrenyomuló keresztény csapatok már látják a bezárt templomokat, a bolseviki zsidók által kiirtott kereszténység romjait, talán már Júdás szobrát is, amelyet a beszbozsnyikok állítottak Moszkvában Krisztus árulójának: Júdásnak. És a háború véres tûzözönébõl, a felgyújtott városok füstjébõl, gyermekekre zuhanó repülõbombák mennydörgésébõl most lép ki a XX. század végzetes figurája: Roosevelt!
- Ez a háború a Roosevelt háborúja lesz! - mondják a jobboldali amerikai republikánusok. De a Morgenthauk, Baruchók, Frankfurterek, Einsteinek, és Oppenheimerek jobban tudják:
- Ez a háború a mi háborúnk lesz! A világzsidóság háborúja! Mert Roosevelt, a spanyol marannusok kései leszármazottja, a XX. század tipikus politikusa. A Jegyzõkönyvek kísérteties figurája. Világmegváltó és báb. Háta mögött titkos páholyhatalmak állanak. Háta mögött ott vannak Amerika igazi urai, a szabadkõmûvesség és Sion bölcsei, a cionista vezérek és bankárok, a szakszervezetek galíciai születésû bolsevistái.
"Õ a mi elnökünk! - mondják - és az õ háborúja a mi háborúnk lesz. Mi tettük az igazi kormány helyébe annak torzképét - írják a Jegyzõkönyvek, - a tömeg, vagyis a mi teremtményeink és rabszolgáink által választott elnököt. Körötte úgy állnak Sion vénei, mint hajdan Dávid, vagy Salamon király körül állhattak. Fekete szemükben a sok ezer éves gyûlölet tüze, imaszíjaik már egy világ köré csavarodnak és mögöttük ott ragyog Júdea oroszlánjának minden fényessége, a Templom minden aranya. A nemes puritánok, a nagy pionírok, a Washingtonok korának immár befellegzett. Most mi állunk a Capitóliumon, mint egykor a Templom lépcsõjén, vagy Salamon palotájának cédrussal, arannyal ékesített tróntermében. Mi vagyunk az urak és õ a mi elnökünk. Ha õ szól, mi szólunk általa. Hiszen a mi Samuel Rosemanunk írja. - mint elnöki tanácsadó - az õ beszédeit. Ha õ cseveg a kandalló mellõl mi
beszélünk a világhoz. Ha õ tüzeli harcra Amerika népét, akkor tulajdonképpen a sófár szól Pensylvániától a californiai narancsligetekig. És ha azok a névtelen kis zsidók beszélnek, akikben lobog a gyûlölet, mi állunk mögöttük, az igazi Hatalom, az igazi Erõ és a teljes Nácizmus képviselõi."
Hiszen már úgyszólván teljesen zsidó kézen van az amerikai közhatalom. Az "antiszemiták" csak a galíciai gettókban nyüzsgõ kis zsidót, a brooklyni szatócsot látják. Mi azonban itt vagyunk Roosevelt mögött, Washington utóda mellett!
Abban az idõben, amikor Roosevelt az amerikai nép 83 százalékának kifejezett akarata ellenére háborúba rántja az Egyesült Államokat, az USA kormányában a zsidó hatalom a következõ megdöbbentõ arányokat mutatja:
Bernhard M. Baruch, az USA "nem hivatalos elnöke".
Samuel Roseman bíróm az "agytröszt" alapítója és feje, mint Roosevelt "nemhivatalos" tanácsadója.
Prof. Raymond Moley, "Favorite personal Advisor"
Prof. Felix Frankfurter, "Chief Legal Advisor" (Securities Act Author)
Henry Morgenthau Senior, Unoffícial Advisor (Author Avocate of Jewish State.)
Justice Benj. N. Cardozo, Unofficial Advisor
Gerald Shwope, Unofficial Advisor
E. A. Filene, Unofficial Advisor
Charles W. Taussig, Unofficial Advisor
Nathan Margold, Interior Dept. Solicitor
Charles E. Wyzanski jr. Labor Dept. Solicitor
Prof. Leo Wolman, Labor Strike Board
Rose Schneiderman, Labor Advisory Board (Radical Labor Unionist)
Isador Lubin jr., Labor Bureau Statistical Export
Sol. A. Rosenblatt, Amusement Administrator
E. A. Goldenweiser, Federal Research Direktor
Jerome Frank, General Consul
Mordechai Ezekiel, Economic Advisor Agricult. Dept.
Herbert Feis, "The Brains of the State Dept."
Henry Morgenthau jr., Secretary of Treasury
David E. Lilienthal, TVA Director
Sidney Hillman, Labor Advisory Board
L. N. Landau, PWA General Solicitor
L. A. Steinhardt, Minister to Sweden
Prof. Albert E. Taussig, NRA Avisor
Alexander Schs, NRA Code Authority
Maurice Karp, NRA Personal Director
Robert Freshner, CCC Forest Army Head
Robert Strauss, NRA Asst. Administrator
Donald Richberg, NRA Advisor
Joseph I. Strauss, Ambassador to France
Ferdinand Pecora, Special Investigator
Samulel Untermayer, Stock Exchange Bill Advisor
Prof, James M. Landis, Federal Trade Commissioner (The Hidden Empire, 12. oldal)
Félelmetes és kísérteties hatalom az, amely egy 150 milliós államot így tud kormányozni a kulcspozíciókból, az agytrösztbõl, az Elnök háta mögül. Csak ilyen mindent elborító, mindent uraló erõre támaszkodva érhette el Roosevelt, hogy beránthatta Amerikát a második háborúba.
Amerikai források már régebben is nyíltan megírták, hogy Roosevelt, - miután a közvélemény akarata ellenére semmiképpen sem tudta belevinni Amerikát a háborúba, mesterségesen addig provokálta a japánokat, míg azok számára nem maradt más választás, mint Pearl Harbour megtámadása. A világuralom keleti fele ellen folytatott német támadás idején el kellett vonni a bolsevizmus másik fenyegetõ ellenfelét, Japánt, még annak árán is, ha így maga az USA kerül háborúba.
Semmi esetre sem akarta azonban a háborút harmadik újraválasztása elõtt. Ezért mondotta 1940-ben Philadelphiában elhangzott beszédében:
- Mondom az apáknak és az édesanyáknak, hogy soha, de soha nem küldjük fiaikat meghalni külföldi háborúba, egyedül és kizárólag csak ellenünk intézett támadás esetén."
Hogy ezt a támadást miként készítette elõ és hívta ki az USA ellen Roosevelt, azt élesen leleplezte a Pearl harbouri torpedó-flottilla egykori paracsnokának, Robert A. Theobald ellentengernagy "Pearl Harbour igazi titka" cím alatt megjelent könyve. Theobald ellentengernagy cáfolhatatlan adatok sorozatával bizonyította be, hogy a pearl harbouri katasztrófát egyenesen Roosevelt idézte elõ. 1941. november 26-án olyan jegyzéket adott át Japánnak, hogy annak nem maradt hátra más választás, mint a támadás.
"A november 26-iki jegyzék segítségével - állapítja meg Theobald - Roosevelt elnök céltudatosan és végérvényesen felidézte az USA részére a háborút. Japánnak az a kísérlete, hogy elkerülje a gúzsba kötést, sem sikerült. Japánnak vagy meg kellett magát adni, vagy harcolni, és nem állhatott fent semmi kétség az iránt, hogy melyik lehetõséget fogja választani."
Annak ellenére, hogy az amerikai kémszolgálat már hónapok óta megszerezte a japán rejtjelkulcsot és a japán flotta minden lépésérõl tudott, és annak ellenére, hogy a támadást minden pillanatban várni lehetett, Pearl Harbour parancsnokát egyáltalán nem értesítették Washington-ból, hogy a politikai tárgyalások következtében támadás készül. A nagy vezérkar már négy héttel a támadás elõtt tudott róla, hogy a japánok Pearl Harbourt akarják megrohanni. Ismerték az órát is, amelyben a Pearl Harbour megtámadására szánt japán csatahajók és repülõgéphordozók kifutottak a japáni kikötõkbõl. Elfogták a japánok titkos táviratát is, mely már a hadüzenet szövegét tartalmazta és egyben közölte, hogy ezt ugyanakkor kell a Fehér Házba átnyújtani, mikor az elsõ bombák hulltak Pearl Harbourra.
A katasztrófa kivédésére meg lett volna minden lehetõség. Roosevelt elnök azonban sóvárogva várta, hogy a támadás mielõbb bekövetkezzék. Megtiltotta, hogy a flotta kifusson Pearl Harbourból. 4575 védtelen amerikai katona, 18 hajó, köztük négy nagy amerikai csatahajó pusztult el. Azonban Roosevelt és akik mögötte állottak: elérték a célt!
- Mondom az apáknak és az anyáknak!... - hangzik a pearl harbouri bombák mennydörgése mögül "a mi elnökünk" ígérete. És ugyanezzel a hipokrita arccal áll a többi farizeusok élén, Churchillal együtt a Potomac fedélzetén hangosan énekli a "Forward Christian Soliders" címû dalt, az Üdvhadsereg kegyes indulóját, de már tudja, hogy az épp aláírt Atlanti Chartát épp úgy el fogja dobni, mint ahogy megszegte az amerikai apáknak és anyáknak tett ígéretét. A pápának azt írja Roosevelt, hogy "a diktatúra orosz formája nem olyan veszélyes a kereszténységre, mint a diktatúra német formája.
Roosevelt, aki jól informált politikus, jól tudja, hogy ez nem igaz. Tudják talán ezt a mögötte állók is, de azért mondják a pápának, a világnak, a népeknek. Akik a tanácsot adják nekik, akik hipokrita ígérgetésekbe kényszerítik, tudják azt is, hogy hiúsága révén bárhova ragadhatják a demokrácia diktátorát. "FRD a mi elnökünk!" A Litvinové, a Frankfurteré, a Kaganovicsé és Baruché. Talán õ maga a Messiás, akinek árnya ott lebeg a lebombázott keresztény templomok helyén, Budapest, Berlin, Bécs, Párizs, Szófia, Belgrád füstölgõ romjai fölött. Ezüst palástban jött, háta mögött az arany trombitás arkangyalokkal, hogy megváltsa a mi népünket, betöltse az ígéretet. ma már bebizonyított tény, hogy Roosevelt elnök halála elõtt már arról ábrándozott, - sõt errõl komoly tervek is készültek - hogy a megszületõ UN-en keresztül kikiáltják a világköztársaság elnökének.
"És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erõsebb nemzeteken", - hangzik az örök ígéret.
Ahogy Roosevelt a békétõl eljut a háborúig, a New Dealtól a Dupont cégig, az Atlanti Chartától a yaltai egyezkedésig, a pápának ígért igazságos békétõl a feltétlen megadás elvéig, a szabadkõmûves humanizmustól a Morgenthau-tervig, a demokráciától a bolsevista-barátságig, mindez: - a földkerekség tragédiája. Mindez a zsidóság által korrumpált államférfi riasztó példája. Filantróp, aki bombaszõnyeget terít a gyermekekre és asszonyokra, békeharcos, aki háborút csinál, demokrata, aki nagyobb diktátor, mint Hitler, amerikai, de cselekvéseiben már - zsidó. A XX. századnak nem Hitler, még csak nem is Sztálin a végzetes figurája, hanem - Roosevelt.
És azokban a napokban, midõn a keresztény seregek már látják Moszkva tornyait, és amikor a japánok megtámadják Pearl Harbourt, Churchill a telefonhoz megy.
- "Most mi mindnyájan egy csónakban vagyunk!" - mondja Rooseveltnek, Sztálin, Roosevelt, Churchill. Mögöttük a keleti és nyugati zsidó: Kaganovics és Baruch.
"Népünk jelképe, a szimbolikus kígyó gyûrûje összeért", - írták a Jegyzõkönyvek.
És nemsokára a Lifeban ott van egy fénykép. Harry Hopkins, Roosevelt legfõbb tanácsadóinak egyike, a Lend and Lease egyik adminisztrátora áll középen. Jobboldalt Litvinov-Finkelstein hajasan mosolyog La Guardiára, aki a Szovjetuniónak átnyújtja az elsõ amerikai csekket a kölcsönbérleti törvény alapján. Tizenegy milliárd dollár! Amerikai apák, anyák verejtékébõl adják a szovjet barbár, a bolsevik diktátor megsegítésére.
Hogy is írta a meghallgatatlan látnok:
"A nyugati zsidó húsz milliós keleti sereget szerel fel, hogy elpusztítsa a kultúrát, civilizációt és megszerezze a világuralmat."
A cassandrai jóslat beteljesedett. De bebizonyosult az is, hogy kik voltak az igazi háborús bûnösök.
Forrestal, Truman késõbbi hadügyminisztere, akit valószínûleg a világot kormányzó sötét hatalom tett el láb alól, 1945. december 7-én, híressé vált naplójában feljegyezte Joseph P. Kennedyvel folytatott beszélgetését. Kennedy a második világháború idején Roosevelt nagykövete volt Angliában.
"Ma Joe Kennedyvel golfoztam. Kikérdeztem azokról a megbeszélésekrõl, amelyeket 1938-ban Roosevelttel és Neville Chamberlainnel folytatott. Szerinte Chamberlainnek meggyõzõdése volt, hogy Angliának semmije sincsen, amivel Hitler ellen harcoljon. Ezért nem is mérlegelheti, hogy háborút kezdjen Hitlerék ellen. Kennedy nézete az volt: Hitler Oroszország ellen harcolni fog, még pedig anélkül, hogy késõbb összetûzzön Angliával. William C. Bullit (zsidó származású!) aki ebben az idõben Roosevelt franciaországi követe volt, ezzel szemben 1939-ben arra szorította Rooseveltet, hogy a lengyel kérdésben a legnagyobb ellenállást tanúsítsa a németekkel szemben. Sem az angolok, sem a franciák nem csináltak volna háborús okot Lengyelország ügyébõl, ha erre Washingtonból szüntelenül nem biztatták volna õket. Bullit - így mondta Kennedy - makacsul állította, hogy a németek nem fognak harcolni. Ezzel szemben Kennedy azt az álláspontot képviselte, hogy igenis küzdeni fognak, sõt Európát is lerohanják. Chamberlain megállapította, - mondta Kennedy - hogy Amerika és a világzsidóság hajszolták Angliát a háborúba!" Állapítsuk meg, hogy az igazi háborús bûnösöket nem állították a nürnbergi törvényszék elé.
VII. FEJEZET
Valóban csak az "antijúdaisták" lázálma volna az egész? Valóban megtörténhetik, hogy egy olyan óriási birodalmat, mint az USA, egy öt-hat százalékos faji kisebbség hajtson bele a második világháborúba? - Lehetséges volna, hogy a szovjet együtt tudjon harcolni a gyûlölt kapitalistákkal? Lássuk hát, milyen méretû ez a hatalom a két óriás országban? Nézzük elõször a Szovjet uniót, amelyrõl már tudjuk, hogy alapítói, vezérei túlnyomó részben a világhódítók közül kerültek ki.
A nagy tisztogatás során néhányat feláldoztak ugyan a saját népükbõl is. Ezek helyére azonban olyanok jöttek, akik még hûebbek voltak a Sztálin-diktatúrához. Sztálin felesége, Kaganovics Róza, Kaganovics Lázár nehézipari népbiztos leánya. A háború kitörése pillanatában a Szovjetunióban a legnagyobb hatalom a hat tagú Kaganovics család és Berija, a zsidó rendõrfõnök. Sztálin házában - amerikai tudósítások szerint - még a legutóbbi idõben is gyakran beszéltek jiddisül. A népbiztosok közül igen soknak zsidó a felesége. Molotov felesége maga is zsidó lány és Litvinov-Finkelstein, a kapitalista külsejû helyettes külügyi népbiztos a látható összekötõ kapocs a törzsi nacionalizmus keleti és nyugati fele között.
Amikor 1935-ben Yeats Brown megírja "European Jungle" címû könyvét, annak 181-ik oldalán azt olvashatjuk, hogy "a kommunista párt központi bizottsága 59 tagjának 95 százaléka zsidó volt, tehát összesen 56 tag, míg a többi háromnak feleségeik voltak zsidók; ezek Sztálin, Labov és Ossinsky."
Midõn úgy érzik, hogy a hatalmat már fitogtatni lehet, az amerikai Jewish Chronicle 1933. január 6-iki számának 19. oldalán írja többek között:
"Oroszországban minden harmadik zsidó hivatali állásban van!" Ez tehát azt jelenti, hogy Oroszországban lakó három és fél millió zsidó közül jóval több mint egy millió ül a szovjet hivatalokban és a bolsevista diktatúra kulcspozícióiban. Ezek a bolsevista rendszer leghûbb, legintelligensebb és legmeggyõzõdésesebb támaszai. Õk a népbiztosok, a pártvezetõk, a helyi szovjetek, a tartományok vezetõi, hivatalnokai, a hadsereg és MVD kommisszárjai.
A Sztálin elrendelte nagy tisztogatás után, 1936 végén 40 szovjet köztársaság vezetõi, vagyis a tényleges hatalmat birtokló titkárok arányszáma a következõ: 4 orosz, 2 örmény, 1 georgiai, 1 burját és 41 zsidó. (Welt-Dienst 1936. I. 1.)
Amikor 1941-ben az európai csapatok átlépték a szovjet kínai falát, megdöbbenten látták, hogy a szovjet uralom sokkal inkább zsidó volt, mint azt a Streicher-féle propaganda hirdette. A lengyel határtól Sztálingrádig zsidók voltak a városok vezetõi, a kolhozok termelési biztosai, a rendõrség parancsnokai. A németek által foglyul ejtett összes szovjet komisszárok, a GPU tisztjei, a politrukok szinte kivétel nélkül ugyanabból a világhódító fajból kerültek ki.
Nagyon figyelemre méltó a szovjet hadsereg vezetése, amelyrõl azt írja a "The Hebrew Impact On Western Civilisation" címû, New York-ban, 1951-ben a Dagobert David Runes kiadásában megjelent könyv:
"A Hitler ellen vívott háború során a szovjet generálisok között 313 volt zsidó."
A háborús tankgyártást J. Zaltzman, az ágyúgyártást Abraham Wikbosky vezette a szovjetben. Mikojan volt az egész hadiszállítás vezetõje.
Nagyon természetes, hogy a szovjetnek ezek az egyfajta vezetõi, ahol csak tehették, elmenekültek az európai csapatok elõl. Azonban az orosz és ukrán lakosság megdöbbentõ adatokat tudott ezek szerepérõl, terrorjáról, rémtetteirõl. Itt nincs szükség semmiféle különösebb bizonyításra. Adatokkal szolgálni tud minden orosz fronton járt katona.
Több mint egymillió zsidó félelmetes hatalma alkotta az úgynevezett szovjet rendszert. Nevetséges tehát bizonyos propagandistáknak az az állítása, hogy a bolsevizmus nem felel meg a zsidóknak, akik ragaszkodnak a magán gazdasághoz, a kereskedelmi tevékenységhez, ami a bolsevizmusban gyakorlatilag lehetetlen. Mint mindenütt, ahol a bolsevizmus megvalósult, a zsidóság a kereskedelmet, ipari vezetést felcserélte a hivatallal. A szatócsból rendõrtiszt lett, az üzlettulajdonosból hivatalnok. Az elsõ küzdõ lépcsõ harcosa a második harci lépcsõ katonájává változott.
Mindezt tudták az amerikaiak is. Hamilton Fish, New York város egyik képviselõje már 1933-ban a szovjet hatalom zsidó jellegérõl beszélt, és ezeket az adatokat kinyomtatták a február 29-iki Congressional Recordban. Ezek szerint a szovjet kormányzat, beleértve a tartományok kormányait is, összesen 503 tagból állott. Ezek közül 406 zsidó volt. A moszkvai helyi szovjet 23 tagja közül 19 tartozott a világhódító fajhoz. A hivatalos sajtó kiadói és szerkesztõi ebben az idõben 42-en voltak, és közülük 41 volt zsidó, élükön a Pravda kiadójával, David Zaslavsky-val és fõszerkesztõjével, Ilja Ehrenburggal.
Douglas Red, a kiváló angol újságíró állapította meg 1938-ban, hogy Oroszországban az egész sajtócenzúra zsidó kézen van. A filmgyártás legfõbb vezetõje bizonyos Epstein volt.
A nyugati propaganda, ha leleplezik a zsidók és bolsevisták kapcsolatait, szívesen hivatkozik arra, hogy Oroszországban antiszemita tendenciák észlelhetõk olykor. Az igazság azonban az, hogy a második világháború befejezéséig épp Szovjet-Oroszország volt az egyetlen állam, amelyben törvénnyel büntették az antiszemitizmust és halálbüntetést is igen gyakran szabtak ki érte. Mindez egyenesen következett abból a lenini tanításból, hogy az "antiszemitizmus az ellenforradalom eszköze". Megfordítva a tételt: ez a legnyíltabb bevallása annak, hogy a bolsevizmus - zsidó uralom!
Ennek a hatalomnak nagyságáról, változhatatlanságáról tesz bizonyságot Louis Levine, a Jewish Council of Russian Relief elnöke, aki a második világháború után ellátogatott a Szovjetunióba és útjáról "Soviet Russia Today" cím alatt cikksorozatot írt. Ebben többek között a következõket írja:
"A Szovjetunió 1917 évi születése óta különös figyelmet szentel a zsidó népnek. A cárizmus megdöntése után egy héttel, a még csecsemõkorban lévõ kormány, Lenin vezetése alatt megszüntette a nemzetiségi elnyomást és - mint a világ legelsõ állama - az antiszemitizmust bûnténynek nyilvánította. (Oroszországban egy zsidó bírálata, vagy megsértése halálbüntetéssel jár.) Sok amerikai zsidó egyáltalán nem hiszi, hogy Oroszországban, sokkal inkább mint a világ bármely más államában, a zsidó színház, zsidó irodalom, zsidó színházak és zsidó költészet mind alapul szolgálnak a kulturális élet teljes kibontakozásához."
Levine büszkén szól arról, hogy a szovjet számos híres sebésze, generálisa és legmagasabb hivatalnoka zsidó:
"Mindig is nyilvánvaló volt, - mondja, - hogy a szovjet zsidók teljes mértékben, szabadon részt vesznek a kormányzat minden szintjének tevékenységében."
Ugyanez a Levine 1946. október 30-án tartott chicagói beszámoló beszédében ezeket mondotta:
- "Oroszországban számos magas rangú köztisztviselõ zsidó, igen sok más zsidó tisztviselõ nem látszik zsidónak, de ezek magánbeszélgetések során velem héberül, vagy jiddisül beszéltek. A zsidók egységesek Sztálin iránti szeretetükben. úgy tekintik õt, mint a zsidók legnagyobb barátját. Mindezek a tényezõk hozzájárulnak a nemzeti kisebbségek iránti megértéséhez, Sztálin vezeti? szerepéhez, egyben a szovjet zsidók új, kiváltságos helyzetéhez."
A zsidó uralom a bolsevizmusnak szent hagyománya. Hiszen Lenin a bolsevizmusban vezetõ pozíciókat betöltõ zsidókról ezt mondotta:
"A zsidóknak a világ új berendezésében óriási szerepük lesz. A zsidóság simulékony, kitûnõen alkalmazkodó, értelmes és fõleg - mérhetetlenül kegyetlen! Orosz ember az orosz ellenforradalmárokkal soha sem tudna olyan kegyetlenül eljárni, mint azt a zsidó megteszi." (Ossendowski: "Lenin".)
A modern diktatúrában úgyszólván minden a - hatalom! Közelebbrõl: az a személy, vagy csoport, amelynek kezében van a géppisztoly. A fenti adatok, sõt egy vezetõ zsidó személyiség nyílt vallomása, világosan mutatják, hogy a Szovjetunióban ez a korlátlan - egymillió zsidó vezetõ tevékenységén alapuló hatalom - kizárólag a zsidók hatalma Szovjetoroszország fölött. Miért? Azért, mert csak ebben a rétegben és a zsidó nacionalizmus összetartó ereje.
A zsidó elsõsorban zsidó akkor is, ha a bolsevizmus ügyét igyekszik szolgálni. Elõbb zsidó és csak azután bolsevista, elõbb zsidó és csak végül demokrata. A zsidó hatalom és biztonság ügyét tekinti mindenek felett valónak és épp ezért, - kulcshelyzeténél fogva, - épp úgy zsidóvá formálja a bolsevizmust, mint a demokráciát. Ezért lehet bátran elmondani, hogy Szovjet-Oroszország nem bolsevista, hanem zsidó diktatúra alatt áll.
A bolsevizmus csak ürügy, fedõszerv, amiként nem más a liberális demokrácia sem. A bolsevizmus a zsidóság szempontjából a zsidó hatalom, korlátlan uralom egy magasabb fejlõdési foka, mint a demokrácia. A demokráciában mindig megtörténhetik, hogy tisztánlátó államférfiak, vagy ügyes demagógok az illegális hatalom elõl igyekeznek elrántani a függönyt és viselõjükrõl letépni az álarcot. A demokráciában a zsidóság mindent birtokolhat ugyan, de egykét százalék esély mégis van rá, hogy elveszti a megszerzett hatalmat. A Szovjetunióban erre nincs egy fél százaléknyi esély sem. Ott teljes és korlátlan hatalom van a zsidók kezében. Oroszország népei ennek a hatalomnak a rabszolgái, ágyútöltelékei és kényszermunkásai. Oroszország ma a zsidó hatalom országa. Ez az igazság!
Lássuk azonban, hogyan is áll a liberális demokrácia, amely a hadba lépés pillanatában - minden érdeke és nemes tradíciója ellenére - Oroszország szövetségesévé válik Roosevelt és agytrösztje jóvoltából. Washington, Lincoln, Jefferson Amerikája-e még az Egyesült Államok? Hiszen, ami Oroszországban lehetséges a géppisztoly segítségével. a hatalom megszerzését a liberális demokráciában el lehet érni: más eszközökkel. A zsidó vezetést meg lehet valósítani a sajtómonopólium, az arany, a pénz kontrollja, a titkos közéleti befolyás segítségével is.
Abban a pillanatban, amikor Amerika belép a második világháborúba, - mint már említettük - Roosevelt elnök 72 tanácsadója közül 52 zsidó. A The Hidden Empire c. könyv adatai szerint az amerikai nemzeti jövedelmet 80 százalékban zsidók kontrollálják. Roosevelt mögött a maguk egész világot átfogó pénzügyi hálózatával ott állnak a földkerekség nagy bankárjai, tekintet nélkül arra, hogy "amerikaiak", vagy más államok földjén tevékenykednek-e. Roosevelt uralomra jutásával egyidejûleg azonnal megindul a nagy benyomulás a State Departement irodáiba, a kormányhatalom kulcspozícióiba. Ezzel párhuzamosan erõs tisztogatás indul meg a hadsereg tisztikarában, amelybõl eltávolítják a "náci" érzelmû tiszteket, vagyis azokat, akik nem túlzott lelkesedéssel vonulnának Roosevelt háborújába.
Robert Edward Edmondson I Testify címû könyvének 46-ik oldalán szellemes formában hatágú csillagban rajzolja fel a Roosevelt kormányzat képét. Közepében a csillagnak a Roosevelt kormány látható, amelyet négy oldalról körül vesznek L.D. Brandeis, Felix Frankfurte, Bernhard M. Baruch, Henry Morgenthau Jr. A csillag hat ágában a következõk nevei mutatják az amerikai Egyesült Államok fölötti tényleges hatalmat és a valódi kormányzatot: 1. Rabbi Wise, Sidney Hillman, Samuel Dickstein, Herbert H. Lehman, James P. Warburg, Samuel I. Roseman. 2. Dave Stern, Henry Horner, Louis Kirstein, David J. Saposs, E.A. Goldweiser, Rabbi Saml. Margohes. 3. A. Cohen, Gerald Shwope, Adolf J. Sabbath, Isidor Lubin jr., Mordehai Ezekiel, Moissaye J. Olgin. 4. Samuel Untermayer, Banj. J. Cardoso, F.H. La Guardia, Dave Dibinsky, Jeromo Frank, Robt. Moses. 5. A. Goldman, W.C. Bullit, A.J. Altenmeyer, L.A. Steinhardt, Albert Einstein, Rose Schneiderman, 6. H. Fein, Ben. Cohen, Nathan Margold, Walter Lippman, David E. Lilienthal, William M. Leiserson.
Félelmetes hatalom ez, ha tudjuk, hogy mögötte áll a sajtó, csupa egyarcú kiadókkal, élén Arthur Hays Sulzbergerrel, az egész rádió David Shamoff vezetésével, a hollywoodi mozi propagandaipar a maga 95 százalékos zsidó többségével, Zukor Adolf vezetésével, a munkáspártokkal, uniókkal, amelyeket a Sidney Hillmanok és Dubinskyak vezetnek, a bíróságokkal, amelyekben már õk ítélkeznek a pionírok utódai fölött. Ennek a hatalomnak szoros tartozéka még: La Guardia, a világ legnagyobb városának polgármestere és körötte a kommunista zsidók légiója, Herbert H. Lehman, New York állam zsidó kormányzója. Itt vannak aztán az új atomfelekezet fõpapjai, az Einsteinek, Oppenheimerek, Szilárd Leók, Lilienthalok, a Németországból megugrasztott emigránsok bosszúszomjas tömegei, amelyek végtelen sorokban áradnak Franciaországból, Angliából, Magyarországról, Romániából, Csehszlovákiából és Lengyelországból, hogy megszállják az óriási amerikai hadigépezet kulcspozícióit. Az Information of War Officeból 95 százalékban õk hirdetik az ószövetségi gyûlöletet, amelyben már összemosódnak a határvonalak a bolsevista düh és a demokratikus "humanizmus" között. Õk sugározzák a világba azt a könyörtelen bosszúvágyat, amely kilúgozza a háborúból az utolsó csepp emberséget, a hajdani lovagiasságot, és tömegvérengzéssé barbarizálják ezt a harcot. Õk készülnek arra, hogy az amerikai kulcspozíciókat, mint egy eljövendõ világkormány tagjai az Egyesült Nemzetek kulcsállásával cseréljék fel. Ott állanak készenlétben a Ben Gurionok, Chaim Weizmanok, hogy megalkossák a világhatalom egyik támaszpontját, Izrael államot. Õk adják a parancsot Washington katonáinak és a 6-ik amerikai divízió vassisakjára a fehér kereszt helyére felkerül a hatágú csillag (Robert Edward Edmondson. "I Testify" 48. oldal). Most már õk adják ki az utasítást nem Németország, hanem az európai keresztény kultúra emlékeinek bombázására, õk szállítják a fegyvert, õk adnak az amerikai adózók zsebébõl 11 milliárdot a Szovjetuniónak. Õk készítik az atombombát és a gyûlölet békéjét, de õk uralják a fekete piacot is.
Moszkvában és New Yorkban egyetlen nemzetek fölötti nacionalizmus két arca ez. Egyetlen faj hatalma és egyetlen faj háborúja ez a többi fajok ellen. Ennek a faji nacionalizmusnak nincsenek aggodalmai a Szovjetunióval szemben. Ha Hitler gyõz, - vagy ami még rosszabb - a keresztény népek kibékülnek, akkor vége a világuralomnak. Ha azonban összefognak Sion vénei által oly bölcsen kitervelt két küzdõlépcsõ harcosai, mindenképpen az õ uralmuk valósul meg. Egy azonos nacionalizmus, azonos fajiság kapitalista és bolsevista képviselõi fognak uralkodni. Hatalmas, világtörténelmi koalíció ez. Amerika rosszul tájékozott népe és a Szovjetunió kétszáz milliós tömege egyazon uralom alatt. One world! Egy világ! Egyetlen kiválasztott sovinizmus diktatúrájában!
Ennek a nagy, nemzetek fölötti együttmûködésnek vannak kísérteties pillanatai. A Sztálin-Ribbentrop paktum maga is felhívás a keringõre. El kell oszlatni a Clausewitz tanain növekedett német vezérkar aggodalmait a két frontos háborúval szemben. Hátha így könnyebben lehet belevinni a németeket a világháborúba, amelyet már 1933-ban megüzent a Jewis Congress? Mikor aztán Hitler már nyakig benne van a háborúban, akkor hirtelen megjelenik Berlinben a szép Karpovszkája férje, Molotov és leteszi az asztalra a szovjet követeléseket. A kremli süllyesztõkbõl újra elõlépnek az 1939 augusztusában ideiglenesen eltüntetett zsidók. Valakik elhatározták a háborút és a háború most már itt van teljes nagyságában, minden rémületével, minden modern kegyetlenségével.
Az Egyesül Államok felé pedig még mindig jönnek, áradnak az új bevándorlók. Részben mint menekülõk, részben mint gyûlölettõl fûtött emigránsok, propagandisták, akik bosszúra tüzelik a közhangulatot. Óh, ezek már nem a régi pionírok, akik kiirtották az erdõket, megmûvelték a földeket és felépítették a felhõkarcolókat. A bevándorlás már az õ külön zsidó kiváltságukká változott. 1930-ban még csak 4 081 242 aktív tagja van a Jewish Sinagoguenak. De majd közli az 1949-es World Almanac, hogy ez a létszám csodálatos gyorsan megszaporodott, mert 1947-ben már 4 770 647 zsidó van egyházilag nyilvántartva. Az összbevándorlás jelentõs százalékát zsidók alkotják. 17,21 százalék 1936-ban, 22,59 százalék 1937-ben, 29,07 százalék 1938-ban, 52,35 százalék 1939-ben, 52,21 százalék 1940-ben, 45,83 százalék 1941-ben, 36,86 százalék 1942-ben, 13,83 százalék 1943-ban. S ezek a zsidók, a kelet európai országok emigránsai nem a társadalom alján helyezkedtek el, nem a menekültek nyomorúságos sorsát élik, hanem egyenesen beleáradnak az amerikai sajtóba, hivatalokba, politikába, filmvilágba.
Ezek már nem kereskedõk és businessmanek. Ezek a gyûlöletet hordozzák, a bosszút, a bolsevizmust hozzák Amerikába. A keleti nacionalizmus fanatizmusát és azt a gyûlöletet oltják bele Amerikába, amely felbomlasztotta Szent Oroszországot. Mindaz, ami végsõ eredményként kiváltotta a nemzeti szocializmust és megbuktatta a weimari demokráciát, most ide települ át Amerikába, ahol "Az amerikai vasfüggöny" címû könyv szerint "Negyedik Birodalom"-nak hívják a Hitler elõl emigráltak által megszállt városnegyedeket. Az õ hangjuk hallatszik 10-15 nyelven az amerikai rádiókban. Az õ cikkeiket olvassák Amerika milliói. Ezeknek már nem elegendõk az amerikai demokrácia humanista módszerei. Ezek a szovjetet magasztalják Washington Amerikájában. Ezeknek csaknem minden mozdulata arra irányul, hogy összeomlasszák az amerikai demokráciát is, amennyiben nem hajlandó kellõképpen segíteni a Szovjetuniót. Az igazi barát, az igazi szabadító az õ számukra nem Amerika, hanem a Szovjetunió.
A New York Herald Tribune 1938. december 22-iki számában jelent meg Mrs. Sarah Finkelstein levele, tiltakozásul egy cikk ellen, melyben valaki azt állította, hogy Chicago 400 000 fõnyi zsidóságából igen kevesen vannak benn a kommunista pártban. Sarah Finkelstein levelében elmondja, hogy 13 évig élt Chicagóban. Õ tudja, hogy Chicago 400 000 zsidójának 98 százaléka egytõl egyik meggyõzõdéses kommunista.
A Kremlbõl és New Yorkból egy azonos végzet indult meg az emberiség ellen. Az õ háborújuk. Vajon a "béke" is a zsidóság békéje lesz majd? A Kremlben és New Yorkban az egy és oszthatatlan nacionalizmus felelete:
- Ebben a háborúban akárki gyõz, - mi fogunk gyõzni.
VIII. FEJEZET
Amerika hadba lépése után sokan azt hitték, hogy a világ legnagyobb demokráciája legalább az Atlanti Chartában lefektetett elvekért száll hadba. Azokkal az amerikai tömegekkel, amelyek 83 százalékban a háború ellen szavaztak, a kísérteties propaganda elhitette, hogy a bolsevizmus demokrácia, a szovjet terrorizmus szabadság, tehát át kell hajózni a Óceánon és megmenteni az "emberiességet".
A harcoló Európa egy része szintén a propagandának hitt. Azok, akik ellenállási mozgalmat szerveztek, akik vonakodtak hadba lépni a tengelyhatalmak oldalán, legalább azt remélték, hogy Roosevelt a bolsevista döghalált nem engedi rászabadulni Európára. Minden külsõ jel arra mutatott, hogy az amerikai kapitalizmus és a szovjet rendszer mégsem hozhatók össze tartós szövetségbe. Hihetetlennek látszott, hogy az amerikai demokrácia egyfelõl ideológiai háborút viseljen a diktatúra "német formája" ellen, másfelõl a legkegyetlenebb diktatúra szövetségében tegye ezt.
A látszat azonban csalt. A szövetség igazi összetartó ereje a nemzetek fölötti zsidó nácizmus volt, amelyrõl már tudjuk, hogy milyen döntõ szerepet vitt úgy a Roosevelt-féle kormányzatban, mint a Sztálin-Kaganovics-féle szovjet rendszerben. Õnekik, akik a függöny mögött állottak, egyetlen hadicéljuk volt: a teljes világuralom. ha ez nem sikerül, akkor divide et impera! - meg kell osztozni a földgolyón. Keleten a géppisztoly, nyugaton az arany, amely azonban azonos kezekben van. One world! Egy világ!
Hiszen álmodhatnak a gojimok, amit akarnak. A mi Führerünk szent könyvében ott az írás:
"És megemészted a népeket, amelyeket az örökkévaló Isten ad neked." (Mózes V. 7. 3.)
A totális hadviselés nem a modern stratégák találmánya. A mi Mein Kampfunk a Tóra mutatja az igaz utat, amelyen járniuk kell azoknak, akik az "one world" elvéért küzdenek.
"Romboljátok le oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, szent fáikat égessétek el tûzben és isteneik képét vágjátok le, így semmisítsék meg nevüket ama helyrõl" - írja az Ószövetség. (Mózes V. 17-18.)
A New York-i Új Fény Templomában, a világ összes zsinagógáiban ott van a második világháború harci utasítása. Majd csak pár évvel késõbb mondja el Izrael állam vezérkari fõnöke, Jigal Jadint, amikor Sir John Adelstonnak, a brit flotta admirálisának átad egy ezüstbe kötött Tórát:
- Ez Izrael titkos fegyvere!
Romboljátok hát le oltáraikat! A kirakatban ugyan ott van még az Atlanti Charta, amelynek szövege Samuel Rosemantól származik (Time Magazin 1941. aug.18.). Az amerikai boyok csak higgyék, hogy õk valóban magasabb ideálokért harcolnak. A terveket csak ki fogjuk ismerni! - Írják a Jegyzõkönyvek. És a B'nai B'rith páholyaiban, a Jewish World Congress irodáiban, a washingtoni függönyök mögött más terveket készítünk. "Erõszak és hipokrízis!" A világnak Atlanti Chartát ígérünk, de nem a szabadságot, hanem a teljes rabszolgaságot készítjük elõ. A németeknek azt mondjuk, hogy mi csak a "nácikat" akarjuk megsemmisíteni. De itt már készen vannak az igazi tervek, amelyeket mi fogunk megvalósítani.
És így adják ki 1940 decemberében, tehát még Amerika hadba lépése elõtt Moritz Gomberg tevét. (Moritz Gomberg, Philadelphia, 1942. február. E.J. Reichenberger "Europa in Trümmern" címû könyvének alapján 104. oldal) a "világ erkölcsi újjárendezésérõl". Tulajdonképpen egy térképrõl van szó, amelyet Philadelphiában nyomattak. Ez a legsúlyosabb bizonyíték azok ellen, akik már akkor is népek kiirtásáról álmodtak, amikor még Amerika nem is állott háborúban. Maga a térkép a Jegyzõkönyvek példájának kísérteties megismétlése. Mögötte a legnagyobb zsidó szervezetek állanak. Mindaz amit a térképre ráírtak, Roosevelt agytrösztjének jóvoltából be is következett.
A jeles mû úgy van prezentálva, mint "alapvonala egy háború utáni világtérképnek", midõn az Egyesült Államok (értsd: zsidó világkormány) a világ vezetését átveszik és megalapozzák az új erkölcsi világrendet, amely biztosítja a tartós békét, szabadságot, igazságot, biztonságot és a világ átépítését!
A térkép szerint, mint protektorátus az USA-hoz tartozik Kanada, Grönland, az Azorok, a Kanári szigetek, azon felül megszámlálhatatlan sziget Japán és Ausztrália között. Sumatra, Java, Borneo a brit birodalomba vannak bekebelezve. A Szovjetunió Vlagyivosztoktól Kölnig terjeszkedik és a bolsevizmus nyugati határa a Rajnánál fekszik. Hiszen Roosevelt, - ugyebár megmondotta: "határaink a Rajnánál vannak". Lengyelország, Csehország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia mint szovjet köztársaságok vannak feltüntetve.
Újabb szörnyû bizonyíték ez arra, hogy a világzsidóság meg akarja szüntetni a kis népek függetlenségét és a maga terroruralma alá akarja hajtani a földgolyót. A vörössé vált földön a térkép szerint Ausztria, Németország, "karantén" alatt állanak. Kína még függetlennek látszik, de Irán mint a Szovjetunió egy része van a térképbe berajzolva. Itália, Belgium, Hollandiával, Luxemburggal, Svájccal, Spanyolországgal és Portugáliával az Európai Egyesült Államokat alkotják. A térképnél is érdekesebbek a kitérd magyarázatok, amelyek elmondják, hogy új "erkölcsi rendet" kell felépíteni. Ebben az erkölcsi rendben aztán hatványra emelkedik a talmudi erkölcs és a zsidóság, jobban mint valaha, leveti az álarcot. Ez már maga a zsidó világállam despotizmusa. "Belõlünk mindent elborító terror fakad" - írják a Jegyzõkönyvek és az erkölcsi világrendezõk már sorolják is mindazt, amit álmodtak és amit meg akarnak valósítani. Elég ebbõl a legfontosabb pontokat ismertetni.
"A Szovjetunió, mint harmadik katonai hatalom, amely az USA-val együtt dolgozik a szabadság (!) és béke fenntartása céljából, teljes ellenõrzési jogot kap a felszabadított területeken úgy Ausztriában, mint Németországban, hogy ezeket "átnevelje" és azután mint egyenrangú szovjet köztársaságokat a Szovjetunióba bekebelezze."
"A héberek szent földjének területe, amely jelenleg Palesztina, Transjordánia és mint határos területek ismeretesek, történelmi jogon és kényszerítd szükségbõl, hogy a háború utáni menekültügyi problémák megoldását elõsegítsék, egyesítendõk, mint demilitarizált független zsidó köztársaság."
A moszkvai nyilatkozat a háborús bûnösökrõl még sehol sincs, arról még senki sem tudott, hogy a brombergi vérengzésen kívül valaki háborús bûnt követett volna el. A világzsidóság amerikai része azonban már elõre proklamálja Nürnberget.
"E borzalmas háború bûnösei és bûntársaik kiadandók az igazságszolgáltatásnak és megbüntetendõk úgy, hogy soha többé el ne felejtsék."
Készen állnak már a kiutasítási, népgyilkossági tervek is, amelyek megvalósultak Potsdamban, ahol elég volt aláírni a világ zsidóság által már 1940-ben kidolgozott terveket.
"A japán alattvalók és kétséges hûségû japán származású egyének, - írja az erkölcsi világrendezés terve - a nyugati hemiszférából örökre kiûzendõk. Ugyancsak kiûzendõk az USA protektorátusa alá tartozó szigetekrõl. Vagyonukat a háború utáni újjáépítés céljaira el kell kobozni. Németország, Itália összes alattvalói, úgyszintén a német-olasz származású egyének, akik a náci és fasiszta ideológia tényezõi voltak, hasonlóképpen kezelendõk. (Jellemzõ, hogy az USA kormánya még ma sem tudja visszaadni a 300 millió dollár értékben lefoglalt német vagyont.) A németek és japánok bevándorlása a nyugati hemiszférába örökre megszüntetendõ. Éppúgy az amerikai protektorátus alá tartozó szigetekre is meg kell szüntetni a bevándorlás lehetõségét a fentiek részére."
A világzsidóság itt megint visszatér a Tóra õsi parancsaihoz, a mózesi végrendelethez, egyben örökre biztosítani akarja a nyugati hemiszféra fölötti háborítatlan zsidó uralmat.
"Irtsd ki õket, ne köss velük szövetséget és ne kegyelmezz nekik!" (Mózes V. 7. 2.)
"Abból a célból, mondja a világterv 35. pontja hogy a legyõzött tengelytámadókat a katonai sovinizmustól megtisztítsuk, katonai hatalmukat szétzúzzuk és a zsákmányt visszaszerezzük, majd õket a népek családjába átnevelhessük, a német, japán, olasz területek bizonytalan idõre karantén alá helyezendõk, amelyeket kormányzók igazgatnak az Egyesült Nemzetek felügyelete alatt."
Íme, a háború kitörése elõtt már itt vannak az 1945 utáni idõk eseményei. A "zsákmány" visszaszerzése sokszoros jóvátételek formájában, itt van Európa bekövetkezõ megszállása, az átnevelõk, a C.I.C. ügynökök, Morgenthau-boyok által. Itt vannak a zsidó proconsulok egész a Buttenweiser-fiúig, Herbert H, Lehman helytartójáig, akik Amerika vagy a szovjet nevében igazgatják a zsidóság által megszállott európai tartományokat. A zsidóság félelmetes világlátását bizonyítja, hogy az összes hadicélok és ígéretek közül, beleértve az Atlanti Chartát is, csupán a fentiek valósultak meg, - kisebb korrekciókkal.
"A karantén alatt álló területek - mondja továbbá a terv 37. pontja, - összes nyersanyaga és ipari teljesítõképessége a háború utáni újjáépítés szolgálatába állítandó."
"Az összes keletporoszországi és rajnai származású német személyek a meghódított vidékrõl kiûzendõk és vagyonukat az újjáépítés céljaira el kell kobozni. Hogy a támadó népeket számszerûleg is redukálni lehessen, mint potenciális katonai elõny, kidolgozandó egy népszaporodást ellenõrzõ terv, amelyet aztán be kell vezetni a karantén területeken."
Az emberiség történelmében ezúttal elõször fordul elõ, hogy a nacionalista kisebbség nyilvánosan is deklarálja a természetjog megtagadását és proklamálja a népgyilkosságot.
"És megemészted mind a népeket, amelyeket az örökkévaló Isten ád néked" - hangoztatja a Tóra.
Most tehát ki kell telepíteni a keletporoszországi, rajnai származású és keleti népeket. Szét kell ûzni földjérõl 25 millió displaced christiant, be kell vezetni a születési korlátozásokat, meg kell alkotni a Morgenthau-tervet, amely alkalmas lehet a német nép 40 százalékának éhenhalasztására. Ezt az iszonyatos vérvádat a világzsidóság soha többé nem moshatja le magáról. Annál kevésbé, mert nemcsak terveket készített, hanem, mint késõbb látni fogjuk, végre is hajtotta azokat.
A Gomberg-féle terv - amely mögött, ismételjük, a leghatalmasabb amerikai zsidó szervezetek állanak, - nem új és nem újak a módszerek sem. Ennek a törzsi nácizmusnak számára ezredévekkel elõbb Mózes írta elõ miként kell háborúzni és miként kell békét csinálni:
"És ha az Úr, a te Istened kezedbe adja azt (a várost), vágj le abban minden finemût fegyver élével. De az asszonyokat, a kisgyermekeket, a barmokat és mindazt, ami lesz a városban, az egész zsákmányolnivalót magadnak prédáljad." (Mózes V. 19. 14.)
Az Atlanti Charta még ott van a kirakatban, de az ígéretek óriási drapériája mögött, úgy készül már a "Pax Judaica", mint azt a "sötét" középkorban is jól látta Shakespeare kortársa Christopher Marlow angol író, akinek "The Jew of Malta" címû darabjában így imádkozott a fõszereplõ, egy Barnabás nevû zsidó:
"Bosszút állok érted, hogy beteljesedjék az írás: megemészted a népeket a föld kerekén. Messzi országok kincseit: aranyat és ezüstöt szállítol nekünk és gyermekeinknek. Kínzóinkat, akik gyötörnek bennünket, enhúsúkkal fogjuk etetni: részegüljenek meg envérüktõl, mint a szõlõ levétõl. És ne legyen kegyelem egyetlen népnek sem, tekintet nélkül arra, hogy keresztény vagy muzulmán. Kiirtassék a föld kerekén mindenki, aki más emberek arculatát hordozza s én a romokra hágok és fennszóval kiáltom: úgy kell nektek átkozott gójok, miért nyomtatok el bennünket!? Ti magatok adtátok kezünkbe a hatalmat, amely benneteket a porba sújt."
Samuel Fried az ismert cionista békebarát, az 1930-as évek elején, még az elsõ világháborús gyõzelem mámorában, szintén nem titkolta azt a tömeggyilkos pszichózist, amely a késõbbi béketervezgetésekben megnyilvánul.
"Soha sem fogják többé a német hatalom feltámadásától rettegõ többi népek Németország katonai újjáépítését megérni. Minden mozgást csírájában fojtunk el és végül is, ha a veszély nem érne véget, az ország felosztásával és kíméletlen tömeggyilkosságokkal semmisítjük meg azt a népet, amelyet mindenki gyûlöl."
Késõbb, 1934-ben Roth Samuel karakterizálja azt a mélységes gyûlöletet, amely a második világháború propagandajában és béketerveiben lobog. A The Golden Press Incnél "Jews Must Live" címen jelent meg ez a könyv, amely ezeket írja:
"Mi még mindig Ábrahám, Izsák, Jákob magja vagyunk. A nemzetekhez azzal az ürüggyel jutunk be, hogy az üldöztetések elõl menekülünk, mi a leghalálosabb üldözõk, akiknél borzalmasabbat nem ismernek az emberiség évkönyvei."
1945 elõtt még sokan hitték, hogy az úgynevezett "bolsevista zsidó" típus, amely talán megtelt dühvel, keserûséggel, nem szerzett elegendõ mûveltséget, szadistává vált mihelyt kezébe kapta a géppisztolyt. A nyugati kultúrzsidó azonban más - mondották sokan. Ezek humanisták és filantrópok, akik adakoznak a vöröskeresztnek és az ingyen leves akciónak. Csak 1940-ben Mandel-Rotschild, Franciaország belügyminiszterének véres terrorja engedte sejteni, hogy mi vár Európára, ha ezek a humanisták egyszer gyõztesen térhetnek vissza a kontinensre.
"Az ön küldetése, kedves Mandel - írta az Ordre, - a nemzeti egység megvalósítása, amennyiben ön minden defétitást a legnagyobb szigorral terrorizál."
Ez a Mandel-Rotschild a franciák százait végeztette ki a nemzeti egység nevében, ellenállást követelve minden franciától a német veszéllyel szemben. Majd, mikor összeomlott a francia front, Mandel-Rotschild volt az elsõ, aki átszökött a francia határokon. Ekkor már száz és száz francia vérétõl volt véres a keze. A nyugati humanista zsidó tudott kegyetlenebb diktátor lenni mint az ellenség.
Az elsõ áruló jel volt az õ szereplése, hogy milyen feneketlen indulatok lobognak a nyugati zsidó kultúrjelmeze és humanista álarca alatt.
Ahogy a háború legkezdetén eltorzul a nyugati újságok, rádiók hangja, ahogy felcsattannak a humanista világ jelszavai ("Etessetek arzént a németekkel", - mondja Walter Winchell) az már nem a háború, még kevésbé a genfi konvenció szelleme, hanem a gyilkosságé. Ahogy a XX. században magas intellektusú férfiak, írók, egyetemi tanárok, publicisták egyszerre elkezdenek az ószövetségi próféták gyilkolásra uszító nyelvén beszélni, az már kísérteties. A szabadkõmûves páholyok, "demokrata szerkesztõségek" cionista egyesületek mélyén könyvek, cikkek, tanulmányok, politikai beszédek születnek, amelyek egytõl egyik a gyilkolást hirdetik, egyenesen megdöbbentõ. Nem a háború kényszerû öldöklését, hanem majd a békében elkövetendõ gyilkosságokat és kegyetlenségeket.
Th. Nathan Kaufman "Germany must perish" címû könyvében, amely Newarkon jelent meg, a 104. oldalon már 1941-ben azt írja, hogy a háború utáni Németországot ízekre kell szaggatni. Kaufman követelte, hogy a légibombázások után megmaradó német férfi és nõi lakosságot sterilizálják, s ezzel biztosítsák a németség kipusztulását.
Ugyanez a gyûlölet lobog fel Maurice Leon Dodd (How many World Wars, New York, 1942.) könyvében, amelyben azt hirdeti, hogy e háború után nem szabad Németországnak és német népnek maradni. Charles F. Haertman "There must be no Germany after War" (1942 New York) ugyancsak a német nép fizikai megsemmisítését kívánja. Einzig Palil kanadai zsidó író "Can we win the Peace?" (London 1942) címû könyve hasonló álláspontot foglal el, követelve Németország felosztását, az ipar teljes megsemmisítését. Ivon Duncan, aki ugyancsak zsidó író, "Die Quelle des Pangermanismus" címû cikkében, amely 1942-ben a londoni "Zentral Europe Observer" márciusi füzetében jelent meg, ugyancsak 40 millió német sterilizálását követelte, oly módon, hogy tíz percenként egy németet sterilizáljanak, összesen ötmillió font költséggel. Douglas Miller azt írja 1942-ben a New York Times-ban, hogy 70 millió német elviselhetetlen. A kivitelt, behozatalt úgy kell szabályozni, hogy 40 milliónál több német ne élhessen abból. Tehát 30-40 millió haljon éhen.
A müncheni Amerika Ház könyvtárában lévõ "Joy Street By Keyes" címû amerikai könyvbõl - a tengerentúli propaganda nagyobb dicsõségére - következõket olvashatjuk a 456. oldalon:
Dávid Salamon õrnagy kijelentése szerint: "Ha én választhattam volna, hogy mi lesz a munkám ebben a háborúban, pontosan azt választottam volna, amiben részt is vettem. Keresztül Franciaországon egyenesen be Németországba mindent megsemmisíteni. Ilyen hasonló háború nem volt még a történelemben és valószínûleg ilyen többé sohasem lesz. Boldog vagyok, hogy unokáimnak elmesélhetem, hogy én is ott voltam és a megtorlásban részt vettem. Istennek hálát adok ezért.
Mikor végre eljutottunk Németországba és kezdtünk mindent pusztítani, törtük magunkat elõre, megsemmisítve mindent. Akkor tudtam meg, hogy ez az, amire vártam, és ez az, amiért éltem évek óta. Egyedüli dolog, amit sajnálok, hogy nem tudtam többet pusztítani és ölni, mert nem volt sok idõnk rá. Mikor Wiesbadenbe értünk, akkor lelassúdott a tempó, mert már nem volt semmi, amit le kellett volna rohanni, bombázni vagy ölni. Olyan tökéletes munkát végeztünk, hogy egy idõre meg kellett állnunk."
A világ bolsevizálására a népek elpusztítására irányuló akaratnak ezek az Atlanti Chartái, melyek többé, vagy kevésbé meg is valósultak. A Jegyzõkönyvek nagy látomása ez, amely tovább él a háború alatt és a háború után. Egyelõre csak propagandának látszik ez. De a barbarizmus mételye hihetetlen gyorsasággal ragad rá a felelõs tényezõkre is. Hoare Belisha és a Haigh légügyi marsall mögött ülõ Sassoon nevû bagdadi zsidó államtitkár már tervezi a szõnyegbombázást. Morgenthau mögött Harry Dexter White és a többi kultúrlélek alkotja a megsemmisítõ terveket. Az Atlanti Charta még szabadságot ígér, de már készen vannak a világföderalisták elõterjesztései. Egy azonos világ fölötti nácizmus világuralmi ábrándjai! Eltörölni a népi határokat, a szabadságot, a nemzetek függetlenségét és megalakítani az Egyesült Nemzetek fölötti világkormányt, amint azt a Jegyzõkönyvek nagyon pontosan elõírják.
"A fennálló kormányok helyére egy kolosszust fogunk helyezni, amely magát kormányok feletti adminisztrációnak nevezi. Csápja, mint a fogó csíptetõi, úgy nyúlnak ki minden irányba, hogy meghódítsák az összes népeket."
Vajon nem a Jegyzõkönyvek parancsát teljesítik a United World Federális tagjai, amikor javaslatot tesznek a háború folyamán a világkormány megalkotására. A terv pontosan ellenkezõje az Atlanti Chartában hirdetett elveknek.
"A nemzeteknek át kell engedni szuverenitásukat a világkormány javára, miután a nemzetek korszaka befejezõdött" - hangoztatja Robert Hutchins, a chicagoi egyetem cancellorja. "Minden hadsereget, flottát, légierõt, atombombát alá kell rendelni a világkormánynak. A Panama-csatornát, Gibraltárt, Okinawát, a Dardanellákat, Adent, Singapurt, a kieli csatornát a világkormány igazgatása alá kell helyezni. El kell törölni a bevándorlási és állampolgársági törvényeket. Meg kell alkotni a világtörvényszéket, és világbankot. Meg kell teremteni a világkormányt."
A legfontosabb követelés: "Ki kell irtani a hazafiság veszélyes perverzitását."
One World! Egyetlen világkormány Roosevelt agytrösztjének 52 zsidó advisorjával. Minden eltörölt haza, minden kiirtott hazafiság, függetlenség mögött egyetlen haza marad, amely csak a világhódítóké. Egyetlen hazafiság: zsidó világnacionalizmus!
Ebben a lázbeteg tervezgetésben már nemcsak a zsidók vesznek részt. Mögöttük már ott állanak a fabianista szocialisták, a szabadkõmûves páholyok, sõt a protestáns egyházak bizonyos szervezetei is.
Majd csak késõbb fogjuk megtudni a McCarthy bizottság vizsgálataiból és John T. Flynn könyvébõl (The Road Ahead), hogy a második világháború alatt az amerikai protestantizmus egyes köreiben mennyire elhatalmasodott az a szektarianizmus, amely a bolsevista rendszerben a krisztusi igazságok egy részének kiteljesedését látta. Körülbelül az a lelki eltévelyedés volt ez, amely 700 éve a keresztény világot ejtette rabul, amikor híre terjedt Dzsingisz kán hódításainak. Az emberek azt beszélték, hogy keleten feltámadott egy hatalmas birodalom és nem a mongol jön, hanem János pap birodalma. Benne kiteljesedett Krisztus földi országa és az közelít Európa felé, hogy betöltse a keresztény igazságot. Akkor középkori babona volt ez, a szovjettel kapcsolatban támasztott hiedelem azonban már irányított propaganda volt, amely onnan indult el a szabadkõmûves páholyokból és a zsidóság körébõl. A Federal Council of Curches of Christ in America vezetésébe beszivárogtak a marxisták és onnan hirdették "Isten királyságának" figyelemreméltó elméletét. Dr. Johnes szerint Amerika az individualizmus, Oroszország pedig a kollektivizmus "legjobb minõségét" reprezentálják. Mi amerikaiak tehát adjuk Oroszországnak az elsõ parancsolatot: "Szeresd a te Uradat, Istenedet", és Oroszország példát mutat nekünk a második parancsolatra: "Szeresd a te felebarátodat". A mi individualizmusunk és az orosz kollektivizmus létre fogja hozni a tökéletes "cooperativ" embert és ezzel megvalósul az istenkirályság: - the Kingdom of God."
Ez az istenkirályság azonban nem a krisztusi ország, amely "nem e világból való". Ez már a Jehova királysága, az ószövetségi nácizmus világbirodalma. Ez a Jegyzõkönyvek által megjósolt Dávid-királyság. A teljes és a tökéletes uralom a földgolyó fölött.
Azonban, hogy ez mind megvalósulhasson, ahhoz még sok-sok harcra, vérre, ügyességre, légibombára van szükség. A nyugati és keleti cooperativ man, a nyugati és keleti zsidó között még ott áll a vérbe, tûzbe borított Európa.
"Romboljátok le oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, szent fáikat égessétek el tûzben és isteneik faragott képét vágjátok le."
A Sassoon által elrendelt légi harcnak már nem a német nemzeti szocializmus a hadi célpontja, hanem a müncheni Pinakothek, a munkáslakóház, a monte cassinói apátság, ahol született Európa keresztény kultúrája. A hadi célpont most már maga a kétezer keresztény esztendõ, a Krisztus-kereszt, amely mellett Kelet-Lengyelország mezõin elhaladva kiköptek a Morgenthau-nagyapák és átkot mormoltak:
- Átkozott legyél, mert új vallást alapítottál! (Jan et Jerome Tharraud. "A kereszt árnyékában".)
Most már olyan hadviselést kell teremteni, hogy soha többé ne - lehessen békét kötni. Az igazi háborús bûnösök legnagyobb bûne, a háború barbarizálása máris dokumentálható. Ezt az ószövetségi gyûlöletpropaganda okozta. Ugyanígy bizonyítható, hogy a második világháborúban a zsidóság akadályozott meg minden békekísérletét. A feltétlen megadás követelése mögött Roosevelt agytrösztje állt és Mr. Morgenthau személyes közbelépésével kényszerítette rá Casablancában Rooseveltet, hogy ragaszkodjék a feltétlen megadáshoz. Ezzel a zsidóságnak két évvel sikerült meghosszabbítania a háborút. Mindezt olyan propaganda kísérte, amely a gyûlölet pestisével fertõzte meg a világot. Ezt a propagandát úgyszólván kizárólag Morgenthau-boyok segítségével az Office of Information the War-ban gyújtották magasra. David Sharnoff, orosz származású zsidó, a Radio Corporation of America elnöke irányítja a háború alatt az európai és amerikai rádiópropagandát, mint Eisenhower tanácsadója. Keleti emigránsok a BBC különféle nyelvû adásainak vezetõi is. Ezek a háborúban elkerülhetetlen ellenségeskedésen felül a maguk faji gyûlöletének izzó fanatizmusát vetették be a "szellemi háborúba". Csak ilyen légkörben jöhetett létre a szõnyegbombázás, amely hamuba omlasztotta Európa kultúrértékeit.
Ha a zsidóság törekvéseire 1944-ig nem lett volna semmi bizonyíték - mint örökre szóló dokumentum - akkor is megmaradt volna a hírhedt Morgenthau-terv. Hitlerékre még Nürnbergben sem sikerült rábizonyítani, hogy tudatosan akarták a földrõl eltörölni a zsidóságot. A zsidóság azonban vak bosszújában el akarta pusztítani a 90 milliós német nép negyven százalékát.
A Morgenthau-terv grandiózus történelmi bizonyíték, amelyet nem lehet többé letagadni. Egész népet akartak megölni és tudatosan elpusztítani. Jellemzõ különben, hogy e terv részleteit soha nem hozták nyilvánosságra Amerikában. Ez már sok lett volna az amerikai közvéleménynek is. Roosevelt pénzügyi államtitkárának, Mr. Morgenthaunak tervezetében azonban benne volt a teljes német ipar elrablása, a német nép életlehetõségeinek teljes megfojtása, még a cukorrépa-termelés betiltása is. - Pásztorállamot csinálunk Németországból! - mondták a fegyverletétel napján Morgenthauék rádiói.
A Quebec Agrementben külöben is ott a letagadhatatlan írás:
"E program célja Németországot olyan országgá átalakítani, amely elsõsorban mezõgazdasági és pásztor jellegû." (William L. Neumann "Making the Peace" 1941-45. 73-oldal)
S hogy ki ez a Morgenthau? Mc. Fadden amerikai kongresszusi képviselõ azt mondotta róla az amerikai kongresszusban 1934. január 24-én:
"Házassága révén rokonságban van Herbert Lehmannal, New York állam zsidó kormányzójával, és házasság, vagy más réven rokona Seligmannak, a nagy nemzetközi zsidó bankfirma: J. and W. Seligman tulajdonosának, akirõl egy szenátusi vizsgálat során bebizonyosult, hogy megvesztegetési ajánlatot tett egyik külföldi kormánynak. Rokonságban áll Lewisohnnal, a nemzetközi zsidó bankárral, a Warburgokkal, akik együtt dolgoznak a Kuhn. Loeb et Coval, az International Acceptance Bankkal, a Bank of the Manhattannal és még sok más külföldi és hazai intézmény áll ellenõrzésük alatt. Mindezek három milliárd dollár erejéig csapolták meg az USA államkincstárát és ezzel ma is tartoznak az államkincstárnak, illetõleg az USA adófizetõ polgárainak. Morgenthau kapcsolatban áll a Strausokkal és részben rokonságban, vagy összeköttetésben van különbözõ más tagjaival a zsidó bankárvilágnak New Yorkban, Londonban, Amsterdamban és más nagy pénzügyi központokban."
A nagy gazdasági válság idején Morgenthau már pénzügyi államtitkár. S mikor egy napon Roosevelt megparancsolja neki, hogy 21 centre emelje fel egy uncia arany árát, Morgenthau szó nélkül engedelmeskedik. Csak este írja be a naplójába:
"Ha az emberek tudták volna, hogyan állapítottuk meg az aranyértéket, megdermedtek volna a rémülettõl."
Morgenthau javasolta Rooseveltnek, hogy az észak-amerikai "ezüst-szenátorok" megnyerése érdekében, választási gyõzelmének biztosítása céljából vásároljon össze 100 millió uncia ezüstöt 19 centtel drágábban a napi árfolyamnál. Az állami adópénzeknek ilyen felhasználása egyfelõl óriási üzletet jelentett Morgenthau bankrokonságának, elõsegítette Roosevelt újbóli megválasztását, de kétségbeejtõ helyzetbe juttatott 450 millió kínait és 350 millió indiait. A kínaiak és indiaiak ugyanis ezüst pénzt használnak, amely a felvásárlás következtében mind drágább és drágább lett. A Roosevelt-dekrétum után Kína csak akkor tudott exportálni, ha termékeit egy harmadával olcsóbban adta el, mint azelõtt, és kegyetlenebbül éhezett, mint valaha. Akkorában egész tartományok léptek át a kommunista Mao-Cse-Tung táborába. (Der Weg. VI. évfolyam 8. szám 558. oldal)
Morgenthau tehát a zsidóság leghatalmasabb feje, törzsfõnöke, Bernard Baruchon kívül. Mögötte ott áll a sajtó, a pénz, a nacionalista világhódítók tömegeinek lelkesedése, bámulata. Amit Morgenthau csinál, azt maga a nyugati zsidó csinálja, vagy helyesli. És mögötte ott áll a keleti zsidó is. Hiszen késõbb és elsõnek Christofer Ennel, a híres amerikai rádiókommentátor, a hamburgi Presse Clubban nagyon érdekes leleplezéseket mondott el a Morgenthau terv keletkezésérõl. Az Alger Hiss per során bebizonyosult, - mondotta hogy a Morgenthau-tervet a kommunisták csinálták, éspedig a Szovjetunió segítségével. Lényegében az igazi tényállásban csak a McCarthy vizsgálatok során derült világosság. Mr. Morgenthau, a nyugati bankár-zsidó mögött ugyanis ott állott egy sötét figura, Harry Dexter White, az USA egykori helyettes pénzügyi államtitkára. Õ maga már Amerikában született, de szülei még onnan jöttek a pogromok Oroszországából és hozták a keleti zsidó fanatizmusát, gyûlöletét. Késõbb Truman elnök kinevezése folyamán az International Monetary Fund (Nemzetközi Pénzalap) USA igazgatója, a Roosevelt által kinevezett kormányzati fõtisztviselõ: Nathan Gregory Silvermaster vezetése alatt álló szovjet kémgyûrû legfõbb tagja volt. Õ volt a hirhedt Morgenthau-terv szerzõje. Miután Harry Dexter White megalkotta a tervet, Morgenthau akkori pénzügyi államtitkár magával vitte azt a híres quebeci konferenciára.
Cordell Hull emlékiratai is megmutatják, hogy a roosevelti hatalom árnyékában mire készült az egyarcú törzsi nacionalizmus. Cordell Hull szerint, "a Morgenthau terv a germán faj lemészárlására, rabszolgasorba juttatására és a germánság likvidálására irányult."
"Röviddel az elnök visszatérése után, írja Cordell Hull, volt külügyminiszter hangosan mondottam neki, hogy a Morgenthau terv ellene van minden józan észnek és az elnök kormánya azt soha nem tette hivatalosan magáévá. Sot más kormányok sem tudnak annak elkészülésérõl. (Churchill) Megmondtam, hogy a Morgenthau-terv örök idõkre letörli Németországot a föld színérõl, mert az ország földje csak a lakosság 60 százalékát tudja eltartani és 40 százalék éhen fog halni."
A háborús propaganda ezidõben csak a "nácik" legyõzését hangsúlyozta. Mikor pedig a zsidóság úgy vélte, hogy õ nyerte meg a háborút, akkor egy egész népet akart eltörölni a föld színérõl.
Akkor nem mondta egyetlen zsidó sem, hogy a kollektív büntetés visszarepülhet ellenük, mint egy õrültek által eldobott bumeráng.
A Morgenthau-terv pillanatában a zsidóság elmondhatta:
"Népünk jelképe, a szimbolikus kígyó gyûrûje újra egybeért. Egy nép vagyunk, egy hatalom, egyetlen gyõztes nácizmus. De lássátok: Quebecben még mindig ott áll Winston Churchill, a gyõztes angol birodalom premierje. Õ még talán az igazi régi Anglia, aki 1920 táján lelkes antiszemita cikkeket írt, és akinek jobb lelke a háború utolsó fejezetében már csak azért küzd, hogy a béke ne váljék bosszúvá.
Ennek a Churchillnak nincs érzéke az örökké tartó gyûlölet iránt. Ez a Churchill még hiszi, hogy Anglia gyõzött, hát most majd megmutatjuk neki, hogy a testvérharcban elpusztult keresztény világon nincs több igazi hatalom, nincs több igazi gyõztes: csak mi! Morgenthau népe! És ha nem hiszi, õ is meg fogja ismerni Júdea hatalmát."
A quebeci konferencián Morgenthau a gyõztes Churchill mellének odaszegezi Shydock kését:
- Vagy elfogadja a Morgenthau-tervet, vagy csõdbe kergeti Angliát. Vagy hajlandó hozzájárulni a zsidóság bosszújához és akkor Anglia megkapja a 6 500 000 000 dolláros kölcsönt, vagy a háború befejezése elõtt kimondhatja az államcsõdöt.
- "Mit kívánnak még tõlem, azt talán, hogy úgy pitizzek mint egy kutya?" - kérdezi felháborodottan az öreg brit oroszlán.
Mellette azonban ott áll lord Cherwell, eredet nevén Lindemann, az atomfizikus és a jó barát. Vér a Morgenthau vérébõl. És õ megmagyarázza Churchillnak, hogy: igen! A gyõzelem már olya nagy, hogy Anglia fölött is gyõzött Morgenthau népe.
A sadduceusok lázálmai ezek, vagy XX. századbeli írók, publicisták, államférfiak tervei? Politikusok tárgyalnak itt, vagy szadisták? És azt, hogy miként készül a "béke" Mr. Scandrette, az amerikai jóvátételi bizottság egyik tagja mondja el a kongresszus elõtt. Az elõadás belekerül a Congressional Recordba is. (1945. június 7.)
"Nem lesz többé Németország, csupán német gyarmatok lesznek, orosz, amerikai, brit gyarmati igazgatás alatt. Ezeken a gyarmatokon az életnívót leszállítják arra a színvonalra, ami a koncentrációs táborokban és Szibéria számûzetési vidékein fennáll. A korábbi Németország lakóinak minden osztályát abszolút kényszer útján gleichschaltolják. Végsõ eredményként ezt a területet az Egyesült Nemzetek jóvátételi bizottsága fogja kormányozni, amely meg fogja állapítani, hogy egy-egy provinciában mennyi németre van szükség, hogy a mezõgazdasági termelés minimumát fent lehessen tartani. Minden német férfi 13 és 35 év között, akire a legalacsonyabb termelés fenntartása érdekében nincs szükség, rabszolga zászlóaljakba soroztatik, amelyeket vagy Amerikába, vagy Szovjet-Oroszországba fognak szállítani, különös tekintettel Oroszország háború által elpusztított vidékeinek újjáépítésére. (Ez meg is történt!)
A rabszolgarendszer bevezetésénél nem lesznek tekintettel képzettségre, családi kapcsolatokra, sem a német deportáltak gyerekeire és asszonyaira.
"A papokkal sem fognak kivételt csinálni. Amerika és az USSR között teljes összhang jött létre a kelet európai vallási kérdés kezelését illetõleg. Az orosz ortodox egyház, amely visszanyerte a Kreml kegyét, a "hivatalos" vallás jellegét fogja elnyerni a balti köztársaságokban, Lengyelországban, Kelt-Németországban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában és Magyarországon. A római katolikusokat elvágják Rómával való minden összeköttetésüktõl."
Morgenthau legószövetségibb szervezete a "society for the Prevention of World War III." a Németország elpusztítására kidolgozott bosszúprogramjában az ország feloszlatását követeli. Semleges országokból (!) utasítanak ki minden németet. Ne adjanak vízumot amerikai(!) üzletembereknek, hogy meglátogathassák Németországot. Huszonöt éven át ne adjanak Amerikába beutazási vízumot németeknek. Tiltsák meg a házasságot a német nõkkel és német nõk ne utazhassanak az USA-ba. Ne vegyék fel a postaközlekedést Németországgal!
Mindezt pedig nem a diktátorok írják alá, hanem a szabadságnak olyan rendíthetetlen bajnokai, mint F. W. Foerster, Julius Goldstein, Isidor Lipschütz, Emil Ludwig, Erich Mann, Cedrik Forster, E. Amsel Mowre, Guy Emery, Shipler, Will E. Shirer, Louis Nizer. Valamennyien zsidók!
Ezek nem bolsevikok. Ezek mind nyugati kultúremberek. És hogy erre készült a világzsidóság, azt nemcsak a fenti idézetek bizonyítják. Ezt látta maga a német nép is, amely azért harcolt olyan fanatikusan, mivel elõre látta mindazt a borzalmat, amelyet széplelkû entellektüelek szántak neki:
"Ha az angol és amerikai zsidók szerint, a szövetségesek szándékában áll a német népet megrabolni gyermekeitõl, a fiatal férfiak millióit kikapcsolni, a birodalmat felosztani és örök idõkre kapitalista, bolsevista környezetük kizsákmányoló tevékenységének védtelen alanyává aljasítani, nincs szükségünk rá, hogy ezt komolyan mondják nekünk: tudjuk anélkül is."
"Általam uralkodnak a királyok!" - hirdetik a Jegyzõkönyvek. És Quebecben a legyõzött Churchill is meghajtja fejét a keleti és nyugati világhatalom, a földi isten, az Arany elõtt.
Most már jöhet az új világállam. Most már közelít a "The Kingdom of God" dicsõséges napja.
"Nézzétek! Onnan keletrõl a mi dicsõséges bolseviki seregeink rohamoznak az egyre kisebbedõ Európa ellen. Bécs, Budapest, Berlin, Breslau lángokban. Drezdában egyetlen éjszaka több mint háromszázezer német menekült halt meg a mi "Liberatoraink" bombáinak esõjében. Grafitport szórt a levegõbe a mi humanizmusunk. Ég a levegõ. Megfulladnak a gyermekek és anyák.
Most már égig ér a szimbolikus máglya, az ószövetségi gyûlölet lobogása. Most már Jehova láthatja trónusáról, hogy betöltöttük a parancsolatot:
"Szent fáikat égessétek el tûzben és isteneik faragott képeit vágjátok le, így semmisítsétek meg õket ama helyrõl."
A tûzbe gyúlt egek alatt, a tûzön, füstön át már rohamoznak a "mi" katonáink.
Ferdeszemû mongolok, turkesztániak, Belsõ-Azsia félvad népei. Kezükben amerikai géppisztoly, lábukon amerikai gumicsizma. Mögöttük amerikai Shermanok. Jönnek, hogy felszabadítsák a KZ-ekbõl a mi jövendõ vezetõinket, urainkat és parancsolóinkat. A mi testvéreinket! S a KZ-ek drótkerítései közül kitörõ zsidók érthetõ mámorral ölelik meg a szovjet katonákat:
- Ezek a mi felszabadítóink!
És a hamuba omlasztott, romjaiban füstölgõ Európa a romok alól, a pincékbõl a szovjet komisszárokra, az amerikaiak nyomában érkezõ Morgenthau-boyokra tekint. Már sóhajtani is alig meri:
- Ezek a mi elnyomóink! A második világháború egyetlen gyõztesei!
IX. FEJEZET
1945. Május 9-én Európára rászabadult a jehovai bosszú. Az angol-amerikai repülõgépeket még Liberatoroknak hívták, de Eisenhower, nyilván nem is saját meggyõzõdésébõl, azt mondta:
- Nem mint felszabadítók érkeztünk ide, hanem mint hódítók. De vajon az amerikaiak voltak-e a gyõztesek? Mögöttük egy baljós ötödik hadoszlop jött, amelynek tagjai 99 százalékban nem voltak - amerikaiak. A kelet európai országok emigránsaiból, a brooklyni gettók feketepiaci árusaiból, a Londonba menekült cseh, lengyel, magyar zsidókból, a felszabadított KZ-ek üldözöttjeibõl került ki ez a sötét hadsereg. Õk ültek a morgenthaui elgondolás alapján szervezett C.I.C. minden vezetõ és alantas állásában, ott nyüzsögtek az OSS-ben, a háborús bûnösöket keresõ komissziókban, az amerikai biztonsági szerveknél. Õk lettek a németországi városok town-majorjai, a fogolytáborok parancsnokai. Õk vezették a La Guardia UNRA-ját. Az amerikai hadsereg összes kulcspozícióiban õk ültek, parancsoltak.
Eden angol külügyminiszter 1945 májusában diadalmasan jelentette be az alsóházban:
- A történelem legnagyobb embervadászata folyamatban van. Az UN háborús bûnös listáin csak 2524 német szerepelt. De ugyanekkor már egy millió német "háborús bûnöst" keresett a C.I.C. és az amerikai gyõztesek. Az oroszok elõször 50 000 németet akartak statáriális úton agyonlõni, majd 200 000 "háborús bûnös" perét akarták a nürnbergi bíróság elé vinni.
Ugyanakkor azonban Kelet felé is megindult a gyõztesek áradata. A KZ-ekbõl szabadult százezrek tömegei hömpölyögtek Lengyelország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia felé, hogy a kommunista rendõrségekben, terrorszervezetekben elfoglalják a tiszti pozíciókat, beüljenek a népbírák székeibe és a bosszú õrjöngésében ítéljenek az ártatlanok fölött. õket már tárt karokkal várták a kelet-európai országokat megszálló orosz MVD emberei. A rendszer mindenütt kísértetiesen azonos volt. Az elõtérben mindenütt egy amerikai tábornok, orosz tábornok, francia tábornok, de nyomban utána a Kettes Szám: egy zsidó helyettes. A felelõsséget a történelem elõtt vállalják mások!
Európa nem orosz, nem angol, nem amerikai, hanem valójában zsidó megszállás alá került.
Ezzel feloszlott minden, ami kétezer éven át, - jól vagy rosszul, - de mégis csak Európa volt. A bosszúállók - sokkal kegyetlenebbül - azt folytatták, amit Hitler bûnéül róttak fel. Nem amerikai demokrácia, még csak nem is bolsevizmus, hanem az égõ, izzó gyõztes zsidó nacionalizmus megszállása volt ez. Miután ók ültek a megszálló hatalmak kulcspozícióiban, módjuk volt megbüntetni mindenkit, akinek semmi bûne nem volt. Õk nem ismertek más bûnt, csak egyet: ki volt, vagy ki lehetett és ki lehet majd még ennek a zsidó nacionalizmusnak ellenfele.
Zsidónak lenni olyan kiváltsággá vált Európában, amilyen elõjogokkal nem rendelkeztek a középkor fejedelmei sem. A pályaudvarokat külön zsidó rendõrség õrizte és zsidókat csak zsidó igazoltathatott. Az élelmiszerjegyek osztásánál nekik nem kellett sorban állniuk. Kezdetben kizárólag csak õk kaptak utazási igazolványokat, biztosítva maguknak a szabad mozgást és az európai fekete piac korlátlan uralmát. A táborokban õk lettek az UNRA elsõ számú ellátottjai és ellátói, akik minden juttatást elhódítottak a lengyelek, ukránok, csehek elõl, akik velük együtt raboskodtak a KZ-ekben. Ugyanekkor az országutakon az MP kiborogatta a tejes kannákat, amelyek tejet vittek volna a német gyerekeknek és a kórházak betegeinek. A német városokban a legszebb munkásházakból, egész lakónegyedekbõl kikergették a munkáscsaládok tízezreit. Ezeknek ott kellett hagyniuk mindent: bútort, konyhaedényt, ruhát, fehérnemût, hogy azután, a Wiedergutmachung alakjában a német nép háromszorosan fizesse vissza a zsidóktól elvett javakat. A táborok kapujában felállt az egyenruhás cionista õrség és a "gyõztes" amerikaiak katonai rendõrségének kezdetben nem lehetett belépni a zsidó táborokba. Keleten, Szlovákiában, Románia egy részében, Magyarországon, Csehországban ugyanilyen jogokat kapott a gyõztes zsidó nacionalizmus. Elfoglalták a keresztények lakásait, bútorait. Beültek a kormányhivatalokba, a lapok szerkesztõségeibe, feljelentették azokat, akik megõrizték vagyonukat, ékszereiket. Ugyanekkor Németországba megérkeztek a volt zsidó újságírók. Korlátlan hatalommal átvették a megszálló újságok szerkesztõségeit és már a német saját földjén uszítottak bosszúra, terrorra a német nép ellen.
"Belõlünk mindent elborító terror fakad!" - írták a Jegyzõkönyvek ötven évvel ezelõtt. S most szovjet fegyverekre, amerikai fegyverekre támaszkodva - sokszor az amerikaiak és az angolok tudta nélkül - a legszörnyûbb terror szakad Európára. A hitlerizmus és háború megszûnt, de a béke, a jog, a törvény, a demokrácia nem állott helyre, sõt az is megszûnt, ami még megmaradt belõle.
A nyugati zsidó, a keleti zsidó együtt akarták likvidálni a bolsevizmus elõl Nyugatra menekült, vagy itt élõ keresztény vezetõ réteget. Ezek az emberek gyanúsak voltak. Wlassow kozákjai például harcolni akartak a bolsevizmus ellen. De aki a bolsevizmus ellen harcol, a zsidó világuralom egyik része ellen küzd. Ezek az emberek tudták, kik voltak a kolhozok komisszárjai, akik elõtt le kell térdelnie az orosz parasztnak. Ezek látták 1940-ben a Lettországba, Esztóniába, Litvániába bevonult "orosz" MVD-t és tudták, hogy majdnem kizárólag zsidók vezették tíz és tízezrek deportálását. Ezek veszedelmes emberek, mert tanúk voltak valamire. És most a tanút kell megölni!
Különben mivel volna magyarázható Wlassow kozákjainak sorsa, ha nem azzal a zsidó nacionalista szellemmel, amely ott húzódik meg a látható hatalom mögött. Mivel volna magyarázható az a keresztényietlen szellem, antihumanizmus, amellyel az angol demokrácia a lefegyverzett kozákok tízezrei ellen küldi a katonai rendõrséget?
"- Ott voltam Wlassownál azon a bizonyos napon, - írja Gaál László magyar újságíró, - amikor egy véres homlokú hadnagy, német egyenruhában berontott a kis nyaralóba és egyenesen a három tisztje között álló tábornok elé állt: "Minden elveszett! Kiadnak minket a bolsevistáknak!" Te nem láttad a különleges, négy méter magas dróttal körülvett foglytábort. A fabarakkokat. Nem hallottad azt az állati üvöltést, amikor fehér sisakos és fehér öves tábori rendõrök értük jöttek. Könnygáz-bombát kellett bedobniuk minden barakkba, minden mellékhelyiségbe. A kozákok ingükbõl csavartak gyorsan kötelet, hogy még addig felakaszthassák magukat, míg az MP behatol. Eltorlaszolták az ajtókat és eközben az ablakokat betörve verekedtek minden üvegcserépért, hogy legyen mivel megnyitni ereiket. Voltak, akik egymás nyakát kezdték nyiszálni, bajtársak és leghûbb barátok. Akiknek az sem sikerült, azok feltépték az ingüket és kitárt mellel kiáltották: Ide lõjetek! Öljetek meg azonnal, de én Oroszországba vissza nem megyek! (Pittsburgi Magyarság, 1954. július 2.)
A La Manche csatornától a Fekete tengerig egy és azonos fejvadászok lármájától hangos Európa. Nem a nácizmust kell likvidálni, hanem - mint látni fogjuk - a népek keresztény vezetõ rétegét, tekintet nélkül politikai pártállásukra. Akik az úgynevezett "háborús bûnösök" tízezreit összeszedik, akik a börtönökben megkínozzák a bûnösöket és az ártatlanokat, azok szinte kivétel nélkül zsidók. A salzburgi és egyéb "háborús bûnös" börtönök, a hírhedt Camp Marcus parancsnokai, vezetõi, detektívjei csaknem kivétel nélkül amerikai katonai egyenruhába öltözött zsidók. A klagenfurti angol lágerparancsnok, aki a "háborús bûnösöket" szolgáltatja ki és a menekülteket kényszeríti vissza kommunista uralom alá, büszkén kiteszi asztalára a táblát:
- I am Jew!
Igen! I am Jew! Õk szállítják a mártírokat az akasztófáknak és a tömegsíroknak. A vitéz horvát hadsereg százezer katonáját adják így ki Tito és Mojse Pijade partizánjainak és ezeket aztán Szlovénia barlangjaiban, elhagyott lövészárkaiban lövik tömegsírba. Wlaszov alakja csupán szimbólum a nagy tragédiában, milliók lemészárlásában. Õ az utolsó, aki milliós hadseregeket állíthatna talpra a sztálini diktatúra ellen. És a demokráciák pontosan õt, a jelképes személyiséget adják ki a bolseviki parancsuralomnak. A zsidó Laurentij Berija aztán gyönyörûséggel rendezteti meg Moszkvában Wlaszov nyilvános kivégzését. S miután mindez Amerika nevében is történik, az európai népek lelkén gyógyíthatatlan sebet üt egy titokzatos kéz. Valakik megrendítik a hitet a nyugati keresztény demokráciában is. Hiszen a hitet kell lerombolni, hogy a világuralom harci lépcsõi eljuthassanak a tökéletes és teljes, nyílt zsidó világuralomhoz.
Mindaz, ami Kelet-Európában történt, megmagyarázni lehet a bolseviki kegyetlenséggel, noha jól tudjuk, hogy annak felbujtói mindig a háttérben álló zsidó nacionalizmus képviselõi voltak. Mikor a háború véget ér, a Német Birodalomnak 8 300 000 halottja van. 3 300 000 német katona esett el a háborúban, több mint 2 500 000 ezek közül a bolsevizmus elleni küzdelemben. Mr. Roosevelt és Mr. Sassoon légibombái 1 200 000 polgári személyt, köztük sok asszonyt, gyermeket öltek meg. Több min 1 400 000 férfi halt meg, vagy gyilkoltatott meg a keleti és nyugati szövetségesek, fõként az oroszok hadifogságában. 2 400 000 keleti németet lemészároltak a Kelet-Poroszországba benyomuló szovjet csapatok és a polgári lakosság ellen akkor már oktalanul folytatott légi háború bombái. A hipokraták minderre azt mondhatják, hogy "hja ez a totális háború". De a háborúval már nem lehet magyarázni például azt, ami a fegyverszünet napján történik Csehországban. Amikor az utolsó Wehrmacht egységek elhagyják Prágát, Slansky-Salzman vezetése alatt visszatérnek a Moszkvában élt zsidó kommunisták, bosszúszomjasan gyülekeznek Prágában a hitleri KZ-ek rabjai, a "felszabadító" partizánok.
"A cseh kommunisták, - írja a "Világ" címû magyar nyelvû emigráns zsidó lap 1953. március 15-i száma - nagyon ügyesen használták fel azokat a szerencsétlen zsidókat, akik élve, vagy félholtan kerültek elõ a nácik megsemmisítõ táboraiból. Ezekre bízták a szudétanémetek és magyarok kitelepítését. Az ötlet nem volt eredeti, hiszen ugyanezt csinálta Laurentij Berija is, õ is a lengyel és ukrán zsidókat használta fel az ukrán és lengyel "antiszemiták" üldözésére, akikrõl feltehetõ volt, hogy együttmûködtek a nácikkal."
És miután ezt mindenkirõl "feltehetõnek" vélték, megkezdõdött egy olyan szörnyû bosszúhadjárat, amilyenre példa nincs az emberiség történelmében.
Mikor Benes Eduard, a nagy humanista, a nyugati szabadkõmûvesség széplelkû keleti helytartója bevonul Prágába, 1945. május 13-án vasárnap, német polgárok testébõl eleven fáklyákat gyújtanak tiszteletére a prágai Szent Vencel téren. (Dokumente zur Austreibung der Sudetendeutschen. Dok. Nr. 15.) A tér nagy reklámtábláira lábuknál fogva felakasztanak egy csomó élõ németet, testüket leöntik benzinnel és amikor közelít a nagy humanista, meggyújtják az eleven fáklyákat.
Hatszázezer szudétanémet pusztult el a csehszlovákiai eszeveszett vérengzés során, a haláltáborokban és a földi pokolban, amelyet így hívlak: cseh demokrácia. Több mint ezer oldalon sorolja fel a szudétanémet fehér Könyv ezeket a rémségeket, amelyeknél szörnyûbbeket még nem ismer az emberiség történelme. Felfegyverzett cseh és zsidónõk addig ütik gumibottal a terhes anyák méhét, amíg beáll az abortusz s egyetlen táborban 10 német asszony pusztul el naponta (Dok. Nr. 6.). Másik táborban az agyonvert foglyok kiloccsant agyvelejét társaiknak kell felnyalni. A vérhasban megbetegedett németek alsónemûjérõl társaiknak kell lenyalni a fertõzõ ürüléket (Dok. Nr.17.). Az oroszok által meggyalázott német nõktõl a cseh és zsidó orvosok megtagadják az orvosi segítséget. Tíz- és százezrek halnak meg így, vagy rohannak a megváltó öngyilkosságba, mint például Brünnben, ahol egyetlen napon 275 nõ lesz öngyilkos. Minderrõl természetesen hallgat a nyugati "humanista" sajtó, hallgatnak az amerikai rádiók és a BBC kommentátorai, akik elsõsorban felelõsek ezért a bosszúhadjáratért, melyre õk bujtották fel fajuk tagjait s õk felelõsek ezért a gyûlöletért, amellyel megmérgezték a keresztény kultúrnépek lelkét is.
Pedig Csehország nem is az elsõ állam, ahol hasonló borzalmak fordulnak elõ. Romániában már 1944 augusztusában visszatért Rabinovics Pauker Anna, s a vele jött keleti zsidók parancsára ott is megkezdõdött a gyilkolás. Bulgáriában a betörõ szovjet csapatok nyomán - hiteles bolgár emigráns források szerint - az intelligencia 30 000 tagját gyilkolták le a bolgár "proletárok", akiket itt is azok a "ladinok" vezettek, akiknek õseit még Katolikus Ferdinánd ûzte ki Spanyolországból. Belgrádban és a Délvidéken ugyanígy Mojse Pijade nevéhez fûzõdik az a véres "tisztogatás", amelynek áldozata a szerb intelligencia, a jómódú németség és az intelligens magyar parasztság. 1944 októberében, amikor a német és magyar csapatok elhagyják Jugoszlávia és Dél-Magyarország területét, a védtelen lakosságra rászabadul a példátlan népirtás. Harmincezer magyar, nagyobbrészt paraszt és kisgazda vérzik el Mojse Pijade Partizánjainak hóhér uralma alatt. Katyn csak szerény kezdet. Azonban a kezünk között lévõ jegyzõkönyvek tanúsága szerint kínok kínjával és halálok halálával halnak meg magyarok, németek, horvátok. A harmincezer magyaron kívül közel 200 000 német hal meg a "felszabadítok" haláltáboraiban, ahol üvegport etetnek a gyermekekkel és ahol a kínai hóhérok rafinériájával üldözik másvilágra azokat, akiknek pusztulniok kell a biológiai osztályharcban, hogy helyükre odaülhessenek községi vezetõknek, rendõrtiszteknek, elnyomóknak a jehovai bosszú képviselõi.
A népgyilkosságnak ebben a klasszikus korszakában egészen különleges helyet foglal el Magyarország. Ez a szerencsétlen nép még a trianoni megcsonkítottságában is 560 000 zsidónak adott békés és nyugodt hazát. Kun Béla elsõ diktatúraja után sem sújtotta a zsidóságot a magyar nép bosszúja, jóllehet a kommunista uralom népbiztosai, helyi komisszárjai csaknem kivétel nélkül zsidók voltak. A két világháború közötti idõben az ország 9 millió holdnyi szántóterületébõl 1 100 000 hold volt zsidók kezén. A budapesti házak 51 százalékát, a nemzeti jövedelem 30 és a nemzeti vagyon 25 százalékát egy hat százalékos zsidó kisebbség birtokolta. Mikor pedig a német megszállás után az állami hatóságok leltározták a zsidók alig száz év alatt összeszedett vagyonát, kiderült, hogy csak aranyban, ezüstben, drágakövekben 19 vagonnyi kincs állott a zsidóság rendelkezésére, miközben az egész Magyar Nemzeti Bank aranya elfért 12 vagonban. Ezt az egész vagyontömeget az amerikai hatóságoktól késõbb hiánytalanul visszakapta a zsidóság.
Magyarország még 1943-ban is a zsidóság utolsó menedéke volt Európában. Mégis, mikor megtörtént az összeomlás és az országot elözönlötték Sztálin hordái, az ószövetségi bosszúnak olyan rémségei szakadtak az ártatlan magyar népre, amelyek példátlanul állanak az emberiség történelmében. A szovjet szuronyok árnyékaiban visszatértek a moszkvai kommunista emigránsok, akik kivétel nélkül zsidók voltak: Rákosi-Roth Mátyás, Gerõ-Singer Ernõ, Vas-Weinberger Zoltán, Péter-Auspitz Benjámin, a magyarországi GPU terrorfõnöke, Farkas Mihály (Wolff Izrael), Gábor-Greiner Andor, Révai József (Kahána Mózes). Nyomukban pedig jött az a sok ezer ifjú makkabeus, akik ép bõrrel szabadultak a "fasiszta" rendszer munkásszázadaiból s akik most egyszerre a magyarországi MVD terroristái, rendõrezredesei, rendõrtisztjei, a vidéki városok párttitkárjai és rendõrkapitányai lettek. A budapesti gettóból szinte hiánytalanul szabadult meg az a kétszázezer zsidó, akit az úgynevezett magyar "nácik" soha nem szolgáltattak ki a németeknek. A KZ-ekbõl hazatért, aki nem akart Nyugaton maradni és Magyarországon megindult egy olyan példátlan embervadászat, amilyenhez hasonló csak az õserdõkben folyhatott a rabszolgakereskedelem korában.
A bolseviki orosz csapatok - amelyeket többször zsidók vezettek - egy millió magyar nõt gyaláztak meg, 600 000 hadifoglyot és köztük 230 000 polgári deportáltat hurcoltak a Szovjetunió megsemmisítõ táboraiba, de a legszerényebb számítás szerint is 500 000-re megy azoknak a száma, akiket az Andrássy út 60. véres börtöneiben, internáló táborokban, vagy a nyílt utcán zsidók gyilkoltak meg. Ebben a bosszúhadjáratban is tökéletesen felismerhetõ a biológiai osztályharc minden jellegzetessége. A magyar középosztályt, a szellemi réteget, a vezetõ embereket kell megsemmisíteni, hogy helyet adjanak egy másik középosztálynak: - a zsidóknak! Kik azok, akik a "forradalmi" népbíróság ítéld székeiben ülnek? Csaknem valamennyien zsidók. Kik azok a százak és ezrek, akik egy-egy honvédtiszt ellen hamis tanúként jelentkeznek? Száz százalékig a szétszórtan is diadalmas faj tagjai. S kik azok, akik a GPU budapesti celláiban, a vidéki börtönök pincéiben keresztre feszítik a csendõröket, katonákat, szellemi embereket, vagy gumibotot dugnak a "háborús bûnös" terhes anyák vaginájába, hogy méhükben öljék meg a születendõ gyermeket. S kik azok, akik mint állandó közönség ott ülnek a fogházak ablakaiban, az épületek tetõin és mint a futball mérkõzések drukkerei ordítanak a hóhérok felé: "Lassabban hóhér!"? Ha nem lenne ezer és ezer magyar tanú rá, nem is mernénk leírni a kérdést, kik azok, akik egy-egy keresztény akasztásánál - férfiak és nok vegyesen - a legperverzebb onanizmus orgiáit ülik? Kik azok, akik a nyugati megszálló hadseregek amerikai-angol egyenruháiba öltözve a magyar szellemi elit legjobbjait szállítják haza Nyugatról a bolsevista akasztófának? Ezek a tízezrek egy szadista nacionalizmus megszállott lelkei: - csaknem egytõl-egyig zsidók.
Nyugaton egy magyarországnyi származású, "amerikai" ezredes, Himler Márton vezeti ezt a bosszúhadjáratot a bolsevikiek elõl elmenekült háromszázezer magyar között. Kommunista ez az ember? Amerikai demokrata? És aztán az Új Kelet címû tel-avivi cionista lap 1954. ápr. 30-iki száma elárulja: egyik sem, csupán zsidó! Mikor Himler mûködését méltatja, dicshimnuszok között írja róla, hogy valaki akadt, aki "megbosszulja az ártatlanul kiontott zsidóvért". "Hogy a magyar zsidók a nyilas gyilkosokat holtan láthatták az akasztófákon, ezt a csodát Himler Márton ezredesnek köszönhetjük. Ez az õ nagy érdeme, mellyel elõkelõ helyet biztosít magának a zsidóság történetében."
De vajon csakugyan "nácik", valóban a totalitárius diktatúra fanatikusai azok, akik áldozatul esnek a vérbosszúnak? Korántsem. Legtöbbször szelíd történelemtudósok, mint Hóman Bálint, püspökök, papok, mint Zadravetz István, színészek, újságírók, szellemi emberek és legtöbbször pártpolitikától távol álló, jelentéktelen személyek, akiket olyan vádakkal ítélnek el, hogy "gúnyos megjegyzést tettek a zsidókra", "cikkeikkel meghosszabbították a háborút". És vajon nyilas gyilkos-e Mindszenty hercegprímás, aki a háború alatt mentette, védte az üldözött zsidókat és a háború után menteni igyekezett az üldözött keresztényeket.
Mindszenty József nem a kommunista terror, hanem a törzsi nácizmus faji bosszújának áldozata, egyedül és kizárólag azért, mert a nagy vérengzés, a hátbrzongató keresztény-pogrom idején amnesztiát követelt a magyar tízezrek számára.
Mindszenty József már veszprémi püspök korában hevesen szembeszállt az akkori hungarista kormánnyal. Pápai menlevelekkel mentette a zsidókat, akiket, a németek deportálni akartak. A Szálasi-kormány hatalomra jutása után tiltakozott a harc tovább folytatása ellen. Végül is a hungarista kormány kényszerû Sopronkõhidára internálni a németek ellenségét és a zsidók legnagyobb pártfogóját.
Aztán fordult a kocka. Magyarországot megszállották a szovjet barbárság seregei. Mindszenty József veszprémi püspök kiszabadult Sopronkõhidáról és csakhamar Magyarország elsõ közjogi méltósága, zászlósura és hercegprímása lett.
Bármilyen is volt a politikai felfogása, mint keresztény, katolikus és Krisztus szellemének elsõ számú õrzõje Szent István Magyarországában, most azt érezte, hogy épp úgy kötelessége védeni a magyarokat a zsidó üldözés ellen, mint ahogy a zsidókat védte a németek üldözése ellen. Nagy Ferenc, 1945 utáni miniszterelnökhöz írott levelében ékesen megvilágította, hogy az "antiszemitizmusnak" csak akkor lehet véget vetni, ha amnesztiát adnak a háborús bûnösöknek és megszüntetik a magyarság elleni bosszúhadjáratot.
Ettõl a pillanattól kezdve Mindszenty József Magyarország bíborosa, aki útjába akart állni a magyarság ellen folytatott bosszúhadjáratának - "antiszemita" lett. A Sunday Compass 1949. február 4-én megjelent számában Peter Fürst cionista író emelte ellene a gyilkos vádat:
Budapesten ismeretes, hogy Mindszenty kardinális antiszemita volt. Az általa kinyomtatott antiszemita nyilatkozat a budapesti Zsidó Központ tulajdonában van. A Mindszenty per idején több zsidó szervezet megkérdezett: lehetséges-e, hogy Mindszenty Nyugaton, mint "zsidóbarát" van feltüntetve? Egyik kollégámnak Bertha Gasternek, a London News Chronicle munkatársának személyes tapasztalatai vannak Mindszenty kardinálissal kapcsolatban. Egy interjú során Gaster meglepõdött azon, hogy a kardinális erõteljes szavakat használ a magyarországi zsidóság magatartásával szemben. Az interjú végén Miss Gaster felkelt, megköszönte a kardinális nyilatkozatát, egyben tudatta vele, hogy õ maga is zsidó és a londoni zsidó hitközség kimagasló tagja. Herbert H. Monison kijelentette, hogy Mindszenty József valójában notórius antiszemita, mert a háborús bûnösöknek amnesztiát kért.
Ugyanakkor 1949. február 4-én írta a Jewish Chronicle:
,A magyarországi zsidó szervezetek nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy a nyugati zsidó organizációk Mindszenty védelmére keltek, akit ez a nyilatkozat mint a "magyarországi zsidóság és kelet európai zsidóság fõ ellenségének tekint".
Elég volt a filoszemita és zsidó-védõ Mindszentyt, aki tíz és tízezer magyarországi zsidó életét mentette meg, lebélyegezni az antiszemitizmus ostoba vádjával és máris megindult ellene a történelem legsötétebb bosszúhadjárata. A nyugati zsidó gyûlöletét, mint a labdát felkapja a keleti zsidó s most már Keletrõl Nyugatról egyformán folyik a harc a keresztény fõpap ellen, akinek egyetlen "bûne", hogy embernek tudott maradni, midõn saját magyar fajtáját kezdték üldözni a bosszúállók.
Aki a harcot megindítja ellene, Rákosi-Roth Mátyás, kommunista diktátor s aki ezt ez irtó hadjáratot "ideológiai" vonalon vezeti, Révai József nevelésügyi miniszter, eredeti nevén Kahána Mózes. A papjai között, akik elárulják, elsõ Balogh István, akit Bloch Israelnek hívnak. Akik a bizonyítékokat hamisítják ellene: Boldizsár-Bettelheim Iván sajtófõnök, Reissman propagandafõnök és Gera-Grünzweig segédpropagandista. Akik hamisított kéziratait elõállítják, Sulner Hanna és Sulner Lásztó szintén zsidók. A külön szovjet-hóhért, akit Moszkvából hozatnak, Kaftanov ezredesnek nevezik. Péter Auspitz Benjamin a fõvallatója, Kárpáti-Krausz zsidó birkózó-bajnok kínozza, Zipszer Imre zsidó fogházparancsnok ül mellette még a fõtárgyaláson is. A kábítószereket Balassa-Blaustein és Weil Emil adagolják neki.
Magyarország hercegprímása, a zsidók védelmezõje, a zsidók áldozata lett, mert meg akarta akadályozni a népére szabadult vérbosszút.
De ugyanennek a törzsi nácizmusnak áldozatává válik olyan õskommunista is, mint Rajk László, akinek elsõ felesége zsidó volt. A spanyol polgárháborúban Gerõ-Singer Ernõ kommunista fõkomisszárt zsidózza le s ettõl kezdve õ is "antiszemita" hírében áll. Hiába segít - mint belügyminiszter - legyilkolni a magyar szellemi elitet. Egy pártértekezleten megmondja Rákosi-Roth Mátyásnak, hogy a "kommunizmus nem fog terjedni, mert vezetõi között túl sok a zsidó." Ettõl kezdve az õ sorsa is meg van pecsételve. Rákosi akasztófaján végzi dicstelen életét.
S a hazájáért mártírhalált halt vitéz Endre László, aki ennek a törzsi nácizmusnak akasztófáján végezte életét, a kivégzése elõtti hajnalon, 1946. március 21-én, méltán írta búcsúlevelében:
"Sion bölcseinek jegyzõkönyvei valóban igazak... az õ kezükben van a világuralom megvalósulása és elpusztít útjából mindent, ami az új világállam felépítésében nekik akadályt jelent. Ami tehát most folyik, az nem igazságszolgáltatás, hanem prevenció és megtorlás egyben. Elpusztítása nemcsak azoknak, akik valamit csináltak, hanem azoknak is, akik valamit csinálhatnának, vagy csinálhattak volna."
És azok, amelyeket eddig felsoroltunk, csupán az úgynevezett legyõzött államok, akik fölött a "vae victis" ókori jelszava suhog. De vajon jobb-e a helyzet azoknál, akik gyõztek, akik mégis csak õ érettük áldozták fel magukat, fiaik vérét, nép egzisztenciájukat?
S a jehovai bosszú elõször nem is Németországot és szövetséges társait sújtja, hanem a gyõztes Franciaországot, ahol a német csapatok kivonulása után megindul a végzetes épourité. Az 1871-es párizsi kommün vérfürdõje semmi sem volt ahhoz képest, ami 1944 nyarán folyt a gyõztes Franciaországban. A nagy francia forradalom terrorkorszakának 20 000 francia élet esett áldozatul, a kommün barikádjain 18 000-en haltak meg. Most 115 000 francia pusztult el sokkal borzalmasabb körülmények között. A nagy forradalom idején még volt valamiféle bíróság, vagy annak árnyéka. Ezeket a franciákat azonban nyulak módjára lövöldözték agyon. A nagy forradalom áldozatai, a Dantonok még tiszta arccal, ép testtel léphettek a guillotine lépcsõjére. Ezeknek a franciáknak a felét azonban úgy ölték meg, hogy elõbb félholtra kínozták õket. Fogókkal tépték õket, leszaggatták a körmeiket, cigarettával, tüzes vassal égették testüket. S mindaz, ki De Gaulle generális felelõsségére ezeket a szörnyûségeket vezette, adminisztrálta, aki a bûnözõk mellé a KZ-ek rabjait szervezte meg a bosszú rohamcsapatának, senki más, mint egy Thomas nevû lengyelországi zsidó, aki a spanyol vörös brigád vezetõje volt.
- Az egész mészárlást a BBC zsidói idézték fel - írja a Der Weg - akik elszabadították a bosszú és faji gyûlölet véres ördögeit. - A mészárlás áldozatai itt sem a "náci-kollaboránsok" voltak elsõsorban, hanem a nagy parasztok és a francia elit. A biológiai osztályharc itt is egyenes vonalban haladt elõre.
Belgiumban és Hollandiában törvényesebb látszatok között bár, de ugyanez a bosszú folytatódott. A "kollaboráció" címén 480 519 vádat emeltek és többek között 1208 halálos ítéletet hoztak. Megbüntették például mindazokat, akik önkéntesen munkára szerzõdtek Németországba. Ilyen formán Belgium egész férfi lakosságának 27 százaléka büntetés alá került.
Nemcsak a félelem és a romok láttán keletkezett pánik, rémület volt e bosszúhadjárat és e perek alapmotívuma, hanem a zsidók bûntudata is. Az igazi háborús bûnösök érezték, hogy egyszer számon fogják tõlük kérni azt, amit a háború kirobbantása és barbarizálása terén elkövettek. Tehát nekik is kellett találni egy még nagyobb bûnöst. Nekik is fel kellett mutatni valamit, ami sokkal borzalmasabbnak látszik a 300 000 drezdai halottnál, a katyini tömegsírnál, a brombergi vérengzésnél és legalább látszatra, a félrevezetett tömegek elõtt - igazolta bosszút. Az 1945-ös vérengzéseket viszont nem lehetett semmi másként igazolni, mint a németek által elkövetett kegyetlenségek százszorosra és ezerszeresre történt megnagyításával. Igazolni kellett magát a bosszút, de a háború utáni zsidó magatartást is, amely megdöbbentett sok zsidót is.
Süssmanovics Budapest szovjet-zsidó városparancsnoka 1945-ben magához hívatta Molináry Gizella írónõt és ezeket mondotta:
- Mit panaszkodik nekem, kérem, hogy zsidó barátai elhagyták! Nézzen le itt az utcára! A háború még folyik, a Vörös Hadsereg még nincs Bécs falai alatt, a németországi lágerekben még utolsó rohammal pusztítják a zsidókat és nézzen le itt az utcára. A testvéreiket nem ismerik meg ezek, akik az életért könyörögnek messzirõl. Megy-e egyetlen is harcolni érettük? A kiégett boltok romjain, a kapuk alatt, a sírok fölött, mindenütt megjelenik a kis mérleg s a nagy cédula: Aranyat veszek! Aranyat veszek! Hát nem jó? A katona itt eldobja a fegyverét s a maga kollégája, a költõ a tollat, s ez mindegyik ül a romok fölött és aranyat mér. Miért néz így rám? Hogy én ezt látom? Igen, igen én zsidó vagyok és csak harag és szomorúság van bennem. (Kovách Aladár: A Mindszenty per árnyékában 131. oldal)
Meg kellett tehát indítani a pszichológiai terror rendkívüli gépezetét, hogy mindezt el lehessen fedezni. A nürnbergi per zsidó tanúi között akadtak szép számmal, akik azt vallották, hogy ott éltek a krematóriumok közelében, de azok létezésérõl mit sem tudtak. A rádiókommentárok és a "bírák" pedig azt vágták a német nép szemébe: "ti mindnyájan tudtatok errõl. Valamennyien gyilkosok vagytok". Aki szólt, meg akarta mondani az igazságot, azt egyetlen "náci" jelzõvel elnémították, még ha püspök, vagy érsek volt is. Esetleg megfenyegették, hogy kiszolgáltatják az oroszoknak. Ezzel aztán nemcsak a német népet félemlítették meg, hanem az egész kultúr-Európát. Most már senki sem merte védeni az egyszerû világos igazságokat, a primitív tényeket sem, mert félt, hogy a gyilkosságot, a barbárságot védelmezi. Ezzel egyidejûleg, a propagandagépezet teljes üzembe vételével elkövették a legnagyobb bûnt: megteremtettek egy hamis világképet, amelyben a hazugság volt az igazság, a bosszú a jogszolgáltatás és az igazság kimondása a legnagyobb háborús bûn. Ez a propaganda a tájékozatlan keresztény tömegeket arról igyekezett meggyõzni, hogy a háborúnak csak zsidó áldozatai voltak és más népek mit sem szenvedtek. A keresztény tíz milliók tömegsírjairól, a lemészárolt magyarokról, románokról, bulgárokról, franciákról hallgattak, a zsidó szenvedéseket mértéktelenül megnagyították. Ezzel igazolták azokat a kiváltságokat is, amelyeket az UNRA-nál, IRO-nál, a megszálló hatóságoknál, az élelmiszerjegy osztásnál és a fekete piac egyeduralmában élveztek. Igazolni vélték azokat a gaztetteket is, amelyeket a közép-európai elit kiszolgáltatása és lemészárlása során követtek el.
Olyan korszak következett, amelyben a zsidónak minden szabad volt és amelyben a zsidó bosszúval szemben az egész keresztény Európa "Vogelfrei"-á változott. A müncheni utcán elég volt magyarul beszélni ahhoz, hogy a zsidó fejvadászok a katonai rendõrséget hívják és a menekültet, mint háborús bûnöst kiszolgáltassák a kommunista akasztófának. Megteremtõdött az a légkör, amelyben már a gyõztesek katonai hatóságai is tehetetlenek voltak a zsidó túlkapásokkal szemben, sõt fenyegetve voltak saját egzisztenciájukban is, ha nem adták magukat eszközül a bosszúnak.
Ami Európában 1945-50 között történt, semmi más, mint a "hamisított" Jegyzõkönyvek kísértetiesen beteljesedett jövendölése:
"Jogunk az erõszakon nyugszik" - írják a Jegyzõkönyvek - "A jog szava absztrakt fogalom, amelyet nem lehet konkretizálni. Ez a szó nem jelent egyebet a következõnél: adjátok meg nekem azt, amit óhajtok, amelyre nézve bizonyos, hogy erõsebb vagyok, mint Te."
"Abban az államban, ahol a kormány gyengén van szervezve, ahol a törvényeket kevésbé alkalmazzák, ahol a kormányzó személyiséget és a törvények erejét a szabadelvûség folytonos beavatkozása hatástalanná teszi, más oldalról támadok úgy, hogy lerontsam az összes intézményeket, hogy uralkodjak a törvény felett, kicseréljek minden intézményt és diktátorává legyek azoknak, akik önként, szabadon mondtak le a mi elõnyünkre hatalmukról."
A gyõztes nyugati szövetségesek így mondtak le hatalmunkról. És a Magna Charta, a Függetlenségi Nyilatkozat s a Code Napóleon nemzeti lobogóinak árnyékában így kezdõdött meg - a nürnbergi per.
X. FEJEZET
Ki sejti, hogy milyen õseredetû tanításokon alapszik a zsidó bosszú? Ki tudja, hogy mit jelent a Purim ünnepe? Ki látta már a Purim ünnepet? Ki látta már a zsinagógákban lerészegedõ zsidókat, akik egyébként antialkoholisták, de akiknek ezen a napon vallási kötelességük, hogy berúgjanak. Ki tudja a "bibliaolvasó" nemzsidók közül, hogy a zsidóság a Purimot a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságának emlékezetére ünnepli ma is, mint örömünnepet?!
Több mint kétezerháromszázötven éve már az elsõ Purimnak, de Mordeháj és Eszter királynõ utódjai még mindig megsütik a Juda oroszlánjával ékesített kalácsokat. A zsidó férfiak még mindig lerészegednek Ádár hónapjának tizennegyedik napján a bor és bosszú mámorától. És a zsinagógákban, mikor Eszter királynõ könyvét olvassák, a kaftánok zsebébõl mindig elõkerülnek a Hámán-botok, amelyekkel a hívõ zsidónak szimbolikusan a templom padjára kell ütni, valahányszor Ahasvérus kincstartójának neve elõfordul a szövegben. Kétezerháromszázötven év múltán is egy nép kollektív bosszúja, olthatatlan gyûlölete sújt le arra, aki Ábrahám szent magjára akarta emelni kezét. A keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon. Belzben, Sadagorában palesztinai táncosnõk járják a buja keleti táncokat. A tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez.
- Nézzük, mire tanítja a zsidóságot Eszter királynõ könyve? Mi történt az elsõ Purimkor?
Eszter könyvének tanúságtétele szerint Ahasvérus perzsa király megharagudott perzsa származású feleségére és új asszonyt keresett magának. Az új királynõt a Babilonba hurcolt zsidó lányok között találták meg. Eszter a királynak és környezetének nem árulta el származását, sem nemzetiségét. Márdokeus, Eszter nagybátyja határozottan így parancsolta ezt.
Az öreg Márdokeus ezzel politikai iskolát alapított. A király hálószobájáig juttatta el és elõre kijelölte azoknak a zsidó nõknek az útját, akik így jutottak királyok, császárok, köztársasági elnökök, államférfiak közelségébe, hogy azoknál a zsidó nacionalizmus céljait érvényesítsék. Odajutottak, noha ezzel megtagadták a mózesi parancsot.
Ebben az idõben az Agágabeli Hámán lett Ahasvérus király kincstartója, vagy mint ma mondanánk, miniszterelnöke. A Bibliából nem tûnik ki, hogy miért, de Hámán "a zsidók ellensége volt" s így vádolta õket a király elõtt:
"Van egy nép elszórva és elkülönítve a népek között(!) országod minden tartományában és az 5 törvényeik különböznek minden nemzetségétõl, a király törvényeit nem teljesítik. (Eszter könyve 3. rész 8.)"
Eszter könyve szerint a király el is rendelte, hogy Ádár hónapjának tizenkettedik napján a zsidókat lemészárolják. Az öreg Márdokeus azonban értesült a király tervérõl és üzenetet küldött unokahúgának, hogy menjen a királyhoz és "esedezzen az õ nemzetségéért". A zsidó királynõ erre lakomára hívta Hámánt és a királyt.
"És mondá a király másodnapon, borivás közben: Mi a te kívánságod, Eszter királynõ? Megadatik. És micsoda a te kérésed? Ha az ország fele is, meglészen." (Eszter 5. fej. 3.)
Eszter könyvébõl világos, hogy a király már erõsen beborozott állapotban volt, amikor az asszony Hámánt, a "gyûlöltöt" elkezdte vádolni. Ahasvérus haragjában kiment a pálmakertbe és ezalatt Hámán már az életéért könyörgött a királynõnek. A módszerek már akkor is nürnbergiek voltak: hazugság és rágalom! A királynõ azzal vádolta Hámánt, hogy a király távollétében erõszakot akart elkövetni rajta. A király erre elrendelte, hogy kincstartóját azonnal akasszák fel egy ötven könyök magas akasztófára.
A kincstartó teteme még ki sem hûlt, amikor megtörtént a - hatalomátvétel. A szép zsidólány parancsára a király Márdokeust nevezte ki miniszterelnökké s ugyanakkor Indiától Szerecsenországig kitört a véres tömegmészárlás, amelyet azok a zsidók hajtottak végre, akiket tulajdonképpen semmi sérelem sem ért. Hiszen Hámán terve legfeljebb terv volt. Hámánt, aki a felelõsséget viselte, felakasztották. Mint akkor, s azóta is, ha a hatalom a kezükbe került, véresen ünnepelték meg diadalukat. A zsidó királynõ férje a bábállamférfi õskori példaképe, megengedte, hogy a zsidók "megbosszulják magukat ellenségeiken".
A mózesi nacionalizmus az elsõ Purim óta fürdik a megbosszultak vérében.
A zsidóknak világosság támada, öröm, vígasság, tisztesség! (Eszter könyve 8. 16.) - mondja az Ószövetség. "Mert magok võnek hatalmat azokon, akik õket gyûlölik."
És leverték a zsidók minden ellenségüket, fegyverrel megölvén és megsemmisítvén azokat és akaratok szerint cselekedének gyûlölõikkel." (Eszter könyve 9. 5.)
Eszter könyve részletesen felsorolja ennek a páratlan tömegmészárlásnak áldozatait. Elmondja mindenekelõtt, hogy megölték Hámán tíz fiát, akiknek egyetlen bûnük volt, hogy apjukat "antiszemitának" tartották. Susan várában megöltek elõbb 500, majd 300 férfit, a tartományokban minden õk nélkül meggyilkoltak "gyûlölõikbõl hetvenötezret".
Ennek a mészárlásnak arányait csak úgy érthetjük meg, ha nem a mai nagy számokat látjuk szemeink elõtt. Nagy Sándor serege, amellyel meghódította Indiát, 47 000 emberbõl állott. Marathonnál a perzsa hadsereg létszáma 5000 fõre rúgott és a canneai csatát 20 000 harcossal vívta Hannibál. A Perzsiában lemészárolt 75 000 ember ókori viszonylatban félelmetesen nagy szám.
"Történt ez Ádár hónapjának tizenharmadik napján és megnyugovának a tizennegyediken és tették ezt vigalom és öröm napjává," (Eszter 9. 18.) Mert agági Hámán, Hammedetának fia, minden zsidók ellensége szándékozott (!) a zsidókat elveszejteni és Purt, azaz sorsot vetett, hogy õket megrontsa és megsemmisítse. Annak okáért elnevezték e napokat Purimnak a Pur nevérõl." (Eszter 9. 24.) "Elfogadák a zsidók mind magukra és mind ivadékaikra és mindazokra, akik hozzájuk csatlakoznak, örök idõkre megtartják e két napot írásaik és határozataik szerint. És ezek a napok emlékezetben lesznek és megülik azokat nemzedékrõl nemzedékre, családról családra, tartományról tartományra és városról városra. Ezek a Purim napjai el nem múlnak a zsidók között és emlékük ki nem vész ivadékaik közül." (Eszter 9. 25-27.)
Huszonnégy évszázadon át nép még nem tartott meg jobban fogadalmat, mint ahogy a zsidók megtartották a Purim ünnepét. Évrõl évre megülték a bosszú és mészárlás emléknapját. A vér, bor mámora, a kielégített bosszú diadalérzete szállt városról városra. A szalmatetõs falusi zsinagógákban és a világvárosok hatalmas, kupolás zsidó templomaiban a Purim vallási és nemzeti ünneppé vált. Egy szédült, õrjöngésig fokozott nacionalizmus diadalnapjává.
E sorok írója látta egy vidéki magyar városban a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetõbben lobogott a gyûlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzseld örökletes gyûlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette és azt mondták: "ünnepük van a zsidóknak."
Az illuminátusok szektái, vagy Marx tanítása mögött ez az örökletes gyûlölet lobogott. Ez változtatta a gyûlölet hitvallásává a marxista szocializmust. Ennek a gyûlöletnek apostolai álltak forradalmak, lázadások, kommunista felkelések mögött és kerültek hatalomra a bolsevizmussal. Talán egyszer majd megírják a modern Hámánok történetét. Azokét a politikusokét, papokét, államférfiakét, írókét, újságírókét, akik elég vakmerõek voltak meglátni a purimi gyûlölet veszedelmét a keresztény világban. Hogyan üldözték végig a világon a modern Hámánokat, hogyan tették tönkre családjaikat, taszították nyomorba gyermekeiket és végül hogyan akasztották fel gyûlölõiket?!
A zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim. A kereszténységé Krisztus, - a Szeretet megszületése! Nürnbergben a Purimot öltöztették jogi formába. A bosszúállást becsavarták a paragrafusba. A mészárláshoz megteremtették a jogi alapot, a cél azonban messzebb menõ volt. A keresztény jogot, a római jogot, általában a jogot kellett lerombolni. Megalázni a legyõzötteket, megfélemlíteni a lelkeket, és az új jogon keresztül megteremteni a politikai lehetõséget a teljes és tökéletes világuralom felé.
Vajon demokratikus volt e az, ami Nürnbergben történt a háborús bûnösök megbüntetésének ürügye alatt? Vajon csakugyan Amerika, Anglia, Franciaország ítélkezett ott, vagy Jehova kardja suhogott a legyõzöttek felett? Vajon keresztényi volt-e az új jog, amely alapján ítélkeztek? Vajon az igazság érvényesült-e vagy a bosszú? Vajon csakugyan az igazságot akarták szolgálni? Vagy az egész véres persziflázs csak taktikai fogás volt az illegális zsidó hatalom kiterjesztése céljából?
A nürnbergi ítéletek a humanizmus ellen elkövetett bûnök megtorlása jegyében jöttek létre. Az emelvényen pedig a katyini tömeggyilkosok és Drezda bombázói ültek. A háború során a demokráciák nevében csinált propaganda gyûlölködve tiltakozott a zsidó kollektív bûnösség elmélete ellen. A nürnbergi emelvényrõl pedig a kollektív büntetést szentesítették, amikor feltalálták a "bûnös organizációk" dicstelen elméletét. A rádiókban a jogról szónokoltak és félretették minden jog alapelvét, hogy a saját ügyében senki sem lehet bíró. Az emelvényen az amerikai zászlók lobogtak a szovjet zászlókkal együtt, de eldobták az amerikai jogszolgáltatás és amerikai alkotmány legfontosabb elvét, amely szerint senki sem ítélhetõ el olyan bûnökért, amelyeket elkövetésük idejében a törvény nem büntetett. A teremben a barbarizmus ellen hoztak ítéletet és a pincében a Robert Kempner-féle vádhatóság Morgenthau-boyai barbárul kínozták a vádlottakat. Formailag a fair play elvére vigyáztak, lényegében csak a terhelõ vagy hamisított dokumentumok alapján hozták meg az ítéleteket. A KZ-ekben történt embertelenségeket csak semlegesekbõl álló nemzetközi törvényszék ítélhette volna el, feltéve, ha nemcsak a legyõzött, hanem a gyõztes barbársága fölött is ítélkezik. Barbárságot, háborús bûnöket csak egyféleképpen lehetett volna méltóan megbélyegezni: korrektül lefolytatott nyomozási eljárások, széleskörû bizonyítások és csakis a tiszta igazság érvényesítésével. Ez esetben a tényleges bûnösök soha nem moshatták volna le magukról a fekete stigmát. A jehovai bosszú alkalmazásával mártírrá avattak esetleg olyanokat is, akiket a történelem nem menthetett volna fel.
Nürnbergben az emelvényen amerikai, orosz, francia, angol bírák ültek. Azonban egyetlen gyõztes hatalom ítélt és vádolt: Júdea!
Ma már tudjuk, mi zajlott le a tárgyalás kulisszái mögött. General Taylor mögött az amerikai fõvádló Robert M. Kempner, egy volt németországi Oberregierungsrat, aki természetesen zsidó. Mögötte ott állt Morris Amchan. A nürnbergi törvényszék épületében a bírákon, vádlottakon kívül alig volt más, mint zsidó. A Ljubljanka az NKDW személyzete semmivel sem különbözött a nürnbergi, dachaui és egyéb "háborús bûnös" ügyekkel foglalkozó törvényszékek személyzetétõl. Zsidók voltak - nagyobb részt - a tanúk is, akikrõl Maurice Bardéche írja, hogy egyetlen gondjuk volt: gyûlöletüket nem egészen nyíltan mutatni és legalább a kihallgatás során a tárgyilagosság benyomását kelteni. Jellemzõ az "igazságszolgáltatásnak" erre a fajtájára, hogy csak 240 tanút hallgattak ki, de 300 000 esküt helyettesítõ nyilatkozattal bizonyították a vádat. Mondanunk sem kell, hogy ezek túlnyomó része hamis volt.
A vádlottakat pontosan olyan kínzásoknak vetették alá mint a szovjet börtönökben. Július Streichert véresre korbácsolták és kényszerítették, hogy a toilettebõl vizet igyon. Fogait felpeckelték, azután amerikai egyenruhában járó zsidók a szájába köptek, majd kényszerítették, hogy egy néger lábait csókolgassa. A Schwäbisch Hall fogházában az Adolf Hitler Leibstandart Garde fiatal tisztjeit, katonáit véresre korbácsolták, azután le kellett feküdniük a földre, ahol nemi szerveikre tapostak. Mint a malmedy-i perben is, az akasztásnál felhúzták, majd ismét visszaeresztették õket. Így kényszerítették ki belõlük a kívánt vallomásokat. A Sepp Dietrichbõl, Joachim Paiperbõl ilyen eszközökkel kipréselt vallomás alapján ítélték el a Leibstandart Gardet, mint bûnös organizációt.
Az SS gazdasági hivatala ellen folytatott perben Oswald Pohl SS tábornokot barbárul bántalmazták. Arcát fekáliával bekenték és addig verték, amíg a kívánt, önmagát vádoló vallomást megtette. Hasonlóképpen kínozták az amerikai egyenruhát viselõ zsidók Weiss SS Obergruppenführert Frankfurt am Mainban és Dachauban. Amerikai szolgálatban álló zsidók a Malmedy perben hasonló módon kényszerítettek ki vallomásokat német katonákból. McCarthy amerikai szenátor 1949. május 20-án minderrõl nyilatkozatot adott az amerikai sajtónak, és ebben többek között a következõket mondotta:
"Úgy gondolom, a világ elvárta tõlünk, hogy az amerikai joggyakorlat bizonyítékaként azt magával a legyõzött ellenségünkkel szemben is alkalmazzuk. Ehelyett Gestapo és GPU módszereket alkalmaztak. Tanúvallomásokat hallottam és dokumentációs bizonyítékokat olvastam, amelyekbõl kitûnt, hogy a vád alá helyezett személyeket ütötték, verték, és testileg kihozták, mégpedig olyan módszerekkel, amelyek csak beteg agyvelõkben születhetnek meg. Látszat pereknek és látszat kivégzéseknek tették ki õket, megfenyegették a vádlottakat, hogy családtagjaiktól elrabolják az élelmiszerjegyeket. Mindez a vádlók jóváhagyásával történt, hogy megteremtsék a vallomások kicsikarásához szükséges lélektani légkört. Ha az Egyesült Államok néhány embernek ilyen cselekményeit büntetlenül hagyják, akkor az egész világ örök idõkre bírálhat minket és kétségbe vonhatja ami erkölcsi motívumaink helyességét."
De nemcsak a kínzások alapján ítéltek, hanem a hamis dokumentumok alapján is. A terhelõ dokumentumok mellé nem volt szabad odatenni az enyhítõ bizonyítékokat. Ez már magában is hamisítás. A "Madrid" címû folyóirat már a per tartama alatt megírta, hogy élelmes amerikai zsidók egyes KZ-eket múzeummá alakítottak át és jó pénzért amerikai turistákat, újságírókat invitáltak meg, hogy a borzalmak helyét mutogassák. Viaszbabák segítségével rekonstruálták a lágerek "gázkamráinak" bejáratát. Viaszbabákkal készült borzalmasan eltorzított bábukkal mutatták be a lágerekben történt állítólagos kínzásokat. Ha valahol nem volt ilyen "gázkamra" - és a legtöbb táborban nem volt - ott a thrillerekben bevált módszerekkel építettek egyet, mint errõl még késõbb szó lesz.
Nemcsak a World Jewish Congress és még más zsidó szervezetek propagandája dolgozott filmtrükkökkel. hasonló értékû bizonyítékokkal operált Robert M. Kempner, az egykori német-zsidó emigráns által vezetett vádhatóság is. Funk birodalmi gazdasági miniszter ellen bemutattak egy filmet, amelyen nagy tömegben látszottak arany fogak, szemüvegek, orrcsíptetõk, amelyeknek azt kellett volna igazolniuk, hogy ezek a lágerekben megölt zsidóktól származtak. Ma már köztudomású, hogy a filmet hamisították és az amerikai csapatokkal érkezõ amerikai zsidók hozták Frankfurtba, pár nappal a város elfoglalása után. Hasonlóképpen hamisítvány a "Todesmühle" címû hírhedt film, amelyet a nürnbergi tárgyalási termében azért mutattak be, hogy a vádlottak ellen hangulatot keltsenek.
Az ítéletek meghozatalában nagy szerepet játszottak az úgynevezett affidavitok. Ezeket olyan tanúk nevében állították ki, akik nem tudtak, vagy nem mertek megjelenni a tárgyaláson. Az affidavitoknak legalább egy harmada hamisítvány volt. A hamisítások mind a vádhatóságban szereplõ zsidóktól, Einsteintõl, Peter Bevauistól, Rolf Wartenbergtõl származtak. A német származású tanúkat a zsidó interrogátorok azzal fenyegették, hogy kiszolgáltatják õket a szovjetnek. A tanúk legnagyobb részét Robert M. Kempner, Einstein, Wartenberg, Mandellaub megfélemlítették. Az elõvizsgálatokat szovjet terrorista módszerekkel a C.I.C.-ben helyet foglaló Morgenthau-boyok folytatták le és nem egyszer nyúltak a legbarbárabb kínzások módszereihez, - mint azt a "Das Letzte Wort über Nürnberg" címû német kiadvány is ékesen bizonyítja. Friedrich Gauss, Ribbentrop helyettese, a tárgyalás egyik koronatanúja a védõ kérdéseire a fõtárgyaláson elismerte, hogy Robert M. Kempner fõvádló õt is megfenyegette, hogy kiszolgáltatja a szovjetnek. Ettõl való félelmében tett olyan vallomást, amely a valóságnál sokkal rosszabb megvilágításba helyezte a fõvádlottakat és Németország háborús szerepét.
A zsidók itt is gondosan folytatták azt a taktikájukat, hogy nekik a második vonalban kell maradni és a kereszténységet kell elõtérbe tolni. A bírák, akik ítélkeztek, keresztények voltak, keresztényi hit és erkölcs nélkül. Azonban a terhelõ adatokat, hamisított filmeket, jegyzõkönyveket, affidavitokat, kikényszerített vallomásokat a nagy tárgyalás hátterében mûködõ zsidó vádlók, C.I.C. ügynökök, hamis tanúk és a bosszút lihegõ gyûlölködõk szállították. A bírák a vádhatóság terrorja alatt állottak. General Taylor, aki a vádhatóság részérõl mint legfõbb amerikai vádló szerepelt, Robert M. Kempnerrel együtt valóságos kémszolgálatot tartott fent a bírói szobákból kiszivárgó hírek és vélemények ellenõrzésére. A vádhatóságoknál dolgozó személyek 90 százalékban olyanokból állottak, akiknek a hitleri fajtörvények miatt kellett elhagyni Németországot. Earl Carrol amerikai ügyvéd maga is kijelentette, hogy az õ megfigyelései szerint a nürnbergi törvényszéknél dolgozó amerikai alkalmazottaknak 10 százaléka sem volt amerikai születésû. (Nicht 10 % in Gericht tätigen amerikanischen Angestellten geborene Amerikaner seien.) A nürnbergi bosszúhadjárat igazi hátterét azonban épp egy amerikai bíró, Judge Wenersturm leplezte le, aki a délkelet német generálisok "háborús bûnös" perében volt az ítélkezõ tanács elnöke. Wenersturm egészen regényes körülmények között disszidált a nürnbergi törvényszékrõl és hazatért Amerikába. Fél órával elutazása elõtt nyilatkozatot adott - a keresztény kézben levõ - Chichago Tribune munkatársának azzal, ha õ már épségben leszállott az amerikai repülõtéren. Ebben a nyilatkozatban kijelentette:
1. Azok a magasabb rendû eszmények, amelyeket a nürnbergi katonai törvényszék számára elõírtak, soha nem valósultak meg.
2. Az a tény, hogy csak gyõztesek ítéltek legyõzöttek fölött, nem mozdítja elõ az igazságosságot,
3. A vádhatóság tagjait ahelyett, hogy új jogi példakép megalkotására törekedtek volna, a személyes becsvágy és üldözési szándék vezette.
4. A vádhatóság azon fáradozott, hogy a védelmet, ahol csak lehet, akadályozza és elzárja elõle a bizonyító anyagot.
5. A Taylor tábornok vezetése alatt álló vádhatóság minden erõvel azon dolgozott, hogy a katonai bíróságok együttes határozatát, amely arra irányult, hogy Washingtonból további bizonyító anyagot szerezzenek be, lehetõleg megakadályozza és lehetetlenné tegye.
6. A nürnbergi törvényszék épületét 90 százalékban olyan személyek népesítették be, akik politikai, vagy faji okokból mindenképpen a vádhatóság pártján állottak.
7. A vádhatóság értett hozzá, hogy a katonai törvényszék egész munkatörzsét olyan "amerikaiakból" állítsa össze, akik igen rövid idõ óta állampolgárok, s akik az igazgatási szolgálatban, fordításoknál stb. a vádlottakkal szemben ellenséges légkört teremtettek.
8. A nürnbergi eljárás ürügyül szolgáló célja az volt, hogy a németeknek megmutassa a Führerjük bûneit.
Azonban, amit a németeknek mutattak, csupán az volt, hogy brutális és kemény gyõzök kezébe kerültek. Ha hét hónappal elõbb tudtam volna, mi folyik Nürnbergben, soha nem mentem volna oda. (Das letze Wort über Nürnberg. Der Weg kiadás, 57. oldal.)
Mikor a nyilatkozattal kapcsolatban valaki megkérdezte, hogy miért várt Wenersturm annak nyilvánosságra hozatalával addig, amíg személyesen Amerikába érhetett, egy angol sajtómegfigyelõ így felelt:
- Wenersturm bíró nagyon jól tudta, hogy az amerikai polgári repülésben a repülõgép szerencsétlenségek nem tartoznak a ritkaságok közé.
Jehova bosszújától tehát már az amerikaiak élete sem volt biztonságban. Nekünk elég annyit megállapítani, hogy Nürnberg nem az amerikai és az angol szellem, hanem a törzsi nácizmus legjellegzetesebb mûve volt. Világosan megmutatta, hogy ha az igazságszolgáltatás a zsidók kezére kerül, ott nincs igazság, nincs korrektség, mert a kettõs erkölcs szerint a nemzsidókkal szemben minden megengedett.
A nürnbergi vádlók számára nem a törvény írta elõ a cselekvés módját, hanem a Jegyzõkönyvek:
"... mi más oldalról támadunk, hogy lerontsuk az összes intézményeket, minden létezõ rendet, hogy uralkodhassunk a törvény fölött."
Nemcsak a nürnbergi szellem mutatja, hogy ott a jehovai bosszú érvényesült. A törvényszék 3000 alkalmazottja közül 2400 zsidó volt! Ez a szám mindennél többet mond. A világzsidóság ítélkezett Nürnbergben. Célja nemcsak a keresztényi jog lerombolása volt, hanem hogy minél többet büntessen meg "gyûlölõi" közül. A nürnbergi tragédia hátterében világosan felismerhetõ egy messzebb tekintõ szándék: az egész világ terrorizálása a nürnbergi ítéleteken keresztül. Elnémítani minden ellenvéleményt, háborús bûnösséggé kiáltani ki minden, a zsidók ellen gyakorolt, vagy jövõben gyakorolható kritikát és szovjet mintára halállal büntetni azokat, akik látni mernek!
Ezen kívül volt még egy nagyobb cél is, amit tökéletesen elértek: a keresztény és nemzsidó népek kibékülésének megakadályozása. A cél az volt, hogy a német népben gyûlöletet keltsenek Amerika iránt. Hiszen a világzsidóság sejtette, hogy egyszer a keresztény Amerikának is szüksége lehet a német hadosztályokra a bolsevizmussal szemben. Miután az ítéleteket nagyobb részt Amerika nevében hozták, azokat úgy kellett megszövegezni, hogy egyetlen kultúr európainak se legyen kedve soha többé fegyvert fogni Amerika oldalán. Úgy kellett ítélni, hogy igaza legyen Churchillnak: "A csataterek fölött kinõ a fû, de az akasztófák fölött sohasem."
A világzsidóságnak Amerika ellen ez volt a legnagyobb árulása. A célt elérték, s ez tökéletesen megmutatkozott az 1945-51 közötti német közhangulatban, amely erkölcsileg Amerikát egy síkra helyezte a Szovjetunióval. Oda kellett helyeznie, mert hiszen még a landsbergi ítéletek végrehajtása idején sem engedték kimondani az igazságot:
- Emberek! Ezt nem Washington Amerikája, és nem a Magna Charta Angliája, nem Descartes Franciaországa cselekedte, hanem a világhódítók. Nürnbergben a Purim szelleme ítélkezett. "És elpusztítának gyûlölõikbõl 75 ezret", mondja Eszter királynõ könyve. A német orvos, német tanító hónapokig minden bûn nélkül sínylõdött az internáló táborban. A zsidóság - Morgenthau és Morgenthau veje, Clay generális útján - elõírta, hogy két éven keresztül az egész német nép számára csak olyan kalóriamennyiséget szabad adni, mint amennyit a koncentrációs táborok lakói kaptak akkor, midõn a szövetségesek már szétbombázták a vasutakat és nem lehetett szállítani az élelmiszereket. A Hámánt hamisan vádoló Eszter királynõ kísértete jött vissza a keresztény Európába, hogy hamis tanúkat fogadjon, hamis affidavitokat gyártson, filmeket hamisítson, ártatlanokat kínozzon a börtönök pincéiben és hogy meghamisítsa a történelmet is.
A legszörnyûbb következmény, amely máig is sújtja a világot: az árulás apoteózisa, az árulók megjutalmazása volt. Nürnberg felmentést adott mindenkinek, aki legalább egyszer elárulta a hazáját és elítélt mindenkit, aki megtartotta az állami felsõbbségnek tett esküt, Ezzel elmosódott a határ a hazafiság és az árulás, a hûség és a becstelenség között. Melyik államot szabad, vagy kell elárulni? A Hitlerét, vagy esetleg a Washingtonét is? Julius Rosenbergnek és az atomkémeknek felmentõ ítéletet kézbesítettek már elõre Nürnbergben. Mikor mégis kivégezték õket, az Amerika ellenes zsidó tüntetések megmutatták, hogy a zsidó szellem helyesnek, jogosnak tart minden idegen ország elleni hûtlenséget. Az angol katonai törvény akkor is megkövetelte a halálig tartó hûséget. A német katonákkal szemben halálos ítéletet hoztak, mert engedelmeskedtek a parancsnak. Az árulót megjutalmazták. Ezzel lerombolták mindazt, ami fenntartotta eddig az államokat és nemzeteket.
A nürnbergi törvényszék azonban nemcsak a bosszú szimbólumává változott, hanem az erkölcsi elaljasodás jelképévé is. A háborútól feldúlt, nyomorgó, éhezõ Európában a nürnbergi törvényszék épülete a fekete piac központját is jelentette. Mark Lautern megrázó képet fest a nagy mocsárról, amely a nürnbergi törvényszék körül terjengett. Jöttek a Solomonsonok, Schlossbergerek, Rabinovicsok, akik - mint a vádhatóság alkalmazottjai két halálos ítélet vagy kivégzés között - amerikai cigarettát, porcelánt, ezüstöt, aranyat, prémet, reneszánszkori festményeket árultak. Mr. Solomonson az órákra specializálta magát. Mr. Sterling képeket csempészett. Mr. Cohen vagon tételben ajánlott kávét, vagy amerikai cigarettát.
És ott volt persze az amerikai rádiók hírhedt kommentátora, Gaston Oulmán, kubai zsidó, aki 285 tárgyalási napon át a legvadabb ószövetségi gyûlöletet lihegte öt világrész rádió hallgatói felé.
Mr. Oulmánnak aztán hirtelen szöknie kellett. Nemcsak az derült ki róla, hogy kommunista, hanem az is, hogy a világ büntetõ törvénykönyveinek nincs olyan fejezete, amelybe bele ne ütközött volna.
"Nemcsak minden értékkel és áruval folytatott fekete kereskedelem tette a nürnbergi igazságügyi palotát Európa egyedülálló mocsarává, - frja Mark Lautern." Sokkal több volt ennél az erkölcsi leértékelése minden értéknek és ez is innen indult ki. A törvényszék külföldi alkalmazottainak a lakásokban és szállodákban folytatott orgiái gyakran Nürnberg egész városrészeiben okoztak izgalmat és felháborodást. Mind több lett a fiatalkorú nõi alkalmazottak száma, köztük németek és szövetségesek, akiket belerántottak a rothadás, korrupció örvényeibe. A nemi élet korlátlansága és legsötétebb perverzitása uralkodott ezekben a körökben s a bizonyítható botrány történetek bizonyos újságokat évekre elláttak Nürnbergbõl származó anyaggal. (Das letze Wort über Nürnberg 68. oldal)
Halálra ítélve és életfogytiglani fegyházra büntetve álltak Eszter királynõ népe elõtt az új Hámánok és hallották, amint gyûlölõik, a feketések, a perverzek, az ember kínzók kórusban éneklik a Lehár Víg özvegyébõl átalakított nürnbergi indulót:
Da geh in PX,
Dort bin ich bis halb sechs!
1946. október 16-án éjfélkor 11 "háborús bûnös" európai elindult a nürnbergi akasztófák felé. És ekkor megtörtént a csoda. A halál küszöbén a legyõzöttek diadalt vettek a gyõzteseken. Nem bitófára léptek, hanem erkölcsi piedesztálra amelyen még egy jobbik Európa állt. Elsõnek szótlanul halt meg Joachim von Ribbentrop külügyminiszter. Utána márványhideg arccal, ragyogó csizmákban, elegáns uniformisban Wilhelm Keitel tábornagy állott az akasztófa alá és szólt:
- Két millió német katona halt meg a hazáért. Most én is követem a fiaimat!
Utána Dr. Ernst Kaltenbrunner következett:
- Forró szívvel szerettem hazámat és német népemet! - mondotta '"- Németország szerencse fel!
Szótlanul, mozdulatlan arccal és vonásain a mértéktelen megvetéssel lépett a hóhér elé dr. Alfred Rosenberg, akit dr. Hans Frank, a lengyelországi fõkormányzó követett a halálba. Az õ terhükre írták azokat a zsidókat, akik - állítólag - elpusztultak a keleti területeken.
Dr. Wilhelm Frick birodalmi miniszter következett:
- Sokáig éljen az örök Németország! - kiáltotta mielõtt kinyílt a halába vezetõ csapóajtó.
Arcán maró gúnnyal és a nézõk iránti mélységes megvetéssel lépett elõ Julius Streicher, aki a Látók közé tartozott. Streichert egy Blitt nevû New York-i zsidó fogta el, aki õrnagyi rangban arra specializálta magát, hogy kiirtja az "antiszemitákat". Streicher látta talán legtisztábban azt a veszélyt, amely most a bitófáig vezette azokat, akik védekezni mertek. Nürnbergrõl õ mondotta ki a teljes igazságot:
- Purim ünnep 1946-ban!
Utána dr. Fritz Schaukel halt meg ezekkel a szavakkal:
- Ártatlanul halok meg. Tisztelem az amerikai katonákat és tiszteket, de nem az amerikai igazságszolgáltatást!
Emelt fejjel lépett a bitó alá Alfred Jodl vezérezredes, akit Arthur Seyss-Inqart követett a mártírok útján:
- Hiszem, - mondotta - hogy ez a kivégzés az utolsó felvonás lesz a második világháború tragédiájában.
Talán szimbolikus volt, hogy John C. Woods, a katonai hóhér, aki 103 perc alatt végzett a "háborús bûnösökkel" szintén zsidó volt.
- Ez a gyors munka, mondotta büszkén, megérdemel egy jó adag italt, - miközben a Life riportere kezében a kötéllel megörökítette, hogy ezt a fényképet az ízlés nagyobb dicsõségére elsõ oldalon közölje a nagy világmagazin. Igen! Mindez megérdemel egy jó adag italt. Hiszen a bírák és hóhérok fölött ott sötétlik már Julius Streicher jóslata, amelyet szintén az akasztófa alatt mondott:
- Titeket majd a bolsevisták fognak felakasztani!
Hermann Göring birodalmi marsall, aki fél órával a kivégzési ideje elõtt bevette a hozzá becsempészett ciánkálit, holtan fekszik cellájában. Hitler holttestét angol, amerikai, orosz ügynökök lázasan keresik a Führerbunker romjai között. Göbbels egész családjával együtt elpusztult, illetõleg öngyilkos lett, miután hat gyermekét kiirtotta. Bormann eltûnt. Himmler ciánkálival öngyilkosságot követett el, amikor az angol zsidó kihallgató kezére került. Robert Ley a nürnbergi börtönben lett öngyilkos. Mussolinit lábánál fogva akasztották fel Milánóban, az egykor érette õrjöngõ tömeg ellenkezõ jelû üvöltése közepette.
Most tehát elindulhatnak a repülõgépek, amelyek majd Németország fölött szétszórják a nürnbergi áldozatok elégetett holttestének hamuját. És ez a hamuszórás a legszimbolikusabb cselekedet az új Purim után.
Ez az ítélkezõk, az új Purim ünnep résztvevõinek rossz lelkiismerete, emésztõ bûntudata. Mi lesz, ha egyszer elszáll a Purim mámora? Ezeket nem lehet eltemetni! Hiszen egyszer kiáshatják sírjaikat és egyszer napvilágra kerülhetnek a bizonyítékok az igazi háborús bûnösök ellen. Mi lesz, ha egyszer a terror, szellemi elnyomás után mégis csak megszólal a homo homanus lelkiismerete és számon kér mindent: az elhallgatott Katyntól, a prágai tömegmészárlásig! A holttestek még ki sem hûltek, a hamut még el sem vitte a szél, de a hóhérok már remegnek. Nem a streicheri jóslattól félnek, hanem az igazságtól. Hiszen a Hámánokat kétezerötszáz év óta sohasem sikerült megölni. A szellemük mindig feltámadt, hogy új és új veszélyekbe sodorja a törzsi nácizmus világuralmát.
Hát jöjjenek a többi Hámánok is. Hiszen nemcsak ezek a németek voltak bûnösök. Bosszút kell állni azokon is, akik barátaik voltak, akik velük "kollaboráltak", akik a maguk hazafisága szemszögébõl ugyanazt vették észre, amit a német ébredés elindítói láttak. Világos cél ez: el kell venni a kedvét mindenkinek és mindörökre attól, hogy olyan irányzatok mellé szegõdjék, amelyek nem kedveznek a világuralmi totaliarizmusnak. , Franciaországban a sír felé haladó õsz hadvezért, Pétaint ítélik életfogytiglani várfogságra, hálából azért, mert megvédett egy másik várat, Verdunt, a németek ellen. Aztán Pierre Laval, francia miniszterelnök lép a kivégzõosztag elé. Elõzõleg õ is ciánkálit vesz be. Az orvosok két óráig küzdenek azért, hogy megmenthessék - a halálnak. Végre ott áll a katonák fegyvere elõtt s a kirendelt bírák elbújnak a rabszállító kocsi mögé, hogy ne lássák ítéletül következményeit. A ciánkálitól összeroncsolt szervezetû Laval azonban azt sem akarja elfogadni, hogy ülve, egy széken végezzék ki. Tántorogva áll fel, de azt mondja:
- A francia minisztertanács elnöke állva hal meg! Maga vezényli a tüzet a katonáknak, akik rosszul lõnek. A francia miniszterelnöknek végül is egy, a tarkójára irányzott revolverrel kell megadni a kegyelemlövést.
Norvégiában Quisling miniszterelnököt az akershursi fogház udvarán lövik agyon és a norvég katonák, a kivégzõ osztag tagjai megrendülnek attól a hõsiességtõl, méltóságteljes magatartástól, amellyel a bolsevizmus egyik legrégibb ellenfele a fegyverek csöve elé lép.
Magyarország államfõjét, Szálasi Ferencet, kormányának tagjaival együtt végzik ki. Az elõzõ államfõ, Horthy Miklós csak úgy tud menekülni Nürnbergbõl, hogy mint a vád egyik koronatanúja letagadja a saját maga által szentesített, úgynevezett "zsidótörvényeket". Szálasi Ferenc fõvetéssel lép el kormányának az akasztófán lógó tagjai elõtt és olyan hõsiesen megy a halálba, hogy a kivégzésérõl készült szovjet filmet be kell tiltani, mert magatartása megrázza az egész országot. Magyarország négy miniszterelnöke, Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szöllõsi Jenõ egyforma hõsiességgel halnak meg az akasztófákon, vagy a kivégzõ oszlopokhoz kötve. Akik ellenük a népbírósági törvényt hozták, vagy föléjük a bírói székbe ülnek, csaknem kivétel nélkül a diadalmas faj képviselõi. Bárdossy László még csak nem is "antiszemita". Egyetlen bûne, hogy hadat üzent a bolsevizmusnak. S amikor a kivégzési helyen szorongó, gettóból szabadult csõcselékre, a bosszúszomjas tömegre tekint, utolsó imaként kiáltja az ég felé:
Isten! Szabadítsd meg Magyarországot ezektõl a banditáktól! Romániában Antonescu marsallt, a román nép egyik leghûségesebb hõsét végzik ki. Jugoszláviában a nemzeti érzelmû partizánok vezérét, Drazsa Mihajlovicsot adják Mojse Pijade hóhérainak kezére és akasztófán hal meg, 1947. április 18-án a független Szlovákia pap-miniszterelnöke, dr. Tiso József, népének szabadsághõse. A bosszú már nem áll meg az egyház vezetõivel szemben sem. Krisztus papját a pápa sem tudja kimenteni a nagy szabadkõmûves humanista Benes Eduard kezébõl, aki zordonul mondja:
- "Tisonak lógnia kell!"
Nyolc, illetõleg kilenc ország államfõi, miniszterelnökei halnak meg az új Purim során. Népük számára azonban nem háborús bûnösök ok, hanem szimbólumai a népek mártíromságának. Hiszen utánuk jönnek a névtelenek, az esküjükhöz hû maradt katonák, a szellemi emberek, írók, újságírók, parasztok, papok, lelkészek és most már nemcsak a "nácik", nemcsak a "fasiszták", nemcsak az "antiszemiták", hanem mindenki, aki minõséget képvisel, aki kellemetlen tanú a gaztettek elkövetõi ellen. "Háborús bûnös" például Orsós Ferenc magyar egyetemi tanár, a törvényszéki orvostan európai hírû képviselõje, csupán azért, mert Katynban õ is aláírta a jegyzõkönyvet, amely szerint a lengyel tiszteket nem a németek, hanem a szovjetek gyilkolták meg. Keleten és Nyugaton most már világos a bolsevizmus 1919-es tendenciája, a talmudi parancs, amely azt hirdeti: "a keresztények legjobbját öld meg". A bosszú õrületében biológiai osztályharc ez! A nemzsidó népek elitjének fizikai kipusztítása, hogy többé ne akadjon ember és szabadsághõs, aki veszélyeztetni meri ezt az uralmat.
Az amerikaiak azonban talán már érzik, hogy közelít az idõ, mikor õket is fenyegetni kezdi a streicheri prófécia:
- "Titeket majd a bolsevikek fognak felakasztani." Júdea kötele az elítéltekbe és az emberiség torkába belefojtja a szót. Amerikának azonban az fogja a legnagyobb szolgálatot tenni, aki egyszer ki meri mondani, hogy mindezt nem Amerikai csinálta, hanem a világzsidóság és hogy Nürnberg nem az új jog kezdete, hanem a zsidó terror új Purimja volt. Hiszen a nürnbergi szellem mártírjai között már nem csak legyõzöttek és kollaboránsok vannak ez idõ tájban. A morgethauizmus egyik elsõ számú mártírja Amerika legendás hõse - Patton generális, a Németországba bevonuló US Army vezére, a "páncélos huszár". Õ még a maga nyersességében is lovag és gentleman. Gyermekien naiv óriás, az amerikai pionírok leszármazottja, aki harcolt a nácizmus" ellen, mert azt hitte, hogy az valami ördögi rossz. Így mondták a propagandisták, az újságírók, az államférfiak. gyûlölettel érkezett Németországba. Hitte, hogy a nácikat meg kell büntetni. Egyszer aztán egy német tejes asszony, aki szomszédjában lakott, véletlenül elébe jutott s beszélni kezdett arról, ami a parancsnoki villán túl történik. Az országutakról, ahol Morgenthau-boyok parancsára a MP. kiborítja a városoknak szánt tejet, a zsúfolt internálótáborokról, amelyekben már nem nácik ülnek, hanem egyszerû kötelességüket teljesítõ német katonák, a munkásokról, akiket a KZ-esek bosszúja kiûz a lakásaikból, s a kórházakról, melyekben a zsidó orvosok azt tanácsolják, hogy minden negyedik gyermeket injekcióval kell elpusztítani, mert nincs tej a táplálásukra.
És Patton generális, a katona, a nyugati gentleman elindul, hogy saját szemével gyõzõdjék meg arról: vajon igazat mond-e ez a német parasztasszony? Eltakart rangjelzéssel, mint egyszerû amerikai katona járja végig a földi poklot; a börtönöket, az internáló táborokat, a hadifogolytáborokat, ahol látja, hogy akik a németeket kínozzák, akik a kollektív bûnösség elméletét hirdetik és a kollektív büntetést gyakorolják, nem Washington, hanem Jehova népének fiai. A tisztek szigorú parancsot kapnak, hogy a félholt foglyoknak adjanak elegendõ élelmet, a MP-nek megtiltja, hogy az országúton kiborogassák a csecsemõtejet. General Patton nem hajlandó végrehajtani a Morgenthau tervet. Õ Amerikáért harcolt és nem Júdeáért. A Morgenthau terv végrehajtását csak egy másik amerikai generális vállalja: Dwight Eisenhower.
A "páncélos-huszár" fölött nem lehet Nürnbergben ítélni. Pattont tehát halálra ítélik a függönyök mögött. De ugyanazok ítélkeznek rajta, akik a Nürnbergbe hurcolt németeken. Ma már tudott, de elhallgatott tény, hogy C.I.C. ügynökök parancsára Patton autójának nekihajtat egy másik "amerikai" autó. A napnyugati lovag azonban csak megsebesül a "véletlen" szerencsétlenségnél. Mentõautóba teszik s erre a mentõkocsit ütköztetik össze egy óriás amerikai teherautóval. Most már halott Patton generális. De a zsebébõl eltûnik valami, amitõl okuk volt félni a világhódítóknak.
- Van egy kis fekete noteszem - mondotta egyszer a halott hõs. - És ha egyszer visszamegyek Amerikába: nagy tisztogatás lesz Washingtonban!
Vajon Patton-e az utolsó amerikai áldozat, akit halálra tipor a Morgenthau-boyok vezette õrült bosszútank? Vagy jön még utána más is? Jönnek a Forrestalok, McCarthyak és a többiek?
Az õ lecsukódó szemei azonban bizonyosan láttak. S ugyanazt látták, mint Keitel, Jodl, vagy Streicher, amikor ott álltak a nürnbergi bitófa alatt.
Valaki és valakik azonban nem kerültek Nürnbergbe: a frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet és az 1903-ban alapított "Weltdienst" (World Service) sajtószolgálat képviselõi. Ezeket elsõnek fogták le az amerikai CIC zsidó tagjai. Elsõként vitték Nürnbergbe és fenyegették meg õket azzal, hogy a birodalmi kormány tagjait megelõzve fognak akasztófára kerülni. Ezek azonban azt mondták az "amerikai" interrogátoroknak:
- Jó! Mi odaállunk a nürnbergi törvényszék elé, de elrejtett dokumentumaink segítségével bizonyítani fogjuk a világzsidóság háborús bûnösségét. Ugyanakkor pedig kénytelenek leszünk felfedni, hogy például a Weltdienst nem volt náci szervezet. Huszonhárom nemzet tagjai támogatták kiadványaikat. Köztük egy volt amerikai elnök, a svéd vezérkar számos tagja, az angol arisztokrácia jobbjai, a Dél-amerikai Unió miniszterelnöke.
A világhódítók által legjobban gyûlölt német intézmény vezetõi a vádiratig sem jutottak el. Sietve szabadlábra helyezték õket s ha valaki elolvassa a nürnbergi ítéletet, a "bûnös organizációk" között egyáltalán nem szerepel a frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet, sem pedig a Weltdienst.
A világhódítóknak igen-igen kellemetlen lett volna, ha ezeknek az intézményeknek vezetõi - "védekeznek".
Az Union címû angol lap 1952. január 19-iki száma írta: Németországból arról az ízléstelen tényrõl érkezik híradás, hogy az amerikai hadsereg európai parancsnoklási körzetében a nürnbergi törvényszéki palotában, - ahol Göringet és a többi nemzeti-szocialista vezért halálra ítélték, - felavatták az elsõ zsidó imaházat (kápolnát). Ha még valami szükséges volt a német közvélemény meggyõzésére, hogy vezéreiket a világzsidóság üzelmei következtében gyilkolták meg, - ez a kápolnaavatás elég volt a teljes bizonysághoz!
Az új Purim szimbóluma, azonban mégis a nürnbergi tárgyalóterem marad, ahol 1952-ben zsidó imaházat rendeztek be. Jehova dicsõségére. S annak bizonyságául, hogy Nürnbergben nem a szövetségesek ítélkeztek, hanem - Júdea!
XI. FEJEZET
A második világháborúban a zsidóság - amely hadviselõ félnek nyilvánította magát - ismeretlen számú halottat vesztett. Más népek meggyászolják halottaikat, emléket állítanak nekik és megõrzik emlékezetüket. A zsidóság nagy része üzletet csinált halottaiból és holttesteiket lépcsõnek használta a világuralom felé. Politikai befektetésnek tekintette õket. Eszköznek a hatalom, a terror, a bosszú és gazdagodás számára. Más népek hõsi sírjain az emlékezés szelíd virága nyílik. A zsidó háborús halottak sírja körül a propaganda hangszórói üvöltenek még ma is. Más népek halott édesanyáinak sírjára virágot visznek az életben maradottak. A zsidó édesanyák sírja körül egy kegyelettelen, visszataszító kiáltás vált általánossá: "UNRA-csomagot adjatok! A nácik megölték az én édesanyámat is!"
Az auschwitzi, bergen-belseni sírok az életben maradottak számára nem a barbárság elleni örök tiltakozás mementói voltak. Hollywood üzletet csinált belõlük. A keresztény népek megdöbbenéssel állták körül a zsidó sírokat. A zsidók filmmasináival. hangszóróval, fényképezõgépekkel. Az elsõ hírekre a keresztény világ riadtan mondta: valami szégyenletes borzalom történt! A zsidó nacionalizmus headlinejai azt kiáltották: Világszenzáció! Most már nekünk, az életben maradottaknak jogunk van a szánalomra, bosszúra, az UNRA-kiváltságra, a gyors kivándorlásra és a világuralomra!
Ilyen még nem fordult elõ az emberiség történelmében. A keresztény emberiség szánalmat, megdöbbenést, felháborodást érzett. A zsidó túlélõk azt mondták: elõjogokat kérünk! A nácik áldozata lett anyám, a húgom, az apám. A mártírok nyugodtak a tömegsírokban és a New York-i milliomos, a brooklyni kis szatócs úgy járt, kelt, mintha õ halt volna meg a bergen-belseni táborban és viselte homloka körül a mártírglóriát.
Más népeknek is vannak a halottaik és mártírjaik. Talán nagyobb számban is, mint a zsidóknak. A kremli zsidók dumping-terve következtében hat millió ember halt éhen Ukrajnában. És a világ nem adott semmi elõjogot az ukránoknak. A katyni tömegsírok áldozatai hozzátartozóinak sem adott senki dupla élelmiszerjegyet. A brünni halálmars túlélõi nem kaptak kártalanítást. A brombergi vérengzés, a prágai, jugoszláviai tömeggyilkosságok tettesei közül senkit nem akasztottak fel Nürnbergben.
- Hatmillió mártír! - hirdették a zsidó lapok, a nürnbergi bírák, a filmek és rádiók.
- Hatmillió! - borzadt össze a keresztény világ és nem mert szólni még akkor sem, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy óriási arányú zsarolási manõver folyik ezzel a számmal.
- Hatmillió! - jajdultak fel a németek, akik a fegyverszünet napjáig semmit sem tudtak a KZ-ekrõl és akik fölött most megsuhogott a kollektív büntetés korbácsa.
De vajon tényleg voltak-e hatmillióan?
Mikor 1949-ben kérdést intéztek Taylor tábornokhoz, aki Nürnbergben a vádhatóság képviselõje volt, hogy honnan vette ezt a hatmilliós számot, azt felelte, hogy ez Ohlendorf SS tábornok vallomásán alapul. Ohlendorf a nürnbergi vizsgálat során állítólag elmondotta, hogy ennyi zsidót gyilkoltak meg. Azóta már köztudomású, hogy ezt a vallomást az amerikai zsidók kínzással csikarták ki Ohlendorfból. Hasonlóképpen megkínozták Oswald Pohlt és Berger SS Obergruppenführert. Hamis affidavitokkal bizonyították a zsidó "mártírok" példátlanul nagy számát. Másfelõl az amerikai CIC szolgálatban álló homályos figurától, dr. Wilhelm Hoettltõl - aki Walter Hagen név alatt ír könyveket, - származik ez az adat. "Nürnbergben - írta róla a Der Weg 1954. évi 3. számának 203. oldala - mint az amerikai vádhatóság tanúja lépett fel. Õtõle származik az egyetlen bizonyíték, illetve feltevés a hat millió zsidó meggyilkolásáról. A két bécsi zsidó emigránssal. Pergerrel és Verberrel együtt, akik mint US tisztek a nürnbergi kihallgatásokat folytatták, õ is a szovjet javára folytatott kémkedést."
A zsidó halottak nagy számát, helyesebben a zsidók kiirtására irányuló szándékot utólagosan Hitlernek azzal a kijelentésével szokták igazolni, amit a háború kitörése elõtt mondott egyik beszédében:
"Ha a világzsidóság kirobbantja ezt a háborút, a békekötés nem fog zsidót találni Európában!"
Kérdés azonban, hogyan értette a nemzeti szocializmus a zsidókérdés megoldását? Mit jelentett az "Endlösung der Judenfrage"?
Sven Hedin 1939-ben tervezetet terjesztett Göring elé az európai zsidóság kivándoroltatásáról.
"- A tervezet érdekes és praktikus - mondotta Göring. - Örömmel ígérem meg támogatásomat. Ha lesz belõle valami, szívesen állok rendelkezésre." (Sven Hedin. Ohne Auftrag in Berlin)
A másik terv, amit különben röpiratokban terjesztett a párt: Madagaszkár. Hazát kell adni egy hazátlan népnek. Palesztina nem tudja eltartani az európai zsidók tömegeit. Izrael visszaállítása örök zavarok, háborúk kútforrása lesz az arab világban, ami be is következett.
A hitleri politika számára maga a New York Times szolgáltatta a legfényesebb bizonyítékot, amikor a második világháború után közzétett zsidó statisztikájában beismerte, hogy Hitler 400 000 zsidót engedett kivándorolni a birodalom területérõl. Ha kiirtási szándék lett volna, akkor ez a 400 000 zsidó egész bizonyosan nem jut ki a Német Birodalomból.
A World Jewish Congress "Unity in Dispersion" címû kiadványának 377-ik oldalán elismeri, hogy "a német zsidók túlnyomó többségének sikerült Németországot a háború kitörése elõtt elhagyni."
Maga a világzsidóság jól látta és elõre látta, hogy a második világháború, különösen a bolsevizmus leverése esetén, meg fogja ritkítani a zsidóság sorait, azonban - mikor még idõ lett volna rá - semmit sem tett a kivándoroltatás érdekében. Neki szüksége volt az áldozatokra, hogy ezzel a legendával megzsarolhassa az egész világot. A világzsidóság teljesen tisztában volt azzal, hogy a történelem nem fog még egyszer ilyen nagyszerû pszichológiai fegyvert a kezébe adni az "antiszemitizmus" elnémítására és a világuralom megszerzésére. A németországi Kristallnacht után Amerika, Franciaország és Anglia vezetésével 48 állam konferenciát tartott Spessartban s ezen kizárólag a veszélyeztetett németországi zsidóság átmentésérõl tárgyaltak. Bár minden résztvevõ tisztában volt vele, hogy háború esetén nem lesz kellemes az európai zsidóság helyzete, végeredményben semmi érdemleges nem történt. Anglia egyszerûen nem volt hajlandó befogadni a német zsidókat. Amerika hajlandó lett volna bebocsátani a németországi zsidókat, de a kulisszák mögött dolgozó zsidó erõk leszabotálták ezt a konkrét megoldási tervet. Õk nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ez a náciellenes propaganda megszûnését jelentette volna. Bármilyen paradoxnak lássék is, a világzsidóságnak kapóra jött a német nemzeti szocializmus zsidóellenessége, mert ezt a tényt pszichológiailag nagyszerûen ki tudta használni saját világuralmi céljai érdekében. A világzsidóságnak kifejezettem kellett a második világháború, még akkor is, ha tudták, hogy ez bizonyos számú zsidó áldozatba fog kerülni.
A háború kitörése után és a háború tombolása közepette már minden ilyen áttelepítési terv kivihetetlenné vált. De vajon csakugyan el akarták pusztítani a németek a kezükre jutott zsidókat? Ez semmiképpen nem hihetõ. Hiszen Lengyelország elfoglalása után a "Signal" címû képeslapban megjelentek a lengyelországi gettók fényképei. A zsidók el vannak különítve ugyan, ami háború idején biztonsági szempontból teljességgel érthetõ. Azonban, ha meg akarnák semmisíteni õket, a hivatalos propaganda semmi esetre sem fényképezné le õket, kik a német hadsereg számára csomagolási és egyéb könnyebb munkákat végeznek rendszeres fizetés ellenében. A "Signal" közli a gettókban rendszeresített külön zsidó pénzt, amely a háborús nyerészkedés megakadályozására szolgál. A gettókat a zsidók által választott zsidó tanácsok igazgatják. Arról lehet vitatkozni, hogy ez helyes, vagy nem helyes. A gettó talán lealázó intézmény, de nem barbár. Nem egy nép elpusztítására szervezett intézmény. Elvégre a háború kitörésekor az Egyesült Államok is internálják a németeket, a japán származású állampolgárokat, míg Angliában a Mosley-fasisztákat viszik internálótáborba. A "Signal"-nak ez a száma akkor még kapható egész Európában.
A mintaszerû német gettók ellen azonban egyáltalán nem emelt kifogást a "világlelkiismeret".
Mit jelentett tehát a zsidókérdés megoldása? A problémára így felel Maurice Bardéche könyve a nürnbergi tárgyalással kapcsolatban:
"A per okmányaiból egész világosan látható, hogy a zsidókérdés megoldása, amely a nemzeti szocializmus vezérének jóváhagyását is elnyerte, kizárólag arra szorítkozott, hogy a zsidókat egy különálló területre tömörítsék s ezt zsidórezervációnak nevezték. Ez az európai gettónak bizonyos fajtája volt, vagy még inkább a Keleten újra feléledõ zsidó haza. Ezt a szándékot árulják el a miniszterek és magasabb hivatalnokok rendeletei. Nem egyebet! A nürnbergi vádlottak nyugodt lelkiismerettel hangoztathatták, hogy az egész háború során sem tömegkivégzésekrõl, sem Auswitzról, sem Treblinkárõl semmit sem tudtak s minderrõl elõször csak a vádhatóságtól hallottak." Hogyan jöttek hát létre a német koncentrációs lágerek? Erre a kérdésre nagyon érdekes feleletet adott a nürnbergi tárgyalás. Raymond H. Geist, az amerikai konzulátus elsõ titkára, aki 1933-ban Németországban érte meg a nemzeti szocialista hatalomátvétel napjait és aki természetesen zsidó volt, eskü alatti nyilatkozatot adott a nürnbergi bírák számára. Nos, Mr. Geist azt állította ebben az eskü alatti nyilatkozatban, hogy a hatalomátvételt követõ napokban a Gestapo áldozatainak száma több százezerre rúgott.
Azonban a nürnbergi fõvádlott, Hermann Göring birodalmi marsall, az amerikai bíró kérdésére ezeket mondotta:
- Természetes, hogy kezdetben történtek túlkapások, magától értetõdik, hogy ezek néha ártatlanokat sújtottak, azonban az elõzmények nagyságához mérten, ez a német szabadságforradalom a történelem legvértelenebb és legfegyelmezettebb forradalma volt.
Kezdetben csak a kommunista vezetõket vitték koncentrációs táborba. Mikor pedig kiderült, hogy Thälmant, a kommunista párt vezérét a "védõõrizetben" bántalmazták, Göring egyenesen magához rendelte Thälmant és azt mondta neki:
- Kedves Thälman, ha ön került volna hatalomra, valószínûleg nem verik meg, viszont ön minden bizonnyal lenyisszantotta volna ez én fejemet.
- Természetesen! - mondta a birodalmi marsallnak a kommunista vezér.
Ez az eset azonban mindennél jobban bizonyítja, hogy a német KZ-ekben kezdetben egyáltalán nem voltak zsidók s a kegyetlenkedéseket maguk a nemzeti szocialista vezérek akadályozták meg.
Tehát a Keleten felépítendõ zsidó haza! Ez az, amit akartak, amirõl szó volt, amelynek fényképei mar ott voltak a német háborús propaganda újságaiban. Modern gettók voltak ezek, amelyeben együtt élt, dolgozott egész területek lakossága. A németek hitték, hogy megnyerik a háborút. Erre az esetre kétségtelenül ki akarták telepíteni a zsidókat Európából. A keleti gettók tehát még nem végleges zsidó hazát jelentettek, hanem átmeneti rezervációt. Hogy ez mennyiben jogosult, vagy jogosulatlan, azt döntsék el talán az angolok, aki a búr háború idején ugyanígy internálták a búr lakosság asszonyait és gyermekeit, úgyhogy a búr háborúban több asszony pusztult el, mint férfi.
Az angolokra semmi esetre sem lehet ráfogni, hogy ki akarták volna irtani a búrokat. Egyszerûen biztonsági intézkedéseket tettek. Ilyen intézkedés a németek részérõl fokozott mértékben érthetõ volt, hiszen a zsidók soha, egy pillanatig nem tagadták, hogy fanatikus gyûlölettel állnak szemben a németekkel és partizánháborútól a szabotázsig készek mindenre ellenük. Azonfelül mindene meg volt a nemzetközi jogalap, hiszen a zsidóság hadviselõ félnek nyilvánította magát.
Fennállott-e tehát a keleti zsidóság kiirtására irányuló szándék? Arra nézve, hogy ilyen nem volt, a németeknek van egy közvetett bizonyítékuk is. A lakónegyedek, templomok, kórházak, munkástelepek bombázása idején felelõtlen emberek körében sokszor felmerült a kívánság, hogy a birodalom területén élõ összes zsidó munkásokat tekintsék túsznak, vagy a megtorlás alanyainak. "Az utca embere" a maga egyszerû erkölcsi érzékével azt mondotta, hogy ha a nyugati zsidók ártatlan gyerekeket, asszonyokat bombáztatnak, akkor ugyanilyen jogosult az is, hogy ugyanilyen ártatlan zsidó gyermekeket és asszonyokat küldjenek elpusztulni a bombaszõnyegek alá. A párt, a hivatalos vezetõk soha nem teljesítették ezeket a kívánságokat, pedig elég lett volna egyszerû rádióközlés útján tudatni, hogy a legsûrûbben bombázott, nem katonai területekre bevezénylik a zsidó táborok lakóit és elsõsorban ezek fognak áldozatul esni Sassoon és Hoare Belisha, Frankfurter és a többiek bombaszõnyegeinek. Németország ez esetben valószínûleg megmenekül a légiháború sok szenvedésétõl. Miután azonban ilyen barbár, de nagyon is kézenfekvõ megoldást senki sem akart keresztülvinni, joggal lehet kérdezni: fennállott-e a kiirtás szándék?
A zsidóságnak legnagyobb emberveszteségei a keleti, lengyel-ukrán-litván területeken voltak. Azonban 1943-ig senki sem tud úgynevezett tömeggyilkosságokról. A veszteségek az ukrajnai partizánháború idejébõl származnak, amikor is a németek kényszerültek túszokat szedni. E túszok között nagyon sok zsidó is volt, hiszen köztudomás szerint, támogatták a partizánháborút. Nagy kérdés, hogy a harcoló hadseregnek, egy véres, gyilkos partizánháborúban joga van-e túszokat szedni? A humanitás szempontjából ez nagyon is kétséges. A nürnbergi törvényszék elõtt mindenesetre több vallomás hangzott el, amelyek szerint a Harz-hegységben megtalálták Eisenhower személyesen aláírt parancsát. Eszerint minden megölt amerikai katonáért kétszáz német túszt kell lemészárolni. Egyébként jellemzõ, hogy a koreai háborúban az amerikaiak is kénytelenek voltak a "német módszerekhez" folyamodni a partizánokkal szemben. Egész falukat radíroztak le a föld színérõl azzal, hogy "esetleg" ott rejtõzködnek el a partizánok. A Coliers 1950. augusztus 26-iki száma, a 25-ik oldalon fényképeket közölt az elfogott partizánokról és túszokról. A képaláírás a következõket tartalmazza:
"A háború eseményei mutatják, hogy Ázsiában ismét kevés tekintettel vannak az emberi életre. Itt árulással gyanúsított délkoreaiakat raknak fel teherautókra, hogy a kivégzési helyre vigyék õket. (In some case their backs are broken before they are shot.)"
A fényképen a koreai partizánokat amerikai katonák kísérik. A túszok szedését tehát jogosnak tartotta Eisenhower épp úgy, mint Mac Arthur. A német biztonsági alakulatok tagjait ugyanilyen parancsok teljesítése miatt ítélték halálra.
Ma különösen érdekes képet ad az akkori és jelenlegi események összehasonlítása, mikor a Mau-Mau mozgalommal kapcsolatban szinte naponta olvashatják a világsajtóban, hogy az angolok egyik nap 130-at, másik nap 34-et végeznek ki. A "világlelkiismerte" ezúttal azonban napirendre tér e borzalmak felett. Fejbólintással veszi tudomásul, hogy Anglia ilyen drasztikus módszerekkel igyekszik rendet teremteni. Pedig a varsói gettó lázadói is voltak legalább olyan fanatikusok, mint a Mau-Mau tagjai. A zsidóság azonban hadviselõ félnek nyilvánította magát s ehhez képest viselkedett egész Európában. A nyugati és szovjet rádiók nem is mulasztották el, hogy ezt a fanatizmust minden eszközzel szítsák. A rádiók zsidó speakerei, akik bombabiztos óvóhelyrõl kiáltottak bele a világûrbe, ezzel valósággal maguk idézték a veszedelmet azoknak a zsidóknak fejére, akik gyakorlatilag a németek kezében voltak.
A partizánháborúban elpusztult emberéletek nem bizonyítják a zsidók kiirtására irányuló szándékot. A lágereket egész az invázió idejéig, tehát 1944 júniusáig rendszeres egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Minden lágerlakóra legalább négy köbméter területnek kellett jutnia. A Bremen melletti belseni lágerben tizenötezer internált volt. Ez a láger tulajdonképpen a börtönt pótolta. Az internáltak rendszeres orvosi felügyelet alatt állottak. A súlyos betegeket kórházba szállították. A könnyebb betegeket rendszeres orvosi felügyeletben részesítették. A külföldi származású internáltak éppúgy csomagokat kaphattak, mint a németek. A vádhatóságok minden internált ügyét kivizsgálták és akit ártatlannak találtak azt visszaküldték hazájába. A katonai törvényszék által elítélteket azonban kivégezték, ha az ítélet halálra szólt. 1944-ben a természetes halálozások száma havonta 200 volt. Amikor azonban a bombatámadások megbénították a német birodalom közlekedését, zavarok mutatkoztak az élelmiszerellátásban, járványok törtek ki. Az õrök bánásmódja is rosszabbá vált. A halálozások száma emelkedett. De Belsen nem volt megsemmisítõ tábor. Miért kellett hát akkor az amerikai zsidók által készített filmen úgy bemutatni, mint a borzalom földjét? Milyen rémületpropaganda volt ez? Amennyiben a szövetségesek légitámadásai következtében valóban éhínség tört ki, kik a felelõsek ezért? A németek? Vagy a szövetségesek? Kinek a bûne következtében pusztult el több lágerlakó?
A franciaországi zsidó nacionalisták földalatti újságja, a Shem 1944. júliusi, 8-ik számában jellemzõ értesítéseket közölt a keletlengyelországi táborok viszonyairól. Ezeket az értesítéseket megbízhatónak kell elfogadni, mert zsidók jelentették a zsidóknak, közvetlen értesülések alapján. Nyslowitz, Chrszno, Kattowitz-Birkenau-Wadowitz, Meisso, Lager Oberlagenbielau, Waldenburg és Theresienstadt táborairól szólnak a jelentések. Egyik lágerben kemények voltak az életviszonyok, másikban jobbak, harmadikban egészen elviselhetõk. A bánásmód mindenütt kemény, de jó. Az asszonyok könnyû házimunkát végeztek. A férfiak útépítésnél dolgoztak, de a kézmûvesek saját szakmájukkal foglalkoztak. A zsidó lap jelentésében egyetlen betû sincs kivégzésekrõl, kegyetlenkedésekrõl. Még kevésbé van szó gázkamrákról, megsemmisítõ lágerekrõl és csecsemõgyilkosságokról. Ellenkezõleg. A Shem azt jelenti, hogy a két-öt éves gyermekeket Berlinbe vitték, ahol számos gyermekkertben, a Német Vöröskereszt és a Volkswohlfahrt gondozása alatt állanak.
Hogyan hihette el tehát a világ a hatmillió zsidó elpusztításának rémmeséjét? Honnan fotografálták a Todesmühlére a gázkamrákat és halottakat?
1945 végén Dachauban megjelentek az új KZ-esek. Ezen azonban már nem zsidók voltak, hanem a legyõzött német nép fiai: - a "háborús bûnösök". Ezek azt a parancsot kapták, hogy utólagosan a lehetõ leggyorsabban építsenek a táborhoz különféle berendezéseket. Mindenekelõtt a tábor kertészeti megszépítését szét kellett rombolni, mert a borzalmat szomjazó amerikai moziközönség számára nehezen lett volna elhihetõ, hogy a zsidók parkírozott lágerekben szenvedtek. A munkások parancsot kaptak, hogy készítsenek egy vérgödröt és ahhoz vérlevezetõ csatornát, mert valószínûsíteni kellett azt is, hogy itt patakokban csorgott a zsidók vére. A tussoló, öltözõ, elbocsátó termeket át kellett építeni úgy, hogy azok gázkamráknak lássanak. Ebbõl a célból külön építettek egy betonlétesítményt, kicsi, ablakszerû nyílásokkal, amelyeket ma is mutogatnak, hogy azon keresztül bocsátották be a "halálgázt". Parancsot kaptak a rabmunkások arra is, hogy építsenek "tarkólövõ" helyet. Philip Auerbach, aki a bajor kormányban államtitkár és a KZ-ekbõl kiszabadult zsidóság feje és vezére lett, kitalálta, hogy a táborban volt egy "akasztófafenyõ" is. A parkban álló hatalmas fenyõt, amelynek Auerbach nagy szerencséjére, egy merõlegesen kinõtt ága is volt, szabályosan kicsinosították, az ág végét levágták, aztán kötelekkel jó darabig súrolták, mindaddig, amíg hihetõvé vált, hogy azon mindennap zsidók százai lógtak.
A táborban, amelyet késõbb rémség-múzeumnak rendeztek be a zsidók, táblát állítottak fel, amelyre ráírták, hogy itt 238 000 embert égettek el. A táborban azonban összesen csak két krematórium-kemence volt. Három évig, éjjel-nappal égetni kellett volna a gázhalottak holttestét és 535 000 kilógramm emberi hamunak kellett volna így elõállnia. 1949-ben egy amerikai zsidó CIC-tiszt egyik megvesztegetett lengyel vallomása alapján nagyszabású ásatásokat kezdett a tábor konyhakertészetében. A hamut és a zsidó holttesteket azonban hiába keresték. Hiszen a krematóriumok közül egyet utólagosan, a "Todesmühle" számára építettek. Maga Faulhaber bíboros érsek bizonyította késõbb az amerikaiak elõtt, hogy a München ellen 1944 szeptemberében intézett repülõtámadásnak 30 000 halottja volt. Õ maga kérte az akkori német hatóságokat, hogy ezeket égessék el a dachaui krematóriumban. Sajnos ez nem történhetett meg. A krematórium két kemencéje nem tudta befogadni a keresztény halottakat sem, mint ahogy nem fogadta be a zsidókat sem. Azon egyszerû oknál fogva, mert Dachauban soha senkit sem gázosítottak el. A kemencékben csak a természetes halállal meghalt internáltakat hamvasztották el.
A történethez még hozzátartozik az is, hogy Auerbachot 1952-ben okmányhamisításért el kellett ítélni, mert nem létezõ zsidók számára fizetett ki hatalmas összegetek, kártérítés címén.
Ugyanígy készültek a többi bizonyítékok is. Egy nagy német város rendõrtisztje elé az amerikai egyenruhát hordozó zsidók letettek egy fényképet. "Íme - mondták - ezt a közel 20 000 zsidót ön ölette meg Belsenben." A fényképen valóban eltorzult emberi holttestek valóságos hekatombája látszott. A rendõrtiszt azonban azt mondta: "Ezek nem zsidó halottak. Ezek a város ellen intézett légitámadás halottai. Német halottak. Különben igazolni tudom, hogy ennek a fényképnek az elkészítését én rendeltem el, míg e város rendõrségének feje voltam."
Ma már ezer és tízezer adatot lehetne felsorolni arra nézve, hogy a hatmillió zsidó kiirtásának rémtörténetét milyen eszközökkel teremtették a zsidó propagandisták, filmesek, újságírók, CIC-tisztek és kínvallatók.
Hová lett hát a hat millió zsidó, amelynek emlékmûvét a Manhattanon állítják majd fel.
A "Baseler Nachrichten" 1946. június 12-iki száma közölte, hogy a zsidó világkongresszus vezetõ személyiségei sajtókonferenciát tartottak Genfben, s ez alkalommal dr. M. Perlzweig úr, New Yorkból, hivatalos mindségben a következõket mondotta: "A nemzeti szocializmus és fasizmus bukásának szomorú mérlege, hogy a kegyetlen antiszemitizmusnak hét millió zsidó esett áldozatul. Az Európában még megmaradt zsidók létszáma ma másfél millió.
A "Baseler Nachrichten" már a következõ számában kénytelen volt közölni egy amerikai tudósító jelentését, amely leghatározottabban kétségbe vonta ennek a propaganda számnak a hitelességét. Mindenek elõtt rámutatott arra, hogy ha ez a szám pontos volna, akkor a zsidóság háborús veszteségeinek nagyobbnak kellene lennie, mint Anglia, Amerika,
Ausztrália, Kanada, Újzéland, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia együttes háborús veszteségei.
Ebben a kérdésben az a legfeltûnõbb azonban, hogy 1933-ban az európai zsidók összes létszáma, - a Szovjetunió kivételével - ötmillió-hatszázezer volt. Ezt a számot a New York Times 1945. január 11-iki statisztikájából az American Jewish Congress is ismerte. Ebbõl a számból azonban le kell vonni még a Molotov-Ribbentrop vonalon túl maradt egymillió zsidót, akiknek 1941. június 21-ig, az orosz-német háború kitöréséig semmi bajuk nem volt. A Baseler Nachrichten statisztikája szerint Európában - Oroszország nélkül - összesen ötmillió zsidó élt. Ebbõl az ötmilliós számból azonban le kell vonni a semleges országokban élt zsidók számát, mert ezeknek semmi bajuk nem történt. A World Almanac 1942-es kimutatása szerint Gibraltárban, Angliában, Portugáliában, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban, Írországban és Törökországban kereken 420 000 zsidó élt.
A nemzeti szocializmus által elérhetõ zsidók összes száma - statisztikailag - soha nem volt több 4 és fél milliónál. Ugyanez a semleges forrás a Baseler Nachrichten zsidó forrásokra hivatkozva megállapítja, hogy 1933 és 1945 között Angliába, Kínába, Indiába, Palesztinába kereken másfél millió zsidó vándorolt ki, nem is szólva Amerikáról, mert ott a "német, osztrák, lengyel, cseh útlevelekkel érkezõk 80 százaléka zsidó volt." A Baseler Nachrichten szerint még a német támadás elõl félmillió zsidónak sikerült Szibériába menekülnie, a ilyen formán a Hitler hatalmi körzetében élt zsidók száma legfeljebb kétmillió lehetett. 1946-ban azonban a Szovjetunión kívül még mindig 1 559 600 zsidó Európában. "Ez idõ szerint - írta a svájci lap - kevesebb mint másfél millió zsidót lehet halottnak, vagy elveszettnek tekinteni.
A németországi amerikai kormányzóság késõbb vizsgálatot folytatott arra vonatkozólag, hogy összesen hány ember pusztulhatott el a KZ-ben. Az 1951-ben közzé tett jelentés szerint a koncentrációs táborok bevezetése óta az összes táborokban 1 200 000 ember pusztult el. Ebben számban benne vannak a zsidók, cigányok, ukránok, valamint az összes egyéb nemzetiségû, természetes halállal kimúlt foglyok. Az elpusztult zsidóság száma tehát semmi esetre sem lehet több öt-hatszázezernél. Ehhez képest bizony a többi keresztény nemzetek mérhetetlenül nagyobb veszteséget szenvedtek. Hiszen vegyük csak a kis magyar népet, melynek létszáma körülbelül a zsidóság összlétszámának felel meg. Magyarország háborús vesztesége halottakban, sebesültekben, a légitámadások áldozataiban, a szibériai haláltáborokban éhenhalasztott és megfagyasztott magyar hadifoglyokban, elhurcoltakban legalább egymillió fõre rúg. És mit vesztett Németország? 3 600 000 német katona halt hõsi halált a zsidóság által a birodalomra kényszerített háborúban, 1 200 000 polgári személy esett áldozatul a légibombázásoknak, 2 400 keleti németet, 600 000 szudéta németet, 210 000 egyéb népi németet legyilkoltak. 1 400 000 német halt meg, vagy gyilkoltatott meg a szövetségesek fogházaiban, börtöneiben, hadifogolytáboraiban és internáló táboraiban.
Ezzel a borzalmas valósággal szemben az igazi bûnösöknek fel kellett építeni a zsidó mártíromság legendáját, s ehhez az óriási hazugság hadjárathoz asszisztált a zsidóság minden hivatalos szerve, a New York Times-tól kezdve minden lapja és az államférfiaktól kezdve le a kis Möhlstrassei feketésig, aki megjárta a nemzeti szocializmus koncentrációs táborait. A New York Times 1946. május 1-jei számában tette közzé hírhedtté vált statisztikáját, amely szintén hat millión felül állapította meg a zsidó áldozatok számát. A Joint Distribution Committee a "Die Neue Zeitung", amerikai megszálló hadsereg félhivatalos lapjának 1946. február 4-i számában tette közzé a kimutatást, amelyben az elpusztult zsidók létszámát 5 012 000-re becsülte. A számokkal való bûvészkedésnek, a nyilvánvaló hazugságok gyûjteményének, hamisításnak, ferdítésnek mestermûve volt mind a két statisztika. Összeállítói nyilván számoltak az emberi tudatlansággal, kritikátlansággal.
Churchill azt mondta, hogy kétféle hazugság van: a szemtelen hazugság és a statisztika. Ezek a hazugságok mindkettõt egyesítették. Jellemzõ erre, hogy a kívánt eredmény elérése céljából egyszerûen felemelték az 1939-ben Európában élt zsidók számát. A Joint szerint Hollandiában 150 000 zsidó élt. Ezekbõl 1946-ban életben maradt 30 000. El kellett volna pusztulnia 120 000-nek. Igen, de Hollandia volt az egyetlen állam, amely a nürnbergi tárgyalásra pontos adatokat szolgáltatott. A Holland vád adatai szerint 110 000 zsidót deportáltak. Hogyan pusztulhatott el 120 000 zsidó, amikor 10 000-rel kevesebbet deportáltak? Az életben maradt 30 000 holland zsidót tehát a 110 000 deportált számából kell levonni. Ez esetben pedig a Holland zsidóság vesztesége 90 000 fõ lenne.
De vajon kimutatják-e a zsidók az életben maradottak igazi számát? A magyar nyelvû sajtó nem gyõzi állítani, hogy Magyarországon 600 000 zsidó pusztult el. Ezzel szemben a New York Times statisztikája szerint Magyarországon csak 200 000 zsidó halt meg. A budapesti Központi Statisztikai Hivatal, amelyet 1946-ban már zsidók és népi demokraták irányítanak, 120 OO0-ben állapította meg a magyarországi zsidóság veszteségeit. A magyar statisztika is csak a halottá nyilvánítások és a hazatért zsidók adatainak összehasonlításával készült. Különös, hogy a Hungary rovatban egy kipontozott sor jelzi a magyarországi DP-k helyét. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy Ausztria és Németország területén nem maradt egyetlen zsidó DP sem. A valóság az, hogy a magyarországi zsidók közül 35 000 nem tért vissza a szovjet uralom alá. Ez esetben a magyarországi zsidóság nem 120 hanem 85 ezer fõt vesztett. A New York Times is megjegyzi, hogy a magyarországi zsidóság veszteséglajstromában nincs feltüntetve az a 15 ezer zsidó, aki mint munkaszolgálatos, hadifogolyként került Oroszországba. Ezek késõbb a legnagyobb egészségben visszatértek. Ilyen formán a magyarországi zsidóság vesztesége kb. 60 000 fõre tehetõ.
Hasonló statisztikai csalások mutatkoznak a franciaországi zsidókkal kapcsolatban is. A nürnbergi vádhatóság elé tárt adatokban a francia vádló szerint 120 ezerre rúgott a faji okokból elhurcoltak száma. A New York Times azt mondja, hogy 320 ezer francia zsidóból életben maradt 180 ezer. tehát állítólag elpusztult 140 ezer. Hogyan? - kérdezheti az olvasó. Hiszen a francia államügyész szerint csak 120 ezret hurcoltak el. Még ezekbõl is jócskán maradtak életben. Hiszen Bradley "Jours France" címû könyvébõl megtudjuk, hogy a francia zsidók, akik kiszabadultak a lágerekbõl, milyen rémtetteket követtek el a francia lakossággal szemben.
Még nagyobb és még feltûnõbb csalások mutatkoznak a legnagyobb zsidó tömb, a lengyelországi és oroszországi zsidókkal kapcsolatban is. A Joint és a New York Times egybehangzó meséje szerint ebbõl a 250 000 zsidóból csak 80 000 maradt életben. A legfeltûnõbb csalás, hogy a "Poland" rovat szerint Nyugatnémetországban és Ausztriában nincs lengyel zsidó DP. Holott ezek tízezer számra hemzsegtek a feketepiacokon. Aztán mikor már közhitté gyökeresedik, hogy Lengyelország zsidóságából csak 80 000 lélek maradt, hirtelen kellemetlen meglepetés történik. Váratlanul Nyugatra jön 150 000 lengyelországi zsidó, akik a lengyelországi pogromok elõl menekülnek. Ezeket sietve tüntetik el Palesztina és Amerika irányában. Az õ kivándorlásuk sikerül leggyorsabban.
Van azután még egy feltûnõ jelenség. A Joint statisztikájában egyáltalán nem szerepel Oroszország. Mi van az orosz zsidókkal? A Joint csak annyit árul el errõl a kérdésrõl: "Andere Länder des Kontinents" " veszteség 139 000 fõ. A New York Times viszont korrigálja ezt a számot és azt mondja, hogy beleértve Észtország, Lettország, Litvánia és Oroszország zsidóságát, 3 550 000 oroszországi zsidóból életben maradt 2 665 000. Ez azt jelentené, hogy elpusztult 885 000 balti és oroszországi zsidó.
Nem kétséges, hogy ezeken a területeken nemcsak a partizánháborúban voltak a zsidóságnak bizonyos veszteségei. Mikor a német csapatok megjelentek Keleten, nem a németek követtek el kegyetlenségeket a zsidókkal szemben. Az ukrán lakosság nem mint zsidókat, hanem mint bolsevista elnyomókat, megölt néhány ezer zsidót. Odesszában a román csapatok rendeztek vérengzést a fõhadiszállás ellen megkísérelt merénylet miatt. De ezeket a jelenségeket éppen német csapatok közbelépésével fojtották el.
1945 elején - mint ezt a "Der Weg" kimutatta, - Európába küldték az úgynevezett "interrogátorokat". Ezek 100 százalékban amerikai zsidók és Hitler elõl emigrált zsidó emigránsok voltak. 1945-ben megkezdték a kihallgatásokat s mikor a jegyzõkönyvek végeredményét összesítették, kiderült, hogy a németek 12 millió zsidót gázosítottak el. Ez már sok volt a zsidó Walter Lippmannak is, aki a New York Herald Tribuneben arra figyelmeztette a zsidóságot, hogy ilyen hamis számokkal csak önmagának árthat. A vezércikk után a németek által "meggyilkolt" zsidók számát tizenkét millióról hirtelen leszállították hat millióra.
Örökké visszatérõ kérdés marad, hogy egyáltalán el lehetett volna-e pusztítani annyi zsidót, amennyit a propagandisták állítanak? Volt-e ehhez a németeknek idejük? Volt elegendõ technikai felszerelésük? De akkor miért kellett a filmfelvételek számára pótkrematóriumokat építeni? Azért, hogy hihetõbbé tegyék a hihetetlen magas számot? Volt-e szükségük a németeknek a zsidók szisztematikus kiirtására, amikor örökös munkaerõhiánnyal küzdöttek és amikor a zsidókat igen hasznos hadi munkára tudták befogni?
Az állítólagos "megsemmisítés" csak 1944 elején kezdõdött volna. Hihetõ-e, hogy ez idõ alatt a németek el tudtak volna pusztítani hat, öt, vagy akár csak hárommillió zsidót is, mint azt a különbözõ források állítják. Hiszen ma már napnál világosabb tény, hogy a német lakosság egyáltalán nem is tudott a zsidó táborok létezésérõl. Tehát szó sem lehet arról, hogy olyan tömegmészárlás játszódott volna le, mint amilyen a németekkel szemben Prágában folyt. Gyenge létszámú alakulatok, késõbb túlnyomó részben zsidókból összeállított tábori rendõrség õrizte a foglyokat. Elképzelhetõ-e tehát egy olyan félelmetesen nagy embertömeg kipusztítása, mint amilyen az egész harctéren küzdõ német hadsereg volt? Elképzelhetõ-e, hogy az óriási szállítási nehézségek között a németek csak zsidókat szállítottak, vagy koncentráltak volna, mikor lõszert, élelmet, benzint kellett szállítaniuk a vonatokban? Feltehetõ-e, hogy ilyen nagyarányú emberpusztítás titokban maradhatott volna? Miért nem beszéltek minderrõl az orosz rádiók? Miért hallgattak a nyugati propagandisták? Hiszen a német vezérkar és a párt legapróbb belsõ titkairól is tudtak a kémek, árulók révén. Miért csak a fegyverletétel után kezdtek beszélni ezekrõl a rémségekrõl?
A hatmillió zsidó kipusztításáról szóló mesének titkát ott kell keresni a vasfüggöny mögött és az 1945-ös amerikai politika bíbor-bársony függönyei mögött. Hogy lehet az, hogy 1945 õszén, 1946 tavaszán olyan óriási zsidó tömegek jelentek meg Csehországban, Lengyelországban, fõként Magyarországon és Bulgáriában, hogy a lakosság rémülten nézett szembe ezzel a második megszállással?
A sok kérdésre felel egy igen hitelesnek látszó zsidó tanú: Louis Levine, az amerikai Jewish Council of Russian Felief elnöke, aki a második világháború után bejárván Oroszországot, jelentést tett amerikai hittestvéreinek az oroszországi zsidók helyzetérõl.
"At the outset of the war - mondotta 1946. október 30-án Chicago-ban Levine, - Jews were among the first evacuated from the western regions threatened by the Hitlerite invaders and shipped to safety east of the Urals. Two million Jews were thus saved."
Itt van tehát az a két millió zsidó, akit a nürnbergi tárgyaláson és a világ nyilvánossága elõtt besoroztak a halottak légiójába. Mikor pedig a német "háborús bûnösöket" kivégezték, a Szovjetunió rejtekeibõl és az Ural mögül elõkerült kétmillió menekült, hogy - mint a bolsevizmus uralkodó rétege - átvegye a hatalmat a vasfüggöny mögé szorult országok fölött. Hova lettek a többiek? Hol élnek a többi zsidó halottak? A kérdésre további feleletet ad Amerika, Kanada és Délamerika zsidó lakosságának hihetetlen méretû megszaporodása. Azokról a zsidókról már szóltunk, akik mintegy 1 500 000-en 1945-ig vándoroltak el Európából. Arról is tudunk, hogy még a displaced personokról szóló törvény megalkotása elõtt, rokoni kapcsolatok, különleges affidavitok segítségével 41 000 zsidó vándorolt ki Európából egyenesen Amerikába. Említettük már azt is, hogy a háború elõtti és alatti idõkben az amerikai bevándorlók 27-50, sõt 80 százaléka volt zsidó. A második világháborút követõ öt esztendõben még egy újabb zsidó bevándorlási hullám árasztotta el Amerikát. Jöttek, mint DP-k, jöttek mint Angliából, Franciaországból, esetleg a vasfüggöny mögül érkezõ luxusutasok. Jöttek a keresztény szervezetek: a Catolic Welfare Conference, a World Church Service jelvényeivel, jöttek jó papírral és hamis útlevéllel. A zsidóság egymaga nagyobb mértékben részesült a DP-kvótából, mint a többi nemzetek együttvéve. S erre még mindig azt mondotta Herbert H. Lehman New York-i szenátor, hogy a DP-törvény "antiszemita". Azok azonban, akik a kivándorlási szerveknél, a New York-i és bostoni kikötõkben, az amerikai konzulátusokon ültek, egyáltalán nem lehettek "antiszemiták", mert zsidók voltak csaknem valamennyien.
Legújabb statisztikák szerint a világzsidóság létszáma ma 15 millió volna. Ez esetben azonban teljesen lehetetlen, hogy akár hat, akár csak egymillió zsidót "kiirtottak" volna. Amerika zsidósága a háború óta csaknem kétmillióval szaporodott. A háború elõtt csak 4 081 242 aktív tagja volt a Jewish Sinagoguenak. Ez a szám azonban csak az aktív tagokra vonatkozik. A hitetlenek, a kitértek, a kommunisták, - akik csak politikailag vallják magukat zsidónak, de vallásilag nem, - nem szerepelnek az amerikai statisztikában, amely egyébként megbízhatatlan, kitért a zsidó érdekeknek megfelelõen készül. Viszont az amerikai zsidóság mérhetetlen szaporodására következtetni lehet abból is, hogy a nyelvi kimutatások szerint - amelyek sokkal megbízhatóbbak, mint a vallásiak, egyedül New Yorkban - 2 270 000 személy beszél jiddisül. A Jewish World Congress 1950-es statisztikája szerint csak 11 473 354 zsidó van a földkerekén. Ezzel szemben bizonyosnak látszik, hogy az Egyesült Államok zsidósága elérte a hétmilliós létszámot. A legvalószínûbb azonban dr. Cecil Roth, az oxfordi egyetem zsidó történelemtudósának megállapítása. Ez a derék historikus és zsidó vezér 1952. március 18-án elõadást tartott a Kansas Cityben lévõ B'nai B'rith Jehuda templomban s ez alkalommal kijelentette, hogy a földkerekség zsidó népességének kétharmada az Egyesült Államokban él. Ezek száma a titkos zsidókkal együtt - Cecil Roth szerint - kerek 10, azaz tízmillió. (Edmondson: "I Testify 57. old.)
A nürnbergi álstatisztikában szereplõ zsidó halottak ott vannak hát a szovjet vasfüggönye és a roosevelti politika bársony-függönyei mögött. A zsidó halottak számát megtízszerezte a csaló statisztika. Az UN soha nem mert vizsgálatot indítani a hatmillió zsidó halott ügyében, a katonai megszállás alatt élõ Németországnak pedig nem volt rá módja, hogy nyilvánosságra hozzá azokat a kezében lévõ KZ-statisztikákat, amelyekbõl kiderülne a tényleges igazság. Pedig a nyugatnémet szövetségi kormány archívumaiban ott vannak a KZ-ek névlistái, bizonyító adatai. Miért nem merik ezeket nyilvánosságra hozni? Azért, mert a világhódítók nyomban összeomlasztanák a német gazdasági csodát.
A propagandaszám tehát kellett, hogy részvétet lehessen kelteni, hogy a mártírok létszámának emlegetésével még biztosabban lehessen elõretörni a világhódítás útján és még jobban lehessen terrorizálni a keresztény népeket.
Ha a zsidóság a valóságot mondja a zsidó halottak létszámáról, erkölcsileg gyõztesen kerül ki a vitából. Hazugságaival elpazarolta a legnagyobb erkölcsi tõkét, eljátszotta az emberiség részvétét. A zsidók megkínzása miatt tíz- és százezreket kínoztak meg a bosszú õrületében. A zsidók áldozatainak száma azonban ma sokkal nagyobb Európában, mint a zsidó mártírok létszáma volt a hitleri idõkben. S egyszer majd a történelem felelni fog arra a kérdésre is, hogy ki voltak a zsidók igazi kínzói, õrzõi, kik kegyetlenkedtek velük legjobban.
A New York-i zsidó lapban, az "Aufbauban 1951. április 6-án megjelent a következõ német nyelvû felhívás: "Israel sucht Zeugen". "Az izraeli igazságügy-minisztérium, Jeruzsálemben, tanúkat keres számos személy ellen, akik ellen nyomozás folyik és akik a második világháború során az emberiesség és az egész zsidó nép ellen súlyos vétkeket követtek el. Csaknem valamennyien az internáltak (zsidók) elleni bûnökkel vannak vádolva."
S itt következnek a nevek: Banek Andrej, Goldstein Mordechai, Hanzova Ria Regina, Honnigmann Jacob, Pshetitzky Pinkus, Puesitz Moses, Sterberg, dr. Joshua, Trenk Elsa. A nyolc közül hét zsidó. De hát hogy lehet mindez? - kérdezi az utca embere, aki az SS-ek állítólagos rémtetteirõl hallott. Zsidók kegyetlenkedtek volna zsidókkal a lágerekben?
Nem valami újabb "náci mese" ez? A. Magyar Jövõ (Hungarian Daily Journal) New York-i kommunista zsidó lap 1951. április 27-iki számában - dátum megjelölés nélkül - átvette a Buenos Ayres-i "Hatikva" címû cionista lapból Grossmann Sándor cikkét, amely többek között a következõket írja:
Izraeli újságok beszámolói alapján a világsajtót is foglalkoztatják azoknak a kápóknak (A KZ. Polizei - zsidó táborrendõrség. A szerzõ) ténykedései, akiknek ügyeire sorozatos tárgyalásokon igyekszik a tel-avivi bíróság fényt deríteni. Így került nyilvánosságra, hogy egyik chederai (zsidó) orvos a koncentrációs táborban súlyosan bántalmazott deportáltakat. Halálos injekciókkal zsidókat ölt meg. Megtagadta az orvosi segélynyújtást azzal a megjegyzéssel, hogy: "Amúgy is meg fogsz dögleni, mint egy kutya." Egy másik orvosról még rémesebbet vallottak a tanúk. A harmadik kápó vádlott durván bántalmazta, kínozta és halálát is okozta sok zsidó testvérének. A kápók elleni vádak sok hihetetlen, rémes cselekedetrõl számolnak be. Évtizedes hivatalos zsidó irányítás bûne annak a rétegnek kialakulása, amelynek tagjai mindenre vállalkoztak, sõt túlszárnyalták a fasiszta gyilkosok elképzeléseit önzésükben és saját véreik megnyomorításában. Nem kell messzire menni sem Magyarországon, sem a többi fasiszta országokban, hogy a zsidó fõbûnösöket, a kápók nevelõit, a kápók igazi elõdeit megtaláljuk. Ott voltak õk mindenütt a zsidó hitközségek, a zsidó hivatalok és a zsidó társadalmi szervek élén.
Nem mi, elfogult "antiszemiták" írjuk ezt, hanem a zsidó újságban egy zsidó nacionalista. S bár a hasonló esetek teljes névjegyzéke egyelõre nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre érdemes feljegyezni egyet- kettõt közülük.
A budapesti szociáldemokrata Népszava 1946 decemberi számának 4. oldalán a következõ cikk jelent meg: "Korbácsos Ilonka szörnyû rémtettei."
"A népügyészség tegnap nyújtotta be a népbíróság elnökének Klein Mórné kereskedelmi alkalmazott ellen kiadott vádiratát. A népügyészségi nyomozás szerint Klein Mórné, akit a Bergen-Belsenben hozzá beosztott nyolcszáz szerencsétlen sorstársa csak "Korbácsos Ilonkának" nevezett, nevét és származását mindig gondosan eltitkolta és elpusztította azokat, akik valaha is leleplezhették volna. "Korbácsos Ilonka" a vádirat szerint blokkparancsnok volt és ebben a beosztásában követte el rémtetteit. A fertõtlenítésre rendelt nõket a téli hidegben órákig mezítelenül állította sorba, és a fürdõépület elõtt, majd a forró és hideg zuhany után órákig kellett várakozniuk. Ezzel a fagyasztási módszerrel számos nõ halálát okozta. Egy Lõwi Magda nevû deportáltat, akihez tulajdonképpen semmi szolgálati köze nem volt, félórai ütlegeléssel és korbácsolással felismerhetetlenségig összetört. Korbácsos Ilonka a kiéhezett nõk italát szerencsétlen sorstársaira öntötte és ennek következtében számosan súlyos égési sebeket szenvedtek. Az élelmiszereket ellopta és így barakkjában az éhhalál a többi barakkok sokszorosára rúgott. A téli hidegben (1945) a legfontosabb táplálékot nem osztotta ki, hanem saját céljaira használta fel."
Klein Mórnét késõbb a népbíróság halálra ítélte és így talán õ volt az egyetlen háborús bûnös, aki valóban bûneiért bûnhõdött meg.
Ugyancsak a budapesti "Világ" egyik 1947-es száma "Társnõit korbácsolta Auswitzban" cím alatt hasonló esetrõl ad hírt. A lap elõadja, hogy egyik divatos vacsorázó helyen elfogták "Tigris Klárát". "A szadista nõ Auswitzban az A/7. számú barakk parancsnoka volt. Több tanú egybehangzó vallomása szerint az akkor 25 éves nõ állandóan szíjostorral és bikacsökkel járt. Kegyetlenül verte a deportált nõket, a legkisebb mozgolódásért hátukra, mellükre téglákat rakott és százával térdepeltette a fiatal leányokat, öregasszonyokat egészen az ájulásig."
Az internáltak táboraiból, mint ezt Nürnbergben is sikerült bizonyítani, 1943 végén és 1944 elején elvezényelték az SS õrséget. A táborokban egy szûk körû parancsnokságon kívül a zsidó tábori rendõrség, a blokkparancsnokok maradtak.
Ha majd egyszer az igazság napfényre kerülhet, ki fog derülni, hogy kik voltak a zsidók igazi kínzói és hogy hova lett az öt és fél millió kísértet zsidó. Mindezt akkor fogja megtudni a világ, ha a hatalom egyszer mégis kiesik a világhódítók tisztátalan kezébõl!
XII. FEJEZET
A hat millió kísértet, a legyilkolt zsidók grandiózus legendája - a világhódítók legnagyobb tõkebefektetése volt. Senki sem akar szerecsent mosdatni és keresztényi alázattal ismerjük el, hogy ha csak hatszázezer volt a világháború során elpusztult zsidók száma, az épp olyan bûn, mintha hat millió lett volna. De akkor legalább akkora méretû a prágai szudéták, moldvai románok, athéni görögök és magyarok legyilkolásának bûne is.
A bûn ott vált igazán bûnné, ahol a propagandamesét, az áldozatok számának megtízszerezését nemcsak ószövetségi bosszúra, hanem a világterror megalapozására használták fel. Ahhoz, hogy ezt a terrort intézményesíteni lehessen, nem volt elég Nürnbergben megölni a testet. Meg kellett gyilkolni a szellemet is. Nem a német "nácizmus", hanem az egész kereszténység szellemét. Az emberiségnek észre kell már egyszer vennie, hogy amint a templomok bombázásánál, a mészárlások során nem a nácizmus volt az igazi ellenfél, úgy a szellemi Nürnbergben sem a Göbbelsek és Rosenbergek voltak az igazi vádlottak, hanem maga az Úr Jézus Krisztus.
Svájcban 1946-ban gyûlést tartottak, amelyen néhány keresztény lelkész bevonásával azt követelték, hogy az Újszövetséget visszamenõleg javítsák ki, meglévõ példányait kobozzák el. (Maurice Badéche: Nürnberg oder das gelobte Land.), mert a Szentírás nem kedvezõ színben tünteti fel a zsidókat. Ugyanekkor az amszterdami zsidók azt követelték, hogy Krisztus pörében rendeljenek el újrafelvételt a jeruzsálemi bíróság által, amely "rehabilitálni" fogja Krisztust. Viszont, épp ezekben az idõkben Hollywood új attrakcióra készült. A világsajtót bejárta a hír, hogy új film készül Krisztusról, amelynek címszerepét Charlie Chaplin, a csámpás, kommunista zsidó álmûvész fogja játszani. A zsidó rabbik az amerikai iskolákban a keresztény vallási énekek betiltását követelték azon a címen, hogy ezek sértik az õ érzékenységüket. Rosenberg Anna, az Egyesült Államok helyettes hadügyi államtitkárnõje nem engedte meg, hogy a koreai harcokban elesett amerikai katonák hõsi temetõiben keresztfákat állítsanak fel, ha ezekben a temetõkben zsidó hõsi halott is pihent.
A szellemi terror földi szimbóluma a süket és félig vak Knut Hamsun, az akkor élt legnagyobb európai író. A legkiválóbbat, a legtiszteltebbet kell elpusztítani és 85 éves korában is az õrültek házáig üldözni. Knut Hamsun nem is a nácizmus, hanem sokkal inkább a germán gondolat mellé állt, hiszen maga is a legtisztább germán törzs tagja volt. A zsidóság számára azonban épp az volt elviselhetetlen, hogy ez a szellemóriás a maga erkölcsi nagyságával, világhírnevével hitelességet adott a nemzeti szocialista eszmének is. Knut Hamsunt már nem lehetett mûveletlen, tudatlan csatornafigurának feltüntetni, amiként nem lehetett a másik nagy germánt, Sven Hedint sem borzalmas csatornatöltelék, SA-embernek beállítani. Knut Hamsunt, a 85 éves aggastyánt tehát mint "hazaárulót" állítják a "norvég" bíróság elé. Feleségével együtt 30 napi fogságra ítélik csak azért, hogy lestemplizzék, megbélyegezzék. Aki nem a világhódítók szolgája, aki a másik oldalon áll, - az bûnös. Hiszen hat millió zsidó kísértet árnyéka sötétlik mögötte. A nagy író azonban az egész bitófára húzott, európai keresztény szellemi elit nevében mondja ki az elnyomott szellem igazságát:
Én tudok várni egy másik alkalomra, másik bíróságra. Talán holnap, talán száz év múlva jön a nap, de én tudok vámi. Van idõ elég. Teljesen mindegy, hogy élve, vagy halva. De tudok várni és várni fogok.
Mikor pedig félig vakon mégis írni akar, hogy megkeresse a betevõ falatot és segíthesse unokáit, beviszik az õrültek házába.
- Mi tudunk várni! mondja immár a halhatatlanság magasságából és a lefejezett Európa töretlen hitével.
Csaknem a Knut Hamsunéhoz hasonló Ervin Guido Kelbenhayer, a Paracelsus-regény írójának és egyben a legnagyobb német írónak tragédiaja is. Kiûzték saját házából és a "német" Spruchkammer élén egy emigráns zsidó ítél fölötte. Eltiltják "hivatásától", mintha az Isten rendelte írót, a szabadság és demokrácia nevében el lehetne tiltani isteni küldetésétõl. De Kolbenhayer az üldözés, tönkretevés morgenthaui szellemével szemben szintén kimondja a szellem igazságát:
- Bûnössé válik, aki védekezik és mentegeti magát!
- Ma már megállapított tény, hogy a szellemi emberek ellen felállított fekete listákat hamarabb hozták Németországba, mint a háborús bûnösöknek nevezett SS-emberek névjegyzékét. Az Egyesült Államokból visszatért világhódítók, - köztük nagyobbrészt elszánt kommunisták - állították össze és hozták ezeket a névsorokat, és valamennyien sajtó és színházi tisztek voltak. Amerikai egyenruhában jártak, de nem Jefferson Amerikáját, hanem csupán a zsidó sovinizmus türelmetlen, bosszúálló szellemét hozták magukkal. A szabadság hazájának félelmetes ajándéka volt ez a fanatikus zsidó entellektüelekbõl álló szellemi csõcselék, amely megtagadott mindent, amit a humanizmustól, filantrópiáról, haladásról hirdetett és mindent magára álcázott, mikor még demokráciának hirdette magát. Ennek a társaságnak egyetlen célja volt: a szellemi élet minden területérõl kiirtani a konkurenciát, a keresztényi szellem fölényének elbírhatatlanságát és örök idõkre elnémítani nem Hitler, hanem Goethe népét.
- A harc a szabadság és "szellem" jegyében folyt a harctereken és a propagandákban. S most Roosevelt Amerikája feketelistákat, cenzúrát, foglalkozástól való eltiltást, szájkosarat, terrort hozott Európának, a szellem és lélek földrészének.
Ez a szellemi terror, amely az amerikai lobogók védelme alatt folyt, örökre kompromittálta Amerikát és mindörökre kétségessé tette az amerikai szabadságjelszavak hitelességét, mert a hivatalos Amerika még ma sem adott elégtételt az üldözött szellemnek. A feketelistákon ott volt Sauerbruch, Európa utolsó évszázadának legnagyobb orvos-zsenije, Wilhelm Furtwängler, a kultúrvilág legnagyobb dirigense. Ott voltak a zsidóság feketelistáján olyan nevek is, mint Richard Strauss, Luise Ulrich, Emil Jannings, Herbert von Karajan, Clemens Krausz, Julius Patzak, Walter Gieseking, a világhírû hegedûmûvész, Vasa Prihoda, Paul Linke, Werner Krausz és még százak és százak. Bíróság elé került Weisz Fredl, a híres komikus is, aki jó néhányszor kitréfálta Hitlert. Ez a zsidó terror már nem állt meg olyan szellemi nagyságok elõtt sem, mint Gerhardt Hauptmann, akit a New York-i Aufbauban is "gyanúsnak" nyilvánították, mert néhány könnyes sort mert írni Drezda romjairól. Slezák Leót "nácinak" bélyegezték, Max Schmerlingrõl azt írták, hogy KZ-vezetõ volt. A listákon ott szerepeltek még a halottak is, mint Heinrich George, aki a szovjet KZ-ben halt meg, és Paul Linke, a nagy zeneszerzõ, aki már régen nem élt, amikor elkövetkezett a hollywoodi felszabadítás.
Ennek a szellemi agyonütésnek a vezére Gerhardt Eisler volt, aki jellegzetes alakja a zsidó sovinizmusnak. Gerhardt Eisler kommunista, de Mrs. Eleanor Roosevelt csempészi Amerikába és onnan tér vissza a németországi keleti zónába. Vele együtt tér vissza még egy csomó amerikai egyenruhába öltözött sajtó- és színházi tiszt. A New York-i Aufbau emigránsai, a szellemi terrorizmus tollforgató csõcseléke most diadalmasan települ rá Nyugat-Németországra. Ez nem elégszik meg a német nemzeti szocializmus szellemi elitjének tönkretételével. Kollektíven felelõssé teszi az egész német szellemi életet. Ezzel egyidejûleg megkezdõdik a kommunista szellemi pestis terjesztése is. A recept a régi amerikai, demokratikus egyenruha, de belül bolsevista lélek. Keleti zsidó, de nyugati álarc! A McCarthy-bizottság iratai szerint Cedic Henni Belfrage, az Intelligence Service New York-i ügynöke, a legfõbb sajtóirányító. Természetesen titkos bolseviki. Bizonyos James Aaronson, aki kommunista volt, írja elõ, hogy mit kell tenni a német újságírónak a demokrácia felépítése érdekében. Eisenhower fõparancsnok számára õ dolgozta ki a sajtóterveket és Eisenhower, a katona politikai tájékozatlanságával hangtalanul aláír mindent, ami a kitûnõ Aaronsontól, vagy késõbb Kagantól származik.
Azonban nemcsak az európai szellemi élet megfojtásának negatívumában merült ki ez a szellemi világhódítás. Pozitívumként jött az "átnevelés". A zsidó sajtótisztek amerikai kommunista és természetesen zsidó írók mûveivel tömték tele az Amerika Házak könyvtárait, amelyek a "náci" német nép átnevelését szolgálták volna. A szabadság és demokrácia nevében engedélyhez kötötték az újságok kiadását. Újság-engedélyt azonban csak a fajilag üldözött emigránsok és a német kommunisták kaptak kezdetben. A nyugati zsidó, aki - mint leírtuk - már oly sok érintkezési pontot talált a keleti, bolsevista zsidóval, most Amerika fehércsillagos zászlójába burkolózva, megpróbálta a német népet kommunistává átnevelni. A világhódítók érezték, hogy az amerikai demokrácia már nem elég biztosíték számukra. A szovjet géppisztoly, a nyílt terror jobban elfedezné azokat a bûnöket, amelyeket az emberiség ellen elkövettek.
A zsidóság azt a kivételes állapotot, amely szerint a zsidóknak mindent szabad, megpróbálta intézményesíteni. Már a nürnbergi perben kezdõdött ez a folyamat, amikor tulajdonképpen nem a "háborús bûnöket" büntették, hanem fõként a zsidók ellen elkövetett cselekményeket torolták meg. A zsidóság itt szinte nyilvánosan deklarálta, hogy õ tartja magát a háború egyetlen gyõztesének. Ez a szempont nyilvánult meg egyes államok úgynevezett népbíráskodásában is. A magyarországi népbírósági törvény egy Ries István nevû zsidó ügyvéd, annak zsidó feleséges államtitkára, Pfeiffer Zoltán alkották meg s ennek alapján, igen jellemzõen "népellenes" bûnnek nyilvánították a zsidók ellen elkövetett legkisebb cselekményeket is. A népbírósági törvény kimondotta, hogy a fegyveres szervezetek minden tagja felelõs, ha egyetlen tag a zsidók ellen bármit is elkövetett. Ezen az alapon százakat és ezreket akasztottak fel, vagy internáltak ártatlanul. Komoly vád tárgyát képezte az is, hogy valaki állítólag mosolygott, mikor egy zsidót deportáltak. A vádlottat két évi börtönre ítélték. Halálbüntetés járt azért is, ha "valaki nem akadályozta meg" a zsidók állítólagos vagy tényleg megtörtént bántalmazását.
A zsidók külön jogainak és kiváltságainak intézményesítése különösen szembetûnõ volt Ausztriában és Németországban. Legsúlyosabban a németekkel szemben alkalmazták ezeket az intézkedéseket. A második világháború legalább 60 millió áldozata, menekültje közül egyedül a zsidók részesültek személyi jóvátételben. A zsidó vagyonokat, amelyeket a hitleri rendszer egyszer már készpénzben megváltott, megtérített, újra meg kellett fizetnie a németségnek. A több, mint tizenkét millió potsdami kiutasított, az oroszok által kifosztott kelet európai népek, a hazátlanná vált intellektuelek közül egy sem kapott személyi jóvátételt. Milliók földjét, házát vették el. Milliókat ûztek ki hazájukból ötven kilós csomaggal. Azonban, beleértve az UN-t, az Emberi Jogok Ligáját, senkinek eszébe se jutott, hogy ezeknek jóvátételt ígérjen, vagy fizessen. Nem kaptak jóvátételt az Izrael földjérõl kiûzött arabok. Nem kaptak jóvátételt azok a hadifoglyok sem, akiket sok évvel a háború után még mindig hadifogságban, vagy közönséges rabszolgamunkán tartottak. Ezzel szemben az IG. Farben Industrie-t azért oszlatták fel, és Krupp örökösét azért büntették meg, mert rendes fizetés ellenében úgynevezett "elhurcolt" munkásokat - köztük néhány zsidót is - alkalmaztak gyáraikban, a német állam egyenes parancsára.
A zsidóság azonban többszörös jóvátételben részesült. Ez már nem is az elszenvedett veszteségek megtérítését, hanem a leigázott népek rendszeres fosztását jelentette. A hatmillió legendája a shylocki húsdarab volt, amelyet azonban, újra és újra ki kellett vágni a legyõzött népek testébõl, gazdasági életébõl. A KZ-bõl kiszabadult zsidók már 1945-ben elfoglalták a német nép házait. Felprédálták a gyönyörû munkástelepeken a német munkások lakásait. Ezután a Wiedergutmachung törvény alapján a nyomorgó néppel megfizettették saját lakásaiknak sokszoros költségét. Az üldözés jutalmát felvették az IRO-tól, az UNRA-tól, a legyõzöttektõl, a gyõztesektõl. Arról nem is beszélünk, hogy az izraeli háború költségeinek jó részét az UNRA és IRO készleteinek elfeketézésébõl fizették. Ezáltal megkárosították azokat a nemzsidó ukrán, orosz, lengyel menekülteket, akik épp oly displaced personok voltak, mint õk maguk.
A világzsarolás azonban ezzel nem ért véget. Izrael kormánya addig erõszakoskodott, amíg Nyugatnémetországnak vállalnia kellett, hogy három és fél milliárd DM kártérítést fizet Izraelnek, vagyis egy olyan államnak, amely a háború folyamán nem is létezett. Az izraeli jóvátételi bizottság keményen követelte a háború alatt lefoglalt javak megtérítését. A németek talán maguk sem tudják, hogy ezeket a javakat hányadszor fizetik meg.
Schäffer volt német pénzügyminiszter legutóbb 1958 elején, nyilvános népgyûlésen jelentette ki, hogy a zsidók 27 milliárd márkára rúgó újabb kártérítési igényt jelentettek be a Nyugatnémet állammal szemben. Ha Németország ezt a horribilis összeget kifizeti, akkor tönkremegy a német valuta és csõdbe kerül az egész német gazdasági rendszer. Ez esetben pedig Nyugatnémetország belefullad a szovjet csapdába.
Azonban valószínûleg pontosan ezt akarják elérni a világhódítók. A ,jóvátételi" zsarolásnak természetesen megvan az ellentétele is.
A "Der Weg" címû argentínai német újság hátborzongató kimutatást közölt 1954. évi 6-ik számában a Németország terhére elkövetett rablásokról. A szövetségesek a Német Birodalom területén 1945 májusáig szétromboltak 320 milliárd márka értéket, a szövetségesek fosztogatásai révén 15 milliárd márkát vesztettek a német állampolgárok. A nácitlanítás ürügyén 108 és fél milliárd márka értéket vettek el, az indirekt kisajátítás, a német kereskedelmi flotta lefoglalása, a JEIA nevû amerikai exportszervezet tevékenysége következtében újabb 1381 milliárd márka kár keletkezett. A pénzreform következtében 198 milliárd márka kárt szenvedett a német nép. A megszálló hatalmak által kibocsátott "megszállási bankjegyekkel" 46 milliárd márka kárt okoztak. Az elrabolt területeken 457 milliárdra rúgott a németek vesztesége, a gyárak leszerelése révén 10 milliárd márka kárt szenvedett a német gazdasági élet, a franciák által folytatott farablás, az erdõk mértéktelen kitermelése 14 milliárd márka kárt okozott, és a szénár különbözet megteremtésével újabb 84 milliárd márka kár keletkezett. A legjellegzetesebb veszteség a szabadalmak elrablása volt. A német szabadalmak szinte kizárólag az amerikai zsidóság kezébe kerültek és ezzel a kétezer vagonra terjedõ találmányleírással 78 és fél milliárd márka értékû zsákmányra tettek szert az amerikai zsidó cégek. A hadifoglyok részére ki nem fizetett munkabéreket 11 és fél milliárd márkára értékelik, míg szállítási költségek címén 72 milliárdot fizettek ki a németek. A megszállás alatt 305 000 fehér és- fekete gyermek született, akiknek eltartása eddig 135 millió márkát emésztett fel. A külföldi német javak elrablása 18 milliárd márka kárt okozott és amíg a német javak visszaadását, - az amerikai zsidóság közbelépésére - még legutóbb is megtagadta az Egyesült Államok, megszegvén ezzel a magántulajdon "szentségérõl" alkotott amerikai fogalmakat. A régi adósságokért, amelyek még a versaillesi békébõl származnak, több mint 15 milliárdot kell kifizetni a németeknek. A Marshall-terv során 8,6 milliárddal terhelték meg Németországot. Zsidóknak pedig eddig 9 és fél milliárd márka "kártérítést" fizettek.
Egyedül a német szabadalmak jövedelmébõl évente 2-3 milliárd dollár hasznot vág zsebre az amerikai zsidó nagytõke. És ezt nem titkolja még a New York Times sem. Ezzel szemben a németeknek fizetniük kellett még az úgynevezett "kártalanítást" is. Több mint 100 ezer zsidó, de volt olyan idõszak, amikor félmillió kapott 300 DM-et havonta azért, mert a hitleri idõben KZ-ben ült. Mint az Aurebach-per bebizonyította, ezrével kaptak kártalanítást olyan zsidók is, akik egyáltalán nem léteztek.
A népek zsarolása és fosztogatása, a jogszerûség látszatában tovább fog folyni mindaddig, amíg az izraeli parazita államnak pénzre lesz szüksége és amíg a keresztény népek helyre nem állítják az 1945 elõtt érvényben volt nemzetközi jogot és nem vetnek véget Európa és az arab világ szisztematikus kifosztásának.
A zsidó sovinizmus azonban nemcsak a magántulajdonnal kapcsolatos jog terén kezd veszedelmes precedenseket teremteni. Minden vonalon érvényesíteni akarja a zsidók nemzetek fölöttiségét és külön kiváltságait. Ez nyilatkozott meg az úgynevezett "jótékonyság" háború utáni munkájában. Az UNRA úgyszólván kizárólag a zsidókat, és kommunistákat segélyezte, és aki a megkülönböztetések ellen szót mert emelni, azt mint "nácit" egyszerûen elnémították. Az UNRA nem törõdött azokkal a keresztényekkel sem akik a zsidókkal ugyanegy KZ-ben ültek. Az IRO majdnem kizárólag attól tette függõvé a hazátlanok kivándorlását, hogy azok milyen véleményt vallottak a zsidókról. Az IRO statutumai kizárólag a zsidóság szempontjai szerint voltak megalkotva. A kivándoroltaknak ilyen kérdésekre kellett felelniük: "Segítette-e az üldözött zsidóságot?" "Szabotálta-e saját kormánya mûködését? Nem tett-e zsidóellenes nyilatkozatot? Nem írt-e cikkeket a zsidók ellen?" A kiválogatást nagyobbrészt zsidó tisztviselõk és zsidó konzulok végezték. Ezek mindent elkövettek, hogy például az Egyesült Államokba minél kevesebb keresztény vándorolhasson be. Az IRO-n keresztül tökéletesen megnyilvánult a keleti és nyugati zsidó összemûködése. Az IRO központokban nem egy vezetõ tisztviselõ találtatott, akirõl kiderült, hogy a GPU megbízottja. Az IRO a "humanitás" nevében szovjet kézre adott olyan menekülteket, akiknek semmi "bûnük" nem volt, csupán ahhoz a szellemi elithez tartoztak, amelyet ki kellett irtani és el kellett távolítani a világhódítás útjából.
Az állampolgári jogok terén, különösen Izrael állam megalapítása óta rendkívül veszedelmes állapotot intézményesített a zsidóság. A legyõzött Magyarországon, Szlovákiában, Romániában, Németországban, minden további nélkül olyan zsidók kapták meg az állampolgárságot, akik soha nem voltak az illetõ ország állampolgárai. A vasfüggöny mögötti államokból kizárólag a zsidóknak engedték meg a kivándorlást Palesztinába. A Palesztinából visszavándorolt zsidót, aki ott elégedetlen volt a helyzettel, vagy megszökött a katonai szolgálat elõl, az illetõ ország kénytelen volt visszafogadni, mint teljes jogú állampolgárt. Az amerikai bevándorlásban és számos nemzet állampolgársági törvényeiben határozott kísérlet mutatkozik a zsidók nemzetek fölötti, világ-állampolgárságának elismertetésére.
A nürnbergi törvényszék veszedelmes precedenseket teremtett. Maurice Bardéche szerint "a haza fogalmának leépítése megtörtént. Mindenki - helyesebben a zsidó - világpolgár. A zsidó vándor, aki épp most érkezett Zsitomirból, épp olyan ember mint Te. Neki egyenlõ jogai vannak a te földedre, a te városodra. Tiszteled-e a négert, te paraszt? Neki egyenlõ jogai vannak veled és helyet kell csinálnod neki saját asztalodnál. Õ majd bevonul a községtanácsba, hogy megismertesse veled, mit mond a lelkiismeret. Így az õ fiai lesznek a te uraid és bíróként fognak a te fiaid fölé ülni. Õk fognak a te városodban uralkodni és neked fogják eladni saját földedet, mert a világlelkiismeret erre jogot ad nekik."
Nem tréfaság ez. Németország Offenbach nevû városában le akart telepedni dr. Lévy, zsidó orvos, aki soha nem volt német állampolgár. Mikor a városi hatóságok - tekintettel a belföldi orvosok nehéz helyzetére - megtagadták, hogy Lévyt városi orvossá nevezzék ki, az úgynevezett "demokratikus" újságok a megszálló hatóságok beavatkozásával fenyegették meg a városi tanácsot. Ugyanekkor Amerikában egyetlen zsidó feljelentésére bárkinek a bevándorlását meg lehet akadályozni. Ha a zsidó azt állítja, hogy az illetõ "antiszemita", akkor Amerika igazságügy-minisztere kimondhatja, hogy az illetõ személy "veszélyes a nemzeti biztonságra".
Ez azt jelenti, hogy Amerika ma már a zsidóktól teszi függõvé, kit fogad polgárává.
A nyugati országok azonban - talán maguk sem vették észre - a zsidó kiváltságok érvényesítésével tulajdonképpen a szovjet rendszert vették át. Mint már említettük, a Szovjetunióban egy szovjet polgárt sem szabad zsidó jelzõvel illetni. Az ilyesmit halállal, vagy deportálással bünteti a szovjet alkotmány. Errõl a kérdésrõl elismeréssel írja az "Aufbau" 1950. március 17-iki számában Immanuel Birnbaum, hogy ez a törvény ma is érvényben van. A szovjetben, - ahol állítólag senkinek sincsenek kiváltságai - az alkotmány biztosítja, hogy a zsidóság rámutatási tilalom alatt gyakorolja a hatalmát. "Hatalmunk jellege a titkosság" - írják a Jegyzõkönyvek. Malenkow származását szabad emlegetni, de Kaganovicsét nem!
A zsidó államfelettiségi kiváltság megõrzésére új jog alkottatik immár az UN segítségével. Ez az új jog az örök idõkre intézményesített Nürnberg: a hipokrita terror. Ezt az új nürnbergi jogot "Genocide conventiónak, fajgyilkossági törvénynek hívják. Megalkotására az idõ igen kedvezõnek látszik, amikor a szovjet rabszolgatáboraiban népek milliói, sõt egész népek tûnnek el. A fajgyilkossági törvény azonban nem ezeknek a bûntényeknek a megtorlására irányul.
A törvény fajgyilkosságnak minõsíti egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport részben, vagy egészben való kiirtását, sõt az erre irányú szándékot is. A törvény azt mondja, hogy a fajgyilkosság fogalma esik egy fent meghatározott csoport tagjainak megsértése testi, vagy szellemi vonatkozásban. Majdnem természetesnek látszik, hogy az 1956. október 23-iki magyar forradalom idején a nemzetközi jognak ezt a részét az ENSZ elfelejtette alkalmazni.
Ezzel tulajdonképpen örök idõkre megszûnt minden szellemi szabadság beleértve a gyülekezés, sajtó, a véleménnyilvánítás szabadságát is. Ha valaki egy zsidó kommunista vezér terrorizmusát kifogásolja, ha valakinek nem jó véleménye van Einstein világkormányáról, Mendes France, Frankfurter, vagy Morgenthau közéleti szereplésérõl, az már az illetõ etnikai vagy faji csoport "szellemi megsértésének" számíthat. Ennek következtében fajgyilkosságnak minõsül és öt évi fegyházzal büntethetõ a világ bármely részén. Feltéve persze, ha zsidóról van szó. A kínaiakat, angolokat, vagy arabokat lehet "szellemileg" sértegetni. A terrorizmus számára szinte végtelen lehetõségeket nyújt ez a törvény. Cincinnati amerikai város testvérvárosává fogadta Münchent. Az amerikai zsidóság ez ellen tiltakozott, mert azt mondta, hogy München a hitlerizmus fõ fészke volt. Tehát a cincinnati segélyszervezetek jótékonysági akciója a zsidóság megsértését jelenti. A genocide convention értelmében, ezek szerint Cincinnati eltörlendõ a föld színérõl, mint Szodoma és Gomorra, esetleg Drezda és Hirosima.
A genocide convention értelmében az irodalomból ki lehet törölni ivérus és Shylock figuraját, be kell tiltani a Twist Olivér címû könyvet és filmet, amely az uzsorások elleni "csoport gyilkosságra" izgat "szellemileg" megsérti a zsidó nacionalista érzékenységet. A német nép nyakára ültetett zsidó komisszár, Auerbach, akit le kell tartóztatni a legkülönbözõbb bûncselekmények miatt és aki végül is az öngyilkosságba menekült, a német iskolakönyvekbõl kicenzúráztatta az Ahasvérus-legendát, amelynek természetesen semmi köze sincs az "antiszemitizmushoz". Indok: "Auswitz után tarthatatlan a bibliai zsidó legendája." A keresztény gyermek csak azt tanulhatja, amit a zsidó cenzúra engedélyez.
A fajgyilkossági törvény, amely mellett természetesen szót emelt Felix Frankfurter és Robert M. Kempner a nürnbergi zsidó vádló, más oldalról súlyos kritikába ütközött. Egyes világosan látó amerikaiak nyílt gyûléseken mutattak rá, hogy a genocide convention árulás és zsarnokság, egyben az állandósított háború egyik fajtája az amerikai nép ellen. Mervin K. Hart ugyanekkor utalt arra, hogy a palesztinai cionisták Deir Yassin arab faluban minden férfit, asszonyt legyilkoltak és semmi bántódásuk nem történt, mert zsidók voltak. Hangoztatta, hogy ha a genocide convention életbe lép, akkor "a legkisebb utalás egy bizonyos kisebbségi faj, vagy vallás egyetien tagjára büntetendõ cselekménynek fog minõsülni." James Finucane, a National Council for Prevention of War kiküldöttje kijelentette, hogy Quebeck, Yalta, Potsdam is fajgyilkosságok voltak, amerikai lobogó alatt."
Miután épp a morgenthauisták alkották meg a genocide conventiont, ez a legfényesebb bizonyíték, hogy a fajgyilkossági törvény csak a zsidók részére biztosított kiváltság, az UN által elfogadott világterror egyik eszköze. Állandó háború Amerika népe ellen! mondja Agnes Wather. Állandó harc a szellemi szabadság ellen. Kiváltság, amelynek árnyékában büntetlenül lehet gyilkolni arabokat és franciákat, németeket és románokat.
A genocide conventionnak, amelyet természetesen nem alkalmaznak a zsidók által elnyomott vasfüggöny mögötti országok vezetõivel szemben félelmetes hátteret adnak azok a jelenségek, amelyek mutatják, hogy a zsidóság hogyan akar elnémítani minden ellenvéleményt. Ma már köztudomású, hogy még a keresztény kézben lévõ könyvkiadó vállalatoknál is ott vannak a zsidóság feketelistái. Ezek megakadályozzák, hogy olyan írótól jelenjék meg bármiféle könyv, akinek zsidó nacionalista szempontból "nem jó a neve". Aki egy, a zsidónak nem tetszõ filmben, vagy színdarabban lép fel, soha többé nem szerepelhet, legyen bármilyen nagy mûvész.
Veit Harlant, a Jud Süss rendezõjét felmentette minden bíróság. Sötét zsidó szervezetek azonban máig is akadályozzák legártatlanabb társadalmi filmjeinek bemutatóját. A Twist Olivér címû angol film elõadása ellen egész sereg zsidó szervezet tiltakozott. Ugyanekkor a zsidók "antiszemitizmus" címén kifogásolták, hogy egyes amerikai vallásos szervezetek meg akarták akadályozni Ingrid Bergman és Rosellini Krisztusgyalázó filmjeinek elõadását. Ismét csak a zsidó szervezetek tiltakoznak, mikor egy amerikai könyvkiadó vállalat kiadja Dosztojevszkij publicisztikai tanulmányait. Ezek között ott van a szidó problémáról írt mestermûve is. Giesekinget kiebrudalják a "szabadság hazájából", mert a hitleri idõkben is szerepelt. Dohnányi Ernõ évekig nem jelenhetett meg a Carnegie Hallban, mert a zsidó háborús veteránok "fasisztának" kiáltották ki. Heinrich Guldát, a világhírû pianistát Ellis Islandra küldték, mert tízéves korában a Hitlerjugend tagja volt.
Ez már a szellemi világterror visszamenõlegesen. Vissza egészen Krisztusig. A német írókat a Spruchkammerekkel ítéltették el, olyan mûveikért is, amelyekben szó sem volt nácizmusról és antiszemitizmusról. Mindazokat, akik feltehetõleg zsidóellenesek voltak, különféle foglalkozási tilalmakkal és vagyon elkobzásokkal sújtották, lettek légyen azok mûvészek, írók, vagy színészek. Magyarországon a "Kaganovicsok" címû regény szerzõjét, Dövényi Nagy Lajost életfogytiglani fegyházra ítél; 36, A Talmud fordítója, Luzsénszky Alfonz ötévi börtönt szenvedett, Méhely Lajost az európai hírû fajbiológust 93 éves korában hétévi börtönre ítélték. Dolányi Kovács Alajost, aki száraz statisztikát készített a magyarországi nemzeti vagyon megoszlásáról, szintén börtönbe zárták. Ugyanilyen alapon ítélkeztek azonban Romániában, Csehszlovákiában és más vasfüggöny mögötti államokban. A nyugati világterror intézményesítéséhez nagyban hozzájárult Izrael állam megalakulása is. Az izraeli parlament, öt évvel a háború után, javaslatot fogadott el, amely szerint Izraelnek joga van megbüntetni a háborús bûnösöket" és kikérni azokat, bármely országban éljenek is. Ez már a jogi lehetetlenségek teljessége. Hiszen itt olyan állam akar ítélkezni, amely állam az úgynevezett "háborús bûnök" elkövetése idején nem is létezett. Tehát már van nemcsak post facto jog, hanem post facto állam is. Ezzel ismét üldözötté válhat minden, a zsidóságot ért kritika, ártalmatlan szellemi tevékenység is. A svéd, kínai, argentin szellemi embert Izraelnek joga van kikérni és felakasztani.
Ennek a jognak, amely "Ábrahám szent magjának" leszármazottaira mindig külön erkölcsöt alkot, jellemzõ sajátossága az is, amíg minden keresztényt igyekszik zsidó törvény alá helyezni, minden zsidót igyekszik kivonni a keresztény jogszolgáltatás alól. Henra Ford könyvében nagyon tanulságos dolgokat olvashatunk a New-Yorki külön zsidó bíráskodásról. Ezek a külön jogszolgáltatási esetek azonban mind a mai napig ismétlõdnek. 1950-ben New Yorkban Mayer Mittelman azzal volt vádolva, hogy a német KZ-ben agyonütött egy Krieger Benjamin nevû zsidót. A zsidóság gondoskodott róla, hogy a kínos ügy ne kerüljön az amerikai bíróság elé. Az American Jewish Congress külön bíróságot állított fel a gyilkosság tisztázására. Ez aztán azzal az eredménnyel zárta le az ügyet, hogy a megvádolt zsidó mégsem gyilkolt.
Kétféle jog, kétféle erkölcs, de egyfajta terror. Mindez azonban még csak kezdet. Az argentínai Der Weg-ben Felix Schwarzenborn igen érdekes cikket írt, "Welttyrannei ab 1955?" cím alatt. Ebben ismerteti azokat a terveket, amelyek a zsidó világkirályság kiépítésére vonatkoznak. Ennek a világterrornak legmagasabb szervezete az UN volna. A Common Sense, amerikai heti folyóirat is megerõsíti, hogy ilyen tervek léteznek.
"A világuralom meghódítására vonatkozó zsidó tervek a megvalósulás felé haladnak, - írja. Minden valószínûsége megvan annak, hogy a jövendõ világkormány a jelenleg Egyesült Nemzetek néven ismert szervezet lesz. A világ máris két nagyhatalmi összefogásra van osztva. Egyiket a moszkvai zsidók kormányozzák Salamon király pecsétje (az ötágú csillag) alatt, a másikat az UN lobogói alatt. Bernhardt M. Baruch az USA gazdasági erejének összefogására kapott megbízást, ami tulajdonképpen az amerikai gazdasági erõnek a Wall Street-i zsidóság kezébe való átadását jelenti. A nyersanyagok internacionalizálása, az Európa-hadsereg, az európai, strassburgi parlament, a Schumann-terv, amelyet valójában David Lilianthal és nem a francia külügyminiszter alkotott, ténylegesen azt jelentik, hogy a nem kommunista világot a zsidók gazdasági terrorja alá akarják hajtani. Most már csak arra van szükség, hogy a vörös csillag és a kék-fehér UN lobogó jelképe alatt kormányzott két hatalmas blokkot összeolvasszák egy "Überstaat"-ba, azaz egy államok feletti államba. Ha ez megtörténik, akkor az amerikai fehér csillagot és moszkvai vörös csillagot felcserélik majd Dávid király hatágú csillagával. Az eddig ismert tervek szerint az UN kezébe kell adni az összes atombombát és hidrogénbombát, a hadseregeket, flottákat, légierõket, mert mint mondják "ezeket veszélyes volna meghagyni egy hatalom, vagy egyetlen hatalmi csoport kezében". A végén az UN hadsereg és az UN atomhatalom, amelynek operációs központja akkor már Jeruzsálem lenne, könnyû szerrel elfojthatná a nemzsidók minden lázadását. A zsidók által kormányzott UN lesz a legfelsõbb hatalom, és mindent amit "antiszemitizmusnak" lehet jellemezni, halállal, vagy fogházzal fognak büntetni, a genocide convention alapján, amelyet a lengyelországi zsidó professzor, a Yale egyetem tanára, Raphael Lemkin alkotott."
Az emberiség tehát olyan veszélybe került, amilyenben még soha nem élt. A világterror már megindult és a világzsarnokság árnyéka ráborul a földgolyóra. A világhódítóknak ezeket a terveit nagymértékben elõsegíti egy részben természetes, részben mesterséges folyamat, amelyet úgy neveznek, hogy - eltömegesedés.
XIII. FEJEZET
Ortega y Gasset 1929-ben írta meg a "La rebelion de la masas" címû könyvét, amely úgynevezett alapvetõ munkának és felismerésnek számított az emberiség eltömegesedésével kapcsolatban. A tömeg jelentõségét azonban sokkal hamarabb felismerte valaki, mint a nagy spanyol gondolkodó. A Jegyzõkönyvek szerzõi már 1895-ben emlegetik, hogy így tehetjük az igazi kormánynak helyére azok torzképét, a tömeget, vagyis a mi teremtményeink és rabszolgáink által választott elnököt.
"A mi teremtményeink és rabszolgáink!" Ennek a meghatározásnak .döntõ jelentõsége van a zsidó világhódítás problémájának megítélésénél. . Semmi kétség: a kapitalizmus, az életnívó emelkedése, a szociális viszonyok javulása, az emberi életkor meghosszabbodása, a halálozási arányszám csökkenése és maga a technikai civilizáció - minden beavatkozás nélkül is - megszaporította a tömegeket. Hegel, Malthus, Marx is észrevették a tömeg megjelenését és az emberiség túlszaporodását, ami egyszerû biológiai és statisztikai tény. Ehhez a biológiai jelenséghez, amelyet az élet növekedésének is lehet nevezni, semmi köze sincs a zsidóságnak és bolsevizmusnak. Marx, majd pedig a Jegyzõkönyvek kísérteties felismerése, hogy a sok emberbõl, a nagy számból, összeolvasztott, jelleg nélküli masszát kell csinálni. A népbõl tömeget! Ez a legbiztosabb út a zsidó világhatalom, de bármely szervezett kisebbségi csoport hatalma felé.
A tömeg a mi teremtményünk és rabszolgánk!
"A civilizáció nem állhat fent abszolút despotizmus nélkül!" - mondják a Jegyzõkönyvek, arra az esetre, ha megvalósul a világkirályság. Hiszen "szükséges, hogy minden országban ne legyen más, csak proletár tömeg, néhány elõttünk meghajló milliomos, továbbá a rendõrséghez tartozó katonák."
Ehhez képest több mint egy évszázad óta futószalagon folyik a tömegek elõállítása.
"A társadalom felosztása tömegre és elitre - írja Ortega y Gasset - nem szociális, hanem emberi kategóriákra való osztást jelent, nem szükséges tehát, hogy egybeessék a magasabb és alacsonyabb osztályok rangsorával. Szigorúan véve minden társadalmi osztályban van egy valóságos tömeg és egy valóságos elit."
Száz év óta lehetetlenség fel nem ismerni azt a céltudatos munkát, amely abból a célból folyik. hogy a nagyszámú emberiségen és a társadalmi osztályokon belül minél nagyobb legyen a tömeg és minél kevesebb a valóságos elit. Ehhez kétségtelenül hozzájárulnak biológiai és örökléstani jelenségek. Ezekrõl Lothropp Stoddard amerikai professzor ír, "Lázadás a civilizáció ellen" címû könyvében. Õ az egyes fajták biológiai megromlásának, az emberiség felhígulásának, az aljaember rohamos szaporodásának tulajdonítja a mai válságot. Azonban száz esztendõ, a marxi kiáltvány óta, a világzsidóság céltudatosan segíti elõ, hogy ez a folyamat meggyorsuljon. Azok a proletárok, akiket Marxtól Kun Béláig és Sidney Hillmanig zsidó munkásvezérek küldenek rohamra, és akik még egy pillanatig sem gondolkoztak a vezérek céljain, már ennek a tömegnek rohamcsapatai. Az osztályharc elmélete maga is, mint tipikus, destruktív, zsidó találmány, gyártja a tömeget. Lefelé szintez és levágja a különb fõket. A sajtó, késõbb a rádió, televízió, hollywoodi film zsidó szellemisége szintén a konfekcióagyú embert termeli. Az üzleti szellem nem neveli a tömeget. Nem felfelé emeli. Leszáll a nívóval, hogy minél szélesebb körök vegyék az árut.
A bolsevizmus által meghódított területeken már tökéletesen céltudatos volt a szürke, vezetõk nélküli, vagy csak kiválasztottak által vezetett tömeg kitermelése. Az orosz arisztokráciát, a középosztályt, a szellemi elitet, a parasztság, munkásság jellemi elitjét kivégezték. A szabad parasztot, az egyéniséget, a helyhez kötött embert Szibériába deportálták. Az egyéni kisbirtok helyére kolhozt csináltak, a "felszabadított" proletárt besorozták a gyárak munkáshadseregébe, ahol már nem voltak vezetõi, csak parancsolói.
A Sztálin agytrösztjében mindig helyet foglaló zsidók jól látták, hogy csak a tömeggé gyúrt embermassza fölött lehet gyakorolni a Jegyzõkönyvek által kívánt "kíméletlen despotizmust". A bolsevizmus veszélyei közül az a legnagyobb, amely tömeget termel, tömegben gondolkodik, megöl minden kezdeményezést, minden egyéni színt, ízlést és személyiséget. Orosz nép nincs többé, csak orosz tömeg, s majd újabb harminc év múlva ezt lehet elmondani a vasfüggöny mögötti államokban is. Tömeg: Vladivosztoktól Stettinig. Bõre fehér, olykor sárga, de mindig és mindenütt: tömeg. Ez már az embergyárakban, lágerekben, a proletkult futószalagján, a propaganda retortáival elõállított egykönyvû, egyforma massza. A Komszomol ifjúsága ez, amelynek már nem lehetnek önálló gondolatai. Csak a propaganda által kiadott jelszavai vannak. Emberszabású csorda, amely fölött géppisztollyal áll a zsidó komisszár. Nem csillogó vízcseppek milliárdjai többé, hanem piszkos, szürke árvíz hömpölyög, és terelhetõ az utca két oldalán felállított gépfegyverek között. A nyugati kultúrember még mindig nem látszik észrevenni, hogy mit jelentenek ezek az emberi masszák, amelyek elvesztették képüket a külvilágról, az élet szépségérõl, az egyéni értékekrõl. A vasfüggöny elzárta õket az ideáktól, a gondolatoktól. Annyi ismeretük sincs a világ többi részérõl, mint amennyivel a középkor embere is rendelkezett. A nyugati világ múltjából, kultúrájából, történelmébõl, mûvészetébõl már mit sem ismernek. Bent élnek a hamis világképben, amelyet Ilja Ehrenburg és David Zaszlavszky állítanak elõ számukra.
Azonban, óh, büszke nyugati ember - nézd meg önmagadat. Különb vagy-e vajon? Hiszen a nyugati embert ma már ugyanilyen futószalagon állítja elõ és alakítja a zsidó szórakoztató monopólium. Nyugaton is kihalt már az egyéniség, és eltûntek a hõsök. Helyükre odalépett a szuperdemokrácia legriasztóbb képlete: az utca embere: a mûveletlen, tudatlan ,,és gondolkodásra képtelen alak. Ma õ nyilatkozik az újságoknak, õ feleli a Gallup intézet kérdéseire, képviseli a közvéleményt, a "világlelkiismeretet", amelynek nevében Nürnberget rendeznek, és elhallgatják a Katyinokat. Mit tud ez a konfekcióruhában járó, képregényeket és detektívhistóriákat olvasó "észlény" a politika függöny mögötti bûvészeirõl, a beavatottak terveirõl, a páholyok elhatározásairól és a sajtó hazugságairól? Õ csak visszaszajkózza a hangszalagra azt, amit Galíciából származott újságírók és újságfejedelmek fejébe töltöttek. A demokraták és republikánusok kolumnistái viszont kizárólag azt a "véleményt" terjesztik, ami a világhódítóknak kedvez.
A gondolkodás hajdan oly nemes tudomány furcsa circulus vitiózussá alakult. A rádió mikrofonja elõtt egy ordítozó, orrhangú próféta - Walter Winchel (Lipsitz) - áll, aki az ószövetségi sovinizmus mákonyát adagolja a tömegeknek. Az utca embere holnap visszanyilatkozza ezt, mint a tömeg véleményét, a közvélemény akaratát ugyanebben a rádióban. A keleti és nyugati tömeg magatartása között legfeljebb annyi a különbség, hogy Nyugaton minden az önkéntesség látszatával történik. Keleten a géppisztoly és a rabszolgatábor segítségével, a pártpropaganda szemináriumaiban folyik ugyanez. Azonban mindkettõ monopólium, az ószövetségi nácizmus egy kéz rendszere.
Így érthetõ meg, hogy az úgynevezett államférfiak, akik a világot kormányozni látszanak, egyfelõl a függöny mögötti hatalmak bábjai, másfelõl a tömeg rabszolgái. A politikusok nem a józan ész alapján gondolkodnak többé, hanem a tömeg ízléséhez és indulataihoz kénytelenek igazodni. Tömegekben gondolkodnak és a tömegek által engedik sodortatni magukat. A múlt államférfia okos programot terjesztett a választók elé és elfogadtatta azt. A politikus ma kikutatja a tömeg véleményét és ehhez igazítja a sajátját. Miután pedig a zsidó közvélemény gyártás nagyüzemei révén a tömeg már az õ szolgájuk, az államférfi kétszeresen az õ foglyukká vált.
A mai "béke" csúcsteljesítménye, hogy mekkora tömegeket lehet az urnák elé hajszolni, és szavazatokkal igazolni a rádióban elmondott beszédeket. A háború sem magasabb célok kényszerû eszköze többé, hanem egyetlen látható célja van: mekkora tömeget lehet elpusztítani és kikapcsolni. Az A-bombák, H-bombák, a szõnyegbombázások már nem a népnek, hanem a Tömeg háborújának eszközei, egy sikerült gyilkosság, vagy valamelyik mozisztár botránya headline-á változott. Háromszázezer halott Drezdában, hetvenezer Hirosimában, elhallgatható, ötsoros hír.
Arról röviden már megemlékeztünk, hogy a világzsidóság a bosszú õrületét újabb tömegek gyártására használta fel Sokan hitték kezdetben, hogy az újabb és újabb nincstelen tömegek kitermelése kizárólag bolsevista munka és így Yaltát, Potsdamot egyszerûen ráírták Sztálin számlájára. Bizonyos idõnek kellett eltelnie, míg kiderült, hogy a potsdami triumvirátus - Sztálin, Truman, Attlee mögött, demokrata, vagy bolseviki álarcban a világzsidóság, közelebbrõl a Morgenthau terv, a Gomberg-terv állott. Mindkettõ végcélja az eltömegesítés - az elit kiirtása volt. A potsdami egyezmény következtében, mint írtuk, 12-16 millió ember vált hazátlanná. A kelet európai szabad német parasztból, a szudétaföldi képzett iparosból proletártömeg lett, amelyet 50 kiló csomaggal dobtak át a határon. A "náci" egyetemi tanárt utcaseprõnek küldték és a "náci" utcaseprõt kidobták az állásából. Az erdélyi szászokat Szibériába hajtják, Bácska, Bánát magas kultúrájú német lakosságának nagy részét Tito lágereibe vitték, ahol üvegszilánkot etettek a gyerekekkel. Tizenhatmillió hazával rendelkezõ emberbõl gyökértelenített, hazátlan proletár, nyomorgó tömeg lett. Állatként terelték Nyugatnémetország felé az új humanizmus nevében.
Elõzõleg már a lengyel intelligenciát és szellemi réteget Berija likvidálta Katyinban. Tizenegyezer lengyel tisztet, nagyobb részt orvosokat, tanárokat, mûvészeket - akik a civil életbõl vonultak hadba - kiirtottak és több mint egymillió lengyelt elhurcoltak Szibériában. Kik tették ? Az amerikai kongresszus vizsgálóbizottságának jegyzõkönyve szerit Pater Braun a következõket mondta oroszországi élményeirõl (Vizsgálati 'jegyzõkönyvek, 197. oldal.):
Én láttam az NKWD tetteit 1936 és 1937 között, Jeschov elvtárs, majd utódja Jagoda és ennek utódja Berija alatt. (Mindhárman zsidók. A szerzõ.) Én láttam az oroszokat (zsidókat), amint saját honfitársaikat elképzelhetetlen hidegvérûséggel gyilkolták le. És ha õk a Szovjetunió koncentrációs táboraiban ezreket írtak le az élõk listájáról és ezeket tekintették semminek, ami számukra igazán csekélység volt, hasonló módon a befolyásos lengyelek egy csoportját, doktorokat, írókat, professzorokat, tanárokat és tanítókat, a hivatalnoki osztály tagjait éppúgy kezelték, mint a többieket és egyszerûen meggyilkolták õket. Ez csak egy része volt az õ általános tervüknek: a népgyilkosságnak."
Jeschov, Jagoda-Herschel, Berija? Vajon csak az õ nevük lebeg a katyni erdõ halottai felett? A katyni gyilkosságot vizsgáló amerikai bizottság elõtt egy Goricki nevû lengyel tanú, aki megmenekült a tömegkivégzésbõl, elmondta, hogy kik szállították el a katyni mészárszékre szánt lengyeleket. "...Mikor a csoport már menetkész állapotban volt, elõttem állott a politikai rendõrség két tisztje, egy komisszár, Urbanowitz ezredes és egy moszkvai zsidó, akinek neve Sirotky volt. Hallottam amint Sirotky ezeket mondotta Urbanowitznak: Igen, most boldogok és nevetnek, pedig ha tudnák, hogy mi következik... (Kihallgatási jegyzõkönyv 176. oldal.)"
A katyni tömeggyilkosságot, íme, nemcsak zsidók csinálták és adminisztrálták, hanem Robert Kempneren, a nürnbergi amerikai vádlón keresztül õk igyekeztek az igazságot eltitkolni a világ elõl.
A lengyel nép intelligenciája, vezetõ rétege néhány nap, vagy óra alatt megsemmisült.
A magyarországi népbírósági törvény és az amerikaiaknak átadott "háborús bûnös" listák segítségével szintén a sokszínû, egyénies, szabad, magyar elit is így semmisült meg mint késõbb látni fogjuk 1945-ben.
A talmudi parancsból származó biológiai osztályharc tehát változatlanul folyik, A marxi elmélet immár magasabb fejlõdési fokra lépett. A keresztény elit fizikai megsemmisítésére ott vannak a szovjet katorgái, a sarkkörön lévõ aranyásó táborok, amelyekben, hazatért hadifoglyok állítása szerint, ötmillió rabszolga robotol. A körülbelül 15 millió fõnyi zsidóság világosan látja, hogy egymaga is a népek vezetõ rétegévé, uralkodó osztályává válhatik, ha mindenütt kipusztítja azokat a társadalmi rétegeket, amelyek szellemi és jellemi képességeiknél fogva vezetésre hivatottak. Ehhez a mûvelethez segítségül hívja a tudatlan tömeget, a rothadt intellektuelt, a megvásárolható jellemeket, akik népük és fajuk elárulásával hajlandók száz százalékig a világhódítók céljait szolgálni. A vasfüggöny mögötti állapotok mindennél világosabban mutatják, hogy a tizenötmillió zsidó hamarosan a népek, világok és nemzetek fölötti középosztállyá válhat. Uralkodó réteggé, amelynek immár nem kell semmiféle alantasabb munkával foglalkoznia. A következõ generáció már ott ülhet az államok vezetõi pozícióiban, a szellemi és gazdasági élet kulcsállásaiban, amelyekrõl még késõbb beszélünk. Végeredményben azt akarják megismételni, ami Szovjet-Oroszországban történt, ahol a társadalom legmélyérõl a társadalmi gúla legcsúcsára került a zsidóság.
Ehhez elegendõ a talmudi parancs teljesítése, amely azt mondja:
"A gojimok legjobbját öld meg."
A biológiai osztályharc következményeirõl az Adanauer kancellárhoz közelálló Rheinischer Merkur hasábjain (1957. október 4.) igen érdekes cikket írt Gunnar D. Kümlien, aki elmondja egyik beszélgetését, amelyet egy szibériai rabszolgatáborból szabadult orosz szellemi emberrel folytatott Moszkvában. Csak titokban tudott ezzel a megfélemlített, remegõ orosszal beszélni, a bolsevista "forradalom" negyven esztendejérõl.
"Az a társadalmi réteg, amely megõrizte szellemi önállóságát, - mondotta ez az orosz többé egyáltalán nem nyom latba. Húsz évvel elõtt ez a réteg még a népesség 20 százaléka lehetett. Tíz évvel ezelõtt 10 százalék. Ha évente csak egy százalékot szûrtek ki, mi maradt még?"
Borzalmas, amint a svéd újságíró leírja az orosz életet, a tömegszállásokon összezsúfolt proletárokat, akiket olyan életnívón tart a párt, hogy egész életüket betöltse a létharc, és ne érjenek rá politikával, egyéni gondolatokkal foglalkozni.
"-- Ma már olyan alacsony az életnívó, - mondja az orosz intellektuel - hogy a szovjet katonának elég egy fél liter vodkát ígérni, és elmasírozik Wladivosztokig vagy Magyarországig, - miként 1956-ban meg is tette azt.
A biológiai osztályharcról, ha azt, - mondjuk, a zsidó nép szellemi vezetõire vetítenék ki, azt mondanák, hogy ez - antiszemitizmus. Az orosz nép a vasfüggöny mögötti népek javának lemészárlása azonban nem antiorosz, antimagyar, vagy antikínai. Pedig a biológiai osztályharc következményei megmaradnának a bolsevizmus bukása esetén is.
A céltudatos elit-irtásnak van sok riasztó jelensége. A mûveltebb fok, tanultabb munkások, értelmesebb gazdák, képzett szakemberek kiirtása következtében a vasfüggöny mögött mindenütt alább szállott a termelés nívója. Ízlés már nincs, a díszítõ mûvészet luxussá vált, a szék lábát már nem gyalulják meg és hiányoznak a legegyszerûbb közszükségleti cikkek. A gyorsforraló kurzusokon kiképzett "új intelligencia", a tömegrabszolga már nem tudja vezetni az ipart, kereskedelmet, mezõgazdaságot. A tudomány nívója minimumra csökken, az orvosból felcser lesz és mérnökbõl pallér-színvonalon álló tudatlan. A világ legtermékenyebb földjén, az ukrán humuszon már csak 4 mázsa búza terem, a világhíres tokaji szõlõk kipusztultak, a gyümölcstermelés színvonala száz évvel visszahanyatlott, a bánáti földeket, ahol a földkerekség egyik legszebb mezõgazdasági kultúráját teremtették meg a volksdeutschok, felveri a gaz, és a Szudétaföld házai összeomlanak. A nép nyomorog, éhezik. A . A szolgatömegnek nem jut más, csak ormótlan filcbakancs és az oroszok egyforma vattakabátja. Aki messzebb tud nézni, a rettentõ jövõbe lát: a homokba fúlt, dzsungelbe temetett kultúrákig, ami az elit-irtás következtében a kereszténység és minden más nép kultúráját fenyegeti.
A börtönbõl jövendölte egy magyar mártír, vitéz Endre László: "Az elproletárosított Európa olyan lealacsonyodott és elállatiasodott ösztönökkel áll majd velük (zsidókkal!) szemben, melyeket csak a legvadabb rabszolgalázadások leverésére alkalmazott, legbrutálisabb eszközökkel tudnak majd leverni."
Nincsenek többé forradalmak, szabadságharcok. Csak rabszolgafelkelések. Ez a jövõ!
Hogy ezzel az õ hatalmuk is összeroppan egyszer és az õ kiváltságaik is megszûnnek? A hódítók nem szeretnek a jövõbe nézni. Õk ülnek a hatalom ormán. Az MVD, vagy ÁHV szuronya, a Sea Gaten posztoló rendõr egyelõre õrzi kiválasztottságukat, jólétüket és hatalmukat. Õk csak azt látják, hogy a "mi teremtményünk és rabszolgánk, a tömeg" nekik dolgozik.
XIV. FEJEZET
Harry Truman, az Egyesült Államok akkori elnöke, 1945. augusztus 6-án a következõ bejelentéssel lepte meg a világot:
"Huszonnégy órával ezelõtt egy amerikai repülõgép egyetlen bombát dobott le Hirosimára. Ennek a bombának nagyobb robbanóereje volt, mint 20 000 tonna trinitrotoluolnak. Ez egy atombomba volt."
Két évvel késõbb a 31 éves Korff rabbi, a Stern nevû terrorista szervezet vezetõségi tagja 600 fanatikus rabbi élén felvonult Washingtonba, ahol azt követelte, hogy a palesztinai válság miatt az Egyesült Államok dobjanak atombombát - Londonra. A rabbi egész nyíltan a zsidóság hatalmával fenyegette meg Washington utódját. (The Jews Have Got The Atom Bomb. 3. oldal. Gerald K. Smith kiadása.)
Újabb két év múltán Truman elnök ismét bejelentést tett. 1949. szeptember 23-án azt mondotta:
"Bizonyítékoknak vagyunk birtokában, hogy az utóbbi hetek folyamán a Szovjetunióban atomrobbantás történt."
Nem sokkal ezután az angol hatóságok elfogták Klaus Fuchs zsidó atomfizikust, Einstein jó barátját és bizalmasát. A zsidók az atombomba titkát kiszolgáltatták a Szovjetuniónak.
Az atombomba már a kezdet kezdetén a zsidók kezébe került. Otto Hahn német professzor atomhasítási elméletérõl és a Kaiser Wilhelm Institutban elért eredményeirõl jól tudott Einstein, aki Amerikába érkezve javaslatot tett Roosevelt elnöknek az atombomba kifejlesztésére. Ettõl kezdve az atomtitok körül szüntelenül ott nyüzsögtek a zsidók. Lise Meitner, egy dániai zsidó atomfizikuson keresztül juttatta el Otto Hahn kísérleteinek eredményét Amerikába. Hamarosan feltûnt egy budapesti zsidó, Szilárd Leó s ettõl kezdve az Einstein által beprotezsált zsidók csodálatos és rejtélyes együttese vette körül a legújabb kor legnagyobb titkát. Egyszerre csak megjelent a színen a göttingeni egyetemen végzett németországi zsidó, Robert Oppenheimer. Már külsejére nézve is a sátáni tudomány, a bomlasztó lángelme típusa. Szikár aszkéta, hûvös, kiegyensúlyozottnak látszó tudós, akinek belsejében a faji elhivatottság és fanatizmus kénköves tüzei lobogtak. Kommunista volt, kommunista kapcsolatokkal rendelkezett, de csak azért, mert a kommunizmusban a zsidó lelkek magasabbrendû képviseletét, a nagyobb keménységet, mélységesebb fanatizmust látta, mint a demokráciában. Rober Oppenheimer elsõsorban és mindenek fölött zsidó volt. A világhódító sovinizmus egyik legjellegzetesebb és legtiszteletreméltóbb képviselõje. Amíg Otto Hahn ingadozott és szabotált, hogy Hitler, vagy inkább saját népe számára megteremtse az atombombát, addig Robert Oppenheimer minden tudását, alkotóerejét, zsenialitását belevetette az atombomba megteremtéséért folyó versenyben. Éjt nappallá téve dolgozott. Negyvenhét kilóra lefogyott. Szinte fantasztikus tudományos teljesítményeket produkált csupán azért, hogy a zsidóság ellenségeit - a németeket - õ pusztíthassa el atombombával.
Egész természetes, hogy körülötte nyomban megjelentek a nagy zsidó bankházak képviselõi, akik nemcsak jó profitlehetõséget, hanem nemzeti küldetést is láttak az atombombagyártásban. L. Strauss, a Kuhn, Loeb and Co vezetõ tagja, már korábban is tanácsadója volt David Lilienthálnak. Az óriási költséggel megindult atomkísérleteket J. Robert Oppenheimerre bízták. A gyártási és kísérleti titokba Einstein beavatta Klaus Fuchsot. Az atombombagyártás üzemei, hivatalai hamarosan megteltek a különféle országok zsidóival. Kétes emigránsok, gyanús bevándorlók, ukrajnai, lengyel, magyarországi zsidók vették át nemcsak a vezetést, hanem a legkisebb pozíciókat is. Julius Rosenberg, David Greenglas és hasonló "személyiségek" kerültek Los Alamosba.
Ennek kétségtelenül sokféle oka van. A zsidók között számos jó matematikus akadt minden idõkben. Azonkívül a zsidó pszichének is teljesen megfelelt az atomkutatás. Az atombomlasztás tipikusan destruktív tudomány. Eddig csak rombolni tudott, alkotni nem!
Az emberi elme felbontja az atomot, a világmindenség számokban ki sem fejezhetõ parányát. Beleavatkozik az isteni teremtés mûvébe, de nem tud összerakni két atommagot sem. Nem teremtõ, csupán destruktor.
Ami ezen túl történt, az csupán a zsidó sovinizmus természetes következménye volt. Ha egy zsidónak sikerül valamely kulcspozíciót megszállni, azonnal igyekszik maga mellé és maga köré minél több zsidót alkalmazni. Ez minden intézmény elzsidósodásának menetrendje. Az alkalmazott zsidók újabb zsidókat telepítenek be, mert mind csak a maga fajtájában bízik, csak a maga fajtáját tartja tökéletesen megbízhatónak a zsidó nemzeti célok szolgálatában. Ez történt az atombomba körül is. J. Robert Oppenheimer körül a világhódítóknak egy fanatikus, nacionalista meggyõzõdésû munkaközössége alakult ki. Amerikai értesülések szerint a los alamosi és monmounthi laboratóriumokban csak a munkások voltak nemzsidók. Julius Rosenberg, Martin Sobell, Harry Cold, David Greenglas csak a késõbbi atomkérdés során ismertté vált nevek. Pontecorvo, a magyarországi Jánosi professzor, a hidrogénbomba kifejlesztõje, Teller Edward egytõl egyig az atomfelekezet prófétái, kisebb, vagy nagyobb papjai.
A szimbolikus kígyó gyûrûje az atombombagyártás körül is összeért. A zsidóság titkát, amelyet zsidók õriztek, gyártottak, adminisztráltak, a zsidóság népi tulajdonának tekintette. Így egészen természetesnek tartotta, hogy megossza azt a Szovjetunióval. A keleti és nyugati zsidó kapcsolatai ezen a téren is felelevenedtek. Az atomfelekezet tagjai, vagy azok apái, nagyapái már régen elvándoroltak a pogromok hajdani Oroszországából, de a bolsevizmus Oroszországát zsidó szempontból megbízhatóbbnak tekintették, mint Amerikát. A bolsevikiek fanatikusan harcoltak Hitler ellen. Amerikában Lindberghek, Taftok és izolácionisták is voltak. Az atombombát tehát át kellett adni a Szovjetuniónak, amelyrõl több kegyetlenséget, elszántságot tételeztek fel, mint Amerikáról.
Az a körülmény, hogy az amerikai atomtudósok között kommunisták is voltak, mellékes szerepet játszott. Õk csak a szovjet kegyetlenebb, nyersebb, fanatikusabb és bosszúállóbb zsidóit látták maguk elõtt és azokban bíztak. Nagyon jól tudták ezt a keleti zsidók is, David Zaszlagilszkij és Ilja Ehrenburg Pravdája mindig is úgy emlegették Albert Einsteint, mint a Szovjetunió hat legnagyobb amerikai barátainak egyikét és Sztálin személyes barátját. S hogy magukat megbízhatóbbá tegyék az amerikai zsidók felé, Solomon Abrahamovics Rebachot, a bolseviki titkosrendõrség egyik vezetõ személyiségét tették meg az atomenergia tudósok legfõbb szovjet komisszárjának, s Abrahamovics elvtárs ma is betölti ezt a magas hivatalt. Másik oldalon jelentõs szerepet nyertek az atomgyártás körül a Kuhn and Loeb bankház megbízottai. Ugyanazok a nagy nyugati kapitalisták, akik 1917-ben a bolseviki forradalmat finanszírozták és akiknek oly kitûnõ kapcsolataik voltak Trotzkijhoz, most sem tagadták meg érzelmeiket.
Amíg a második világháború frontjain a keresztény Amerika katonái véreztek, addig Bernhardt Baruch, aki az Egyesült Államok 351 legfontosabb iparágát ellenõrizte és a világ nyersanyagkészletének kétharmadát kontrollálta azon fáradozott, hogy az atombomba fölötti rendelkezést kivonja az Egyesült Államok elnökének és az U.S. Army hatásköre alól. A zsidóság itt már csaknem teljesen levette az álarcot. Ha nem is nyílt szavakkal, de tetteivel, propagandájával erõteljesen deklarált, hogy az atombombát a nemzetek fölötti hatalom eszközének tekinti és saját nemzeti tulajdonának tartja. Mint több amerikai író állítja, Bernhardt Baruch nyomására "a kongresszus elkövette a legnagyobb árulását a nép ellen". Megszavazta a törvényt, amely az elnök, a hadsereg felügyelete alól kivonta az atombombát, az atomgyártás titkát és megszervezte az U.S. atombizottságát. Truman elnök, aki nem látta a következményeket, aláírta a törvényt.
A bizottság nagyobb hatalmat jelent, mint maga az Egyesült Államok elnöke. Független a földgolyó minden kormányától, tehát az amerikai kormánytól is. Amerika hivatalos köreinek állítása szerint ennek a bizottságnak nagyobb hatalma van, mint Hitlernek, Sztálinnak, Rooseveltnek együttvéve volt.
S mikor minden ki volt tervelve, meg volt alkotva, akkor kinevezték az atomenergia bizottság tagjait. Az elsõ öt közül három, de lehet, hogy négy biztosan zsidó volt: David E. Lilienthal (zsidó), Lewis L. Strauss (zsidó), Robert F. Bacher (zsidó), William W. Waymack (?), Summer T. Pike (?). Jellemzõ, hogy bár látszólag bizonyos változások következtek be Amerikában és a McCarthy vizsgálatok sok mindenre ráébresztették az amerikai közvéleményt, az atomenergia bizottságot lényegében nem lehetett átalakítani. Az Oppenheimer-ügy kapcsán David E. Lilienthalt eltávolították ugyan az elnöki székbõl, de helyére Lewis L. Strauss került. Ugyanakkor a Szovjetunióban Pontecorvo, az itáliai zsidó lett az atomkutatás vezetõje. Az õ keze alatt dolgoznak az elrabolt német atomtudósok. S mindnyájuk fölött a legfõbb felügyelõ Solomon Abrahamovics Rebach, a kommunista titkosrendõrség legfõbb atommegbízottja.
Az atombomba teljesen a zsidóság kezébe került. Az emberiségre rászabadult a történelem legnagyobb tragédiája és legfenyegetõbb veszélye. Az atombomba a nép által választott, felelõs államférfiak kezében is túl veszedelmes fegyver. Korff rabbi és hatszáz társának washingtoni felvonulása azonban ízelítõt adott belõle, hogy milyen katasztrófává válhat ez egy fanatikus törzsi nacionalizmus kezei között. Az atombombával nemcsak a civilizációt lehet elpusztítani, nemcsak háborúkat lehet nyerni vagy veszteni, hanem örök idõkre meg lehet semmisíteni az emberi szabadságot. Az atombomba a világzsidóság kezében állandó fenyegetés a demokrácia ellen, minden nép függetlensége, minden szellemi, vagy politikai irányzat ellen, amely nem kedvez a világhódítóknak. A föld színérõl egyszerûen el lehet törölni azokat a nemzeteket, amelyek nem engedelmeskednek a világzsidóságnak, vagy túl nagynak tartják a Kuhn and Loeb által megszabott kamatlábat. Az atombomba a zsidóság kezében a terror és a szörnyû fenyegetés eszköze még akkor is, ha nem dobják le és nem robbantják fel. Az atompszichózist, az atomhaláltól való félelmet egész népek ellen lehet kihasználni. "Mondjatok le szabadságotokról, függetlenségetekrõl, tagadjátok meg keresztény hiteteket, mert mint Damokles kardját tartjuk felettetek az atombombát." A hidrogénbomba felrobbantásakor a törzsi nacionalizmusnak sikerült azt a látszatot kelteni, hogy, ha Amerika hadjáratot indítana a világuralom keleti fele ellen, akkor esetleg felrobbanna maga a világegyetem is.
Ez már nem is politikai lehetõség volna, hanem János jelenéseinek kísérteties látomása a vörös fenevad világuralmáról, az emberiség kétharmadának kiirtásáról, amely ott van a Jelenések könyvében. Olyan látomás ez, amelyekrõl a Jegyzõkönyvek szerzõi sem mertek álmodni, mikor azt írták 50-60 év elõtt:
- "Belõlünk mindent elborító terror fakad."
Az atombomba ennek a mindent elborító terrornak irtózatos eszköze, egyben a világuralmi törekvéseknek és világhódításnak legfélelmetesebb bizonyítéka. 1934-tõl 1948-ig a zsidó propaganda azt hirdette, hogy az amerikai demokrácia és az emberi szabadság fennállhat a szovjet tyrantizmus szomszédságában. A második világháború befejezése óta világprogram volt a nyugati és keleti zsidó megosztott világhatalma. Osztozás a földgolyón! Nyugati és keleti hemiszphéra! Nyugaton az arany. Keleten a géppisztoly. A cél: a háborút, a bolsevizmussal való leszámolást minden áron meg kell akadályozni. Mint már rámutattunk, ezért alakítja meg Mr. Morgenthau a "Society for the Prevention of World War in"-at.
Ezt látja - igen helyesen - Marcel de Briancon francia író, aki azt írja:
"Ez a két végtelen, egymással szemben álló, oly ellentétesnek és ellenségesnek látszó, valójában egymást kiegészítõ hatalmi gondolat azt mondja magának: ha a Szovjet gyõzi le az USA-t, akkor az én világuralmam, mint kommunista világuralom valósul meg és mint világszovjet fog megszerveztetni. Ha megfordítva az USA gyõzi le a Szovjetet, akkor ebben a plutodemokratikus új világuralomban ugyanúgy ott leszek, mint vezetõ, irányító, döntõ hatalmi tényezõ. Végeredményben olyan mintegy, ha mint a koncentrált magántõke birtokosa ülök benne a világuralom politikai birtokában is, vagy az államkapitalizmus kulcspozícióiban gyakorlom ugyanezt a hatalmat. Akármelyik véglet gyõz, ez végeredményben így is, úgy is az én gyõzelmemet fogja jelenteni. Mi értelme van akkor az összecsapásnak?"
S mikor a világzsidóság látja, hogy az összecsapás mégis megtörténhetik, amikor az amerikai közvélemény lassan eszmélni kezd, hogy a bolsevizmus és a szabadság nem állhat fent egymás mellett, egyszer csak letartóztatják Klaus Fuchot, aki az atomtitok minden részletét átadta a Szovjetuniónak. Egyszer csak a homályból felszínre kerül két név: a J. Robert Oppenheimeré és a Julius Rosenbergé. Mindkettõ hordozóját - mint látni fogjuk - a zsidó, világhódító nacionalizmus szimbólikus alakjának tekinthetjük.
J. Robert Oppenheimer, míg arról volt szó, hogy a német nemzeti szocializmust kell elpusztítani, addig - mint írtuk - az aszkéta önfeláldozásával, a zseni páratlan fanatizmusával dolgozott az atombomba elõállításán. A szó legtisztább értelmében "nyugati" zsidó volt, de csak a keleti testvérek keménységében, vérszomjában és fanatizmusában bízott. Az ellene emelt vádak szerint 1940-42-ben hatalmas összegekkel támogatta az Amerika ellenes bolseviki felforgatást. Kommunista nõt vett feleségül. Fivére és sógornõje ugyancsak kommunisták voltak. Kommunista feleségének elsõ férje is meggyõzõdéses bolseviki volt, aki a spanyolországi harcokban esett el. Oppenheimer kommunista zsidókat alkalmazott a második világháború alatt Los Alamosban.
Akkor minden tudását, minden tehetségét beállította az atombombagyártás szolgálatába. Nem voltak lelkiismeretfurdalásai, - hiszen tudta, hogy az atombombával csak "nácikat" kell elpusztítani. Mikor azonban a "nácizmust" már leverték és az igazi zsarnokság, a szovjet rendszer ellen meg kellett volna teremteni a H-bombát, a nagy nyugati testvér hirtelen megtorpant a keleti világhódító hatalma elõtt. Ha valaki, úgy õ tudta, hogy ezek, legyenek bár bolsevista zsarnokok és ezerszer rosszabb elnyomók, mint Hitler, az õ hitével vallják: Egy nép vagyunk! Egy nép! Nem vagyunk orosz, portugál, amerikai zsidók, hanem csak zsidók!
S ezek után, mondja K. D. Nicholson, az Atomenergia Bizottság general managerének Oppenheimerhez intézett levele:
"Oppenheimer, mint az Atomenergia Bizottság: General Advisory Committeejének elnöke erõsen ellenezte 1949-ben a H-bomba kifejlesztését és másokat is késleltetésre akart rávenni még azután is, hogy Truman elnök elrendelte a kísérletek megkezdését." (Amerikai Magyar Hang, 1954. április 19. 7. oldal.)
A H-bombát már a világhatalom keleti felére kellett volna ledobni. És a nyugati zsidó nem akarta, hogy elpusztuljon néphatalmának keleti fele. O, a matematikai és fizikai lángelme, a sátáni ész látta meg legvilágosabban, hogy a világhódításnak az kedvez, ha a földgolyó két hemiszférára van osztva és mindkettõ kezében ott van az atombomba, amellyel hol egyik, hol másik fenyegetheti egymást. Oppenheimer, akit nyugodtan nevezhetünk a zsidó nacionalizmus Hitlejének, a nyugati zsidó nacionalista és kultúrlény szimbólumának, jól tudta, amit a keleti és nyugati rabbik bátran kimondtak, hogy a harmadik világháború a "zsidóság kipusztítására vezet". Õ csak a hitleristákat akarta kiirtani. A Kremlben lakozó zsarnokság képviselõit annál kevésbé. Ha valaki, õ tudta, hogy itt nem amerikai, nem orosz, nem demokrata és nem kommunista ügyrõl van szó, hanem kizárólag a zsidóság ügyérõl.
A másik jelképes alakja ennek a világhódító nacionalizmusnak a Rosenberg házaspárt volt. Kicsiny, jelentéktelen emberek, akik talán nem is használtak annyit a Szovjetuniónak, mint sokan hiszik. Átadták az atomtitkot faji meggyõzõdésbõl, nemzeti kötelességükbõl kifolyólag. Átadták a Szovjetuniónak és - igen jellemzõen! - azzal védekeztek, hogy Amerika a Szovjetunió szövetségese volt.
A világ fölötti nácizmus kénköves lángjai akkor lobogtak fel igazában, amidõn a Rosenberg házaspár a villamosszék felé készült indulni. A törvény, az igazság, becsület írott és íratlan parancsai szerint Rosenbergék kémek voltak. Amerika árulói voltak. Mégis melléjük állt az egész világ zsidóságának 99 százalékos többsége.
Milliók egyén! Ez minden becsületes nacionalizmus jelszava. És most a zsidó milliók, a kapitalisták és proletárok, a Sea Gate luxusvilláinak és Bronx sötét proletárnegyedeinek lakói, a londoni Westend és a budapesti Király utca egyszerû, egyarcú világhódítói mind összefognak, hogy a "nácifasiszta-hitleriánus" Eisenhower elnök kegyelmezési jogát kikényszerítsék. A "jobboldali" amerikaiak elõtt úgy tûnik fel a Rosenberg házaspár érdekében folytatott pikettelés, mint valami kommunista demonstráció. "Ha Ilse Koch, a zsidók gyilkosa kegyelmet kapott, - írták a tüntetõk tábláira - miért sújtanak halállal a Rosenbergekre?" Urey és Einstein professzorok kegyelmet sürgetnek!" - "Izrael elõkelõségei kegyelmet kérnek!"
Öt világrészben kapitalisták és kommunisták, magasrendû intellektuelek és egykönyvû talmudisták fognak össze egy kommunista kém megmentéséért. Egy egész nép, egy egész totális világhódító nacionalizmus sorakozik fel Amerika árulói mögött. Londonban letérdelnek, vagy földre ,vetik magukat Rosenberg néptársai, mikor kegyelemért kiáltoznak. Moszkvában, Budapesten és Bukarestben megható storykat írnak Amerika árulóinak sorsáról. A New York-i Union Squaren az ír rendõrök alig tudják összeszedni a földrõl az ájult és fanatikus zsidónõket, akik összeesnek, mikor meghallják, hogy befogadó hazájuk, az Egyesült Államok ítélt árulói fölött.
"Érdekes volt a kivégzés után a New York-i rádióállomásokat figyelni, - írja az Amerikai Magyar Hang. - Akadtak olyan rádióbemondók, akik csaknem zokogva mondták be a kivégzés hírét. Akadt rádió, amely úgy mondta be a hírt, hogy nyomban utána rádiójátékba kezdett, de a rádiójátékot olyan zene vezette be, amely beillett gyászindulónak is. Az Union Squaren ... akadt no, aki a járdára vetette magát és így kezdett hisztérikus siránkozásba, sõt a férfiak is siránkozásba fogtak és ezt kiáltozták: "They killed them ... killed them." (Amerikai Magyar Hang, 1953. június 29. 8. oldal.)
És aztán a brooklyni Church Avenuen kiteljesedett ennek a világhódító nacionalizmusnak minden különös nagysága és fanatizmusa. Ezrek és tízezrek jöttek el, hogy a törzsi nácizmus nevében szolidaritást vállaljanak a közönséges bûntettesekkel és mint a keleti zsidók, úgy õk is a maguk mártírjainak vállalják a kivégzett kémeket.
A gyásszertartáson Emanuel Bloch, a kivégzett Rosenberg házaspár ügyvédje beszélt, s a következõ kijelentést tette:
"A Rosenbergek meggyilkolásának vádját Eisenhower elnök, Browell igazságügyminiszter és Edgar Hoover, az FBI igazgatója küszöbére teszem. Õk irányították a villamosszék gombjának megnyomását, ha mindjárt nem is õk tették ezt személyesen. Ez az két drága, érzékeny, gyengéd, kultúrált ember áldozata lett egy hideg, szándékos gyilkosságnak. Az önkény ellen harcoltak. Amerika egy civilbe öltözött katonai diktatúra önkényét nyögi." (Amerikai Magyar Hang, 1953. július 19.)
E pillanatban Eisenhower elnök Washington kései utóda és a Morgenthau-terv egyik végrehajtója elkönyvelhette, hogy õ is rákerült a "háborús bûnösök" és "népellenes gonosztevõk" fekete listájára. A nürnbergi akasztófák most visszanéznek a Fehér Ház felé. Egy világ fölötti nacionalizmus megüzente a hadat Amerikának, hû kiszolgálójának, Eisenhower elnöknek is. És a Rosenbergek koporsója fölött már nem is Emanuel Bloch szónokolt, hanem talán Julius Streicher üzente Nürnbergbõl:
- "Titeket majd a bolsevikok fognak felakasztani!"
XV. FEJEZET
A világzsidóság akkor vette le magáról végleg az álarcot, amikor elárulta Amerikát is.
A földkerekség minden állama ellen lehet kifogása a zsidóságnak. Egyedül az Egyesült Államok volt az, amely megadott nekik mindent. A pénzt, a gazdagságot, a nyugalmas életet, a szabadosságig fajult szabadságot, sõt a politikai befolyást is! Amerika kétszer vonult hadba és küldte vérezni fiait, mert a zsidó nacionalizmus pénze, profitvágya, politikai befolyása belekergette a háborúba. Amerika leverte Hitlert és 11 milliárd dollárt adott a Szovjetuniónak, hogy segítsen megszabadítani a KZ-ek zsidó rabjait. Amerika vállalta magára azokat az ódiumokat, amelyek a nürnbergi perrel és a zsidó világbosszú kiszolgálásával jártak.
Alig hetven esztendõ alatt a zsidóság meghódította Amerika gazdasági életének túlnyomó részét. A keletoroszországi pogromok elõl menekült kis zsidó az USA-ban az élet napos oldalára került. Õ élvezte a jogokat és kiváltságokat. Roosevelt idején õ foglalta el a politikai hatalmat. Õ szállta meg az amerikai földi paradicsom: Miami, Florida, California minden gazdagságát. Az ígéret földje nem Palesztina, hanem Amerika lett a világzsidóság számára. Palesztinát, - vagy mint ma mondják:
Izraelt csak azért alkották meg, hogy odaküldjék a koldus zsidót, akitõl félnek a New York-i milliomosok, mert ez úgy hurcolja magával az antiszemitizmus bacillusait, mint a pestist.
Roosevelt kormányzása alatt Amerika már majdnem a zsidók országa volt. A világhódítóknak minden okuk meg volt arra, hogy legalább Amerikához legyenek hûek és ne forduljanak szembe az Egyesült Államokkal, mikor annak a kommunizmussal kell megküzdenie. Azonban a zsidóság Amerikával szemben is megmutatta, hogy csak akkor érzi magát biztonságban, ha õ uralkodik és csak addig hû bármely országhoz, amíg annak érdekei összeesnek az övével.
Amerika - Washington, Jefferson, Franklin Benjamin, és Lincoln Amerikája - joggal várhatta volna a világzsidóságtól, hogy a második világháborút követõ hidegháborúban Amerika oldalára áll. Mindennek az ellenkezõje történt. Valahol a B'nai B'rith páholyaiban a zsidóság megírta az Egyesült Államok végzetét is. Hiszen Amerika keresztény politikusai, még ha a zsidóság kezében voltak is, nem kizárólag a zsidóság számára akarták megnyerni a második világháborút. Talán az egyetlen Roosevelt kivételével nem is hitték, hogy megtudnak egyezni a Szovjetunióval. Truman szenátor, akibõl az Egyesült Államok elnöke lett, 1941. június 21-én a német-orosz háború kitörésének pillanatában azt mondta: "Ha úgy látjuk, hogy Németország gyõz, akkor Oroszországot kell segíteni, és ha Oroszország gyõz, akkor Németországot. Hadd öljék egymást, amennyire csak lehetséges."
Amerikának nem volt érdeke a szovjet barátság. 1945 után a hideg háború sem volt érdeke. Mindez kizárólag a világzsidóság érdeke volt. Két világháború kirobbantásában nagy szerepe volt a zsidó érdeknek. A harmadik világháború, a szovjettel való leszámolás, az elnyomott népek felszabadítása viszont nem zsidó érdek. Ellenkezõleg! Yaltában és Potsdamban õk osztoztak meg a világhatalmon.
Hogyan is írták a Jegyzõkönyvek? "Belõlünk mindent elborító terror fakad."
Amerika a frázisok szerint a "szabadság hazája". A Hudson torkolatában magasra tartja fáklyáját az amerikai szabadság szobor. Azonban valójában Ellis Islandon túl ma már a "mindent elborító terror" uralkodik Roosevelt korszaka óta. Frankfurter Félix, a legfõbb amerikai bíróság bírája megmondotta, hogy "azok, akik Washingtonban a valóságban kormányoznak láthatatlanok, a tényleges hatalmat kulisszák mögül gyakorolják. Az amerikai polgárnak ma joga van elmenni a szavazógépig és meghúzni annak a köztársasági, vagy demokrata fogantyúját, hiszen a kulisszák mögött lévõk tudják, hogy mindkét hatalom az õ kezükben lesz. Aki ez ellen a tényleges hatalom ellen lázad, felkel, vagy csak egy hangos szót ejt ki, azt kiirtják, elnémítják, öngyilkosságba vagy közéleti megvetésbe kergetik.
Gerald K. Smith, amerikai Christian Crusade bátor vezetõje megdöbbentõ könyvet adott ki ennek a tényleges hatalomnak terrorjáról és azokról a nemes, igazi amerikaiakról, akik áldozatul estek a világhódítók mindent elborító terrorizmusának. A könyv német kiadása (Selbstmord. Wiederhall kiadás, 1954.) alapján rendkívül kivonatosan ismertetjük, hogy a kulisszák mögötti hatalmak miként pusztították el azokat az amerikaiakat, akik útjába álltak a bolsevizmusnak, a második világháborúnak és a világhódítók törekvéseinek.
James Forrestalt, aki Truman hadügyminisztere volt, de ellenezte az Egyesült Államok palesztinai politikáját, mint "antiszemitát" tették lehetetlenné Drew Pearson és Walter Winchell (Lipsitz), két rádiókommentátor, akik a zsidó GPU-t az Antidefamation League-t szolgálják. Forrestal miután egy alkalommal kijelentette, hogy "ezek a zsidók elpusztítják az én Amerikámat", az õrültek házába került és annak 16. emeletérõl dobták le titokzatos kezek. Joseph Kennedyt, Amerika angliai követét csendes elnémításra és barátságos floridai internálásra ítélték, miután a második világháború elõtt Amerikába hazatérve, kijelentette: "az én hazám csak testemen keresztül léphet be a háborúba." Kennedy utódja John Winnant, miután megismerte a körülményeket, amelyek segítségével Amerikát belehajszolták a második világháborúba, a becstelen hallgatás és az öngyilkosság között választhatott csupán. A jellemes amerikai diplomata fõbe lõtte magát. Henry Wallace egy keleti szekta tagja volt és azt hitte, hogy valami vadmacska kivonatból elõállított szérum segítségével 150 évig fog élni, Roosevelt vicepresidentje lett. Mivel kellemetlenné vált a függöny mögötti hatalmak számára, váratlanul és fiatalon halt meg. General Patrick J. Harley 1947-ben kijelentette, hogy még mindig több mint 1000 kommunista zsidó ül a State Departementben. A washingtoni titokzatos Fekete Kéz õt is belsõ emigrációba, megvetésbe és elnémításba kergette. Csang-káj-sek felesége, Szunjat-szen lánya a második világháború alatt állandó halálfélelemben élt valahányszor Amerikában tartózkodott, mert világhódítók titkos Gestapói lestek rá és el akarták tenni láb alól. Summer Wellest, Amerika második világháború utáni külügyminiszterét ismeretlen tettesek kidobták az ablakon. Stettinus külügyminiszterrõl kiderült, hogy az UN alapításakor tartott beszédét egy Dalton Trumbo nevû hollywoodi kommunista filmsztár írta. Morton Kent megölte magát, felvágta ereit, mert tudott arról, hogy a Szovjetunió számára kik lopták el a legtitkosabb iratokat. Tisztában volt vele, hogy akár hallgat, akár beszél, a bûntársak õt gyilkolják meg. Wittacker Chambers, Louis Budenz, Tyler Kent még ma is állandó veszedelemben élnek. Budenz, aki a kommunista párt egyik vezetõ tagja volt és számos zsidó kommunistát leplezett le, a fordhami katolikus egyetemre menekült. Ha ennek falai közül kitenné a lábát, huszonnégy órán belül halott volna. Ugyanez vonatkozik a másik keresztény, volt kommunista vezetõre, Chambersre is, aki az Alger Hiss-ügyet leplezte le. Alger Hisset Frankfurter Pelixék ama választás elé állították, hogy vagy beszél és akkor meghal, vagy hallgat és akkor megúszhatja ötévi fegyházzal. Ha Hiss valóban megszólal, akkor Gerald K. Smith szerint öngyilkosságok százai történtek volna Washingtonban. Alger Hiss azonban már újra szabadon van.
Tyler Kent, aki az USA londoni követségén Roosevelt és Churchill titkos táviratváltását desifrírozta és koronatanúja annak, hogy a világot mint kergették bele a háborúba, öt évig volt internálva Wight angol szigeten, külön tíz évi fegyházat kapott, mert még Roosevelt gondoskodott róla, hogy az amerikai kongresszus olyan speciális törvényt hozzon, amelyet Tyler Kent esetére lehet alkalmazni. A jóindulatú, korrekt öregúr, Vaugham generális meglehetõsen örvendetes számban távolította el a zsidókat és kommunistákat a State Departementbol. Állást foglalt David K. Nilessal szemben, aki Roosevelt és Truman korában a Fehér Ház szürke eminenciása volt. Bostonban szexuális aberrációi miatt több évi börtönre ítélték. Késõbb õ írta Washington utódának beszédeit. Vaugham generális kifogásolta, hogy egy ilyen Lonbroso-ember éljen Amerika elnökének közvetlen környezetében. Antiszemitizmus ürügyén elnémították, félretették és kompromittálták.
General Frederick Morgan, Németország amerikai zónájában az UNRA fõnöke, aki angol volt, egy alkalommal azt merészelte írni, hogy a Németországban élõ zsidók el vannak látva pénzzel, élelemmel és nem nélkülöznek. Herbert H. Lehman New York-i szenátor, akkori UNRA fõnök követelésére megfosztották tisztségétõl, annak ellenére, hogy az angol kormány kezdetben nem akart engedni az amerikai zsidóság nyomásának.
Ugyanígy némították el Earle-t az USA volt bulgáriai követét. Az õ szerencsétlensége az volt, hogy von Papen Szófiában átadott neki egy titkos jegyzéket, amelyben Hitler kormánya tett ajánlatot az Egyesült Államoknak, hogy maradjon kívül a háborúból. Mikor a követ Roosevelthez továbbította a jegyzéket, visszarendelték, majd behívták katonának és egy Pacific óceáni szigetre rendelték. Amerika népének nem volt szabad tudni arról, hogy a gyûlölt "nácik" békét akarnak.
A legtitokzatosabb esetek közé tartozik, Huey P. Long louisianai szenátor meggyilkolása. Long Roosevelt egyik legesélyesebb ellenfele volt. 1935. augusztus 9-én a szenátus elõtt tartott beszédében kijelentette, hogy egy New-Orleans-i szállodában, a zsidók által vezetett amerikai "Fekete Kéz", meggyilkolását rendelte el. A szenátus akkor kinevette a magányos harcost. Egy hónappal késõbb a szenátus folyosóján mégis agyonlõtte egy Weisz Károly nevû zsidó. Gerald K. Smith könyve szerint Roosevelt ellenségei közül hasonló titokzatos, vagy nagyon is érthetõ halállal pusztultak el: Cicing szenátor (New Mexiko), Shwall szenátor (Minnesota), Mr. John Simpson az oklahomai mezõgazdasági kamara elnöke.
Hallgatni vagy meghalni! Ez volt a parancs Kimmel admirális számára is, aki pontosan ismerte Pearl Habour igazi történetét. És az admirális hallgatott, nem akarta életét kockáztatni.
William Wirth dr. egyetemi tanárt, aki az indiai Cary-ban lakott, nyilvánvaló tévedés folytán meghívták egy igen elõkelõ társaságba, ahol elmondotta, hogy a zsidók és kommunisták hogyan akarják átvenni az Amerika fölötti hatalmat. Wirth mindezt közölte a sajtóval, mire "Amerika ellenes tevékenység" miatt egyik szenátusi bizottság elé idézték, amelynek vezetõje O'Connor szenátor volt. A bizottság hazugnak bélyegezte Wirthet, aki ezután titokzatos körülmények között meghalt. O'Connor szenátor azonban, halálának egyéves évfordulóján megjelent áldozata sírjánál. Bocsánatért imádkozott, majd pedig öngyilkos lett.
Gerald K. Smithet, az amerikai antijúdaista mozgalom vezetõjét egy alkalommal arzénnal megmérgezték és az orvosok csak az utolsó pillanatban tudták megmenteni. Ugyanez a Gerald K. Smith írja, hogy Gerhardt Eisler az Amerikába emigrált, majd onnan a szovjet zónába szökött német zsidó kommunista többezer amerikai ellen rendelt el gyilkosságot. Westbrock Pegler, az egyik legismertebb amerikai publicista állandó halálfélelemben él. A zsidóság szüntelen bojkottal és terrorral fenyegeti azokat a lapokat, amelyekben Pegler a kommunisták (zsidók) üzelmeit leplezi le.
Charles Lindbergh, az óceán elsõ átrepülõjének története nagyjából már ismeretes. Lindbergh ellenezte a háborút, és egyik Des Moinsban tartott beszédében nem egészen kedvezõ hangsúllyal ejtette ki a "zsidó" szót. Olyan erkölcsi megsemmisítõ hadjárat indult ellene, hogy a hasonló karaktergyilkosságot ma is "Lindbergh-kezelésnek" hívják az Antidefamation League köreiben, ahol jól tudják, hogy Lindbergh kiküszöbölése kizárólag a zsidóság mûve volt. Lindberghez hasonló módszerekkel némították el Mertin Diest, aki elõször kísérelte meg a szenátus és azon keresztül a nyilvánosság elé vonszolni a kommunistákat. Fiát el akarták rabolni. Feleségét fenyegették. A bizottsági ülésen személyesen jelent meg Eleanor Roosevelt, hogy barátaival együtt kinevesse a bizottság elnökét. A sajtó utasítást kapott, hogy a Dies bizottság munkáját hallgassa agyon. Diest elnémították ugyan, de bizottságának tevékenységét tovább folytatta Joseph McCarty szenátor, akire a világzsidóság szintén kimondta az anatémát, és akit minden pillanatban szintén meggyilkolhatnak. (Azóta McCarty szenátor halála igen titokzatos körülmények között be is következett. Számos amerikai újság utalt arra, hogy eltették láb alól. A szerzõ.)
Ez volt a sorsa Normann Jacqes kanadai képviselõnek is, aki a kanadai parlament egyik legnépszerûbb tagja volt. Halála elõtt több ismerõsének levelet írt, amelyben ez állott: "Legközelebbi beszédemben ki fogom nyitni hallgatóim szemét és az egész zsidó nacionalista összeesküvést le fogom leplezni." Mielõtt megtartotta volna beszédét, "szívszélhûdésben" meghalt. Walter Winchellék ugyanígy állították félre John E. Rankin szenátort, aki ma amerikai belsõ számûzetésben él, elfeledve és elnémítva. Azonban az öngyilkosságba kellett menekülnie Faye Ewerson Rooseveltnek, Elliot Roosevelt harmadik feleségének is, aki nem bírta elviselni a Roosevelt család légkörét.
Gerald K. Smith szerint a legnagyobb rejtély Franklin D. Roosevelt halála is. Annyi csaknem bizonyosnak látszik, hogy Roosevelt nem természetes halállal halt meg. Egyes verziók szerint a lelkiismeretfurdalás kínozta Pearl Harbour, a túlzott szovjet barátság, továbbá amiatt, hogy ötmillió német, olasz, magyar, román, bolgár, stb. kiszolgáltatását ígérte meg a szovjetnek. Másik feltevés szerint az UN megalapításakor a világköztársaság elnökének akarta magát kikiáltani, azonban rájött, hogy egészségi állapota erre a tisztségre alkalmatlanná teszi.
Egy bizonyos. Eleanor Roosevelten kívül a volt elnök holttestét senki sem látta. Egyetlen kép maradt, amely koporsójában ábrázolja a Világköztásaság Elnökét. Tarkóján egy fehér virág fedi el a sebhelyet. S mikor saját fia, Jimmy Roosevelt megérkezett a temetésre, a koporsót már nem merték felnyitni elõtte, hogy utoljára láthassa apját.
Ezek a fentebb felsorolt események a nap fényességével bizonyítják, hogy Felix Frankfurternek igaza van. A hatalmat Amerikában nem látható személyek gyakorolják, hanem láthatatlanok. Pontosan azok, akik egy világ fölötti nácizmusnak képviselõi és akiknek érdeke volt a második világháború, de nem érdekük, hogy egy harmadik világháborúban Amerika kardja felszakítsa a vasfüggönyt. Mi lesz, ha egyszer megnyílnak a szovjet börtönök és Amerika katonái ugyanazt fogják látni a felszabadult területeken, amit Európa harcosai láttak 1941 után Oroszországban? Mi lesz, ha kiszabadulnak a politikai foglyok, az internáló táborok rabjai és elmondják, hogy kik voltak a hóhérok, a pribékek, a szovjet uralom fenntartói és haszonélvezõi? Hiszen Lenin megmondotta, hogy az "ellenforradalom eszköze az antiszemitizmus". Ha egyszer a bolsevizmus megdõl, bekövetkezik a nemzsidó népek nagy felébredése. megnyílnak a titkos irattárak. És akkor jaj, ezerszer jaj a világhódítóknak.
1945 után a világzsidóság taktikát változtatott, mert jól látta: most már arra kell törekednie, hogy ne kerülhessen sor a leszámolásra és Amerikának ne legyen ereje megvédeni önmagát. És a zsidó nacionalizmus, amely a fegyverkezési versenyeken, inflációkon, és munkanélküliségeken, világháborúkon, forradalmakon keresztül megszerezte páratlan pénzügyi, politikai hatalmát, most hirtelen megfordul. Pacifista lesz. Az UN-en, UNESCO-n, a strassburgi Európa-tanácson, a kezében lévõ sajtón és parlamenteken, a szovjet békemozgalmon keresztül megindítja történelmének legnagyobb politikai kampányát, amelynek egyetlen célja van, hogy Amerika gyenge legyen és elszigetelten, szövetségesek nélkül álljon, mikor majd a szovjettel kell leszámolnia. A cél most már az, hogy Amerika politkája népszerûtlen legyen, mikor maga mellé kellene állítani a keresztény népeket és a többi nem keresztény (mohamedán) népeket.
Ennek a zsidó világtörekvésnek egyik legárulkodóbb szervezete a Society for the Prevention of World War III. alapítója Henry Morgenthau, aki 1945-ig a leggyilkosabb totális háború prófétája volt. Õ Amerika titkos kormányának egyik feje, a Morgenthau terv szerzõje, aki vak gyûlölettel akarta kiirtani az egész német népet, most mint angyali lelkû pacifista, egyesületet alapít a harmadik világháború megelõzésére. Lényegében Henry Morgenthau nem lett filantróp. A szervezet megalapításával azonban deklarálta, hogy a zsidóságnak nem érdeke a szovjettel való leszámolás.
A zsidóságnak egy érdeke van: az einsteini világkormány és a totális zsidó állam. És most ez a nacionalizmus, amely Hitler ellen vérszomjas háborús propagandát folytatott, megfordult. Csendesen, halkan, s "hatalmunk jellege a titkosság" jelszava alatt úgy akarja térdre kényszeríteni Amerikát, hogy egyfelõl szüntelenül erõsíti a szovjet hatalmát, másfelõl mind inkább bénítja azokat az erõket, amelyek Amerikában elkerülhetetlennek látják a bolsevizmus elleni szabadságharcot.
Ennek a taktikának bizonyos "dicsõséges" múltja van. Európában azonban csak vesztett háborúk végén, a szovjet ellen harcoló országokban vették használatba: szabotázs, suttogó propaganda, lélekmérgezés. Ne harcoljatok! Az orosz is ember! Suttogták azok felé, akik hazájukat meg akarták védeni a szovjet barbárság ellen.
Most pedig a morgenthaui nacionalizmus csaknem teljesen hasonló eszközökkel akarja szétzúzni Amerika nagyságát.
"Nézzétek! - mondja a zsidó náci gondolkodás a gyõzelem mámorában, - órák alatt leszereltük az amerikai hadsereget, megsemmisítettük és eladtuk a sok-sok milliárd értékû hadianyagot. Most Távolkeleten a mi nagy fajtestvérünk, Lattimore professzor tanácsai alapján vész el Kína. Özönlenek a ferdeszemû milliók, hogy megerõsítsék Sztálin, vagy Malenkov uralmát. Fenséges és nagyszerû pillanat ez! Eddig csak a kereszt árnyékában éltek meg a mi véreink. Most ott vagyunk már a Távolkeleten is ahol Borodin (Krusenberg) fajtestvérünk próbálta megalapozni Mao hatalmát. A népek kimeríthetetlen rezervoárját mi irányítjuk. Németországban a mi vérünk, Ábrahám szent magjának leszármazottja Buttenwieser (1952) fõkormányzó és a zsidó CIC-isták gondoskodnak róla, hogy halálos elkeseredésbe hajtsák a német népet minden ellen, ami amerikai. Franciaországban Blum Leo veje Jules Moch szabotálja a hadsereg felszerelését és akadályozza a Németországgal való kibékülést, amint ezt a morgenthau-féle Society elõírja. És Angliában ott vannak a mi megbízottaink. A kormányon belül (1950) Strachey, aki 1940-ben megjósolta a chicagói fajtestvéreknek, hogy Roosevelt majd felfegyverzi õket. Ott van Shinwell Mano hadügyminiszter, aki most Wellington dicsõséges örökében ül. Mrs. Anna Roosenberg a budapesti Léderer-lány, gondosan ellenõrzi Marshall amerikai külügyminisztert, hogy a hadfelszerelés terén ne menjen túlságos messzire.
"Óh igen! Amerikában mi vagyunk a hatalom. Olvassátok el a Chicago Tribune-t, amely megírja, hogy Amerikát tulajdonképpen nem a kongresszus kormányozza már, hanem egy triumvirátus. Herbert H. Léhman, Henry Morgenthau és Frankfurter Felix. Ha az amerikai külügyminiszter - 1951-ben Mr. Acheson - a hivatalába megy, akkor a mi Frankfurterünk kíséri útjain, hogy a háború megelõzésére tanácsokat adjon neki. Ha az amerikai fegyverkezésrõl, önvédelemrõl kell határozni, akkor ismét csak a mi bankházaink határozzák meg, hogy mennyi pénzt kell erre a célra folyósítanunk. Annyit semmi esetre se, hogy fegyvert adjunk a mi ellenségeink: a németek kezébe. Hiszen Warburg testvérünk világosan megmondja, hogy inkább a szovjettel kell békét kötni, mint a németeket felfegyverezni. A politika nem ott készül, ahol a szabadságra vágyódó népek hiszik. Nem a Capitóliumon, nem a Fehér Házban, hanem sokkal inkább a Cafritz Móricz washingtoni szalonjában, ahol - az Aufbau közlése szerint - a szép budapest zsidó leány 50 000 dolláros fogadó estjein megjelenik Washington utódja. Ott vannak a republikánusok, a demokraták, a hadsereg tábornokai. A kongresszusban csak hadd beszéljenek Amerika védelmérõl. Washington kulisszái mögött és New Yorkban a mi három és fél milliós fajtestvériségünk összetartása gondoskodik róla, hogy az történjék a világban, amit mi akarunk. Ne féljetek, ti kicsinyhitûek. Olvassátok el Ézsaiás könyvének 12. részét és lássátok, nem csak a Jegyzõkönyvek ígérik nekünk a világ fölötti hatalmat, hanem a próféta is.
"És nyitva lesznek kapuid szüntelen éjjel és nappal, be nem zároltatnak, hogy behozzák hozzád a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek."
"Mert a nép és az ország, amely neked nem szolgáland, elvész és a népek mindenestül elpusztulnak."
Odaát, a vasfüggöny túloldalán 40 000 szovjet tank, 15 000 repülõgép, 175 hadosztály áll készen, hogy lerohanja Európát és megvalósítsa a mi uralmunk teljességét. Churchill mondotta 1949-ben, hogy már csak az atombomba védi Amerikát és Európát a szovjet támadás ellen. De az atombomba, mint tudjátok "a mienk"! - mondja a zsidó nacionalizmus, amelynek veszélye itt magasodik apokaliptikus méretekre.
Gordon Dean szerint mindössze néhány száz ember ismeri az atombomba titkát. S amikor a világzsidóság úgy látja, hogy már csak ez akadályozza a szovjet hatalom kiteljesedését, akkor a saját embereinek kiadja a parancsot, hogy az atombomba titkát meg kell osztani a szovjettel.
"Akik már viszik az atombomba titkát a Szovjetunió felé, azok kizárólag a mi testvéreink. Mintha csak Einstein, a "földi isten" választaná és küldené õket magasztos feladatokra. Mind a mi véreink! Fuchs Klaus, akinek árulása két évvel gyorsítja meg a szovjet atombombajának elkészültét, Bruno Pontecorvo, az olaszországi zsidó, aki tizenegy kofferrel viszi az atomtitkokat a Szovjetunióba, Harry Gold, David Greenglas, Julius Rosenberg, Bloch Mano, William Perl, a kolumbiai egyetemi tanár, Brothmann Ábrahám, Mirijam Moskovics, Simson, a plutónium-tolvaj zsidó, Jánosi, a magyarországi zsidó, aki majd kozmikus sugárfüggönnyel veszi körül Kaganovics Lázár birodalmát, John Vág-Weiszfeld, Harry Gold segítõtársa, David Böhm, Ervin David, egytõl egyig a mi öntudatos fajtánk leszármazottjai. Miért nincs közöttük egyetlen keresztény sem? Mert ezek a goyok nem megbízhatók. A titok a mienk. És ezt nem is tagadjuk. A New York-i bíróság elõtt Julius Rosenberg bevallja, hogy Oroszország "a mi szövetségesünk és mint ilyet jogosultnak tartottam arra, hogy információkat kapjon tõlünk."
Igen! Amerikának, amely a világ elsõ antibolsevista hatalma lehetett volna, titkai voltak. A történelem legnagyobb hadititkai, amelyek segítségével könnyûszerrel szabadíthatta volna meg a világot a fenyegetõ rabszolgaságtól. Ezeket a titkokat el kellett adni, ki kellett szolgáltatni, hogy Amerika és Oroszország hatalma helyett egyetlen hatalom maradjon a földön: a mindkettõt sakkban tartó zsidó nacionalista világhatalom. Ha semmi másnál, Amerika elárulásánál a napnál világosabban lehet látni, hogy a nyugati és keleti hemiszféra megosztására és mindkettõ uralására létezik egy nagyarányú zsidó terv, amelyet a legkíméletlenebb következetességgel végrehajtanak.
Amerika titkai között ott volt a radar, az interkontinentális rakéta, amely még az atombomba kiszolgáltatása után is védelmet nyújthatott volna az USA-nak. Ma már az FBI által megállapított tény, hogy a radar kémgyûrû feje is Julius Rosenberg volt. A monmounthi haditechnikai kísérleti intézetben elrendelt vizsgálat után kiderült, hogy a radart is szinte kivétel nélkül zsidók adták át a Szovjetuniónak. H. Coleman professzor, Morton Sobell, a harminc évre elítélt kém, Hyman Gerber Yavis, Carl Greenbaum, Miss Glassman.
Külön szörnyûséges fejezet Kína kiszolgáltatása a vörösöknek. Amerika egyik legjobb üzletfele és kereskedelmi piaca Kina volt. Kínát mindenáron át kellett tolni a vörös hemiszférába, mert az 500 milliós kínai tömeg, amelynek körében sohasem tudott talajt szerezni a zsidó világhódító akarat, alkalomadtán veszedelmes fegyvertárs lehetett volna az iparilag tökéletesen felszerelt USA oldalán a világhatalom keleti fele ellen. Ma már köztudomású, hogy Owen Lattimore, a homályos származású amerikai professzor, aki Rooseveltnek legfõbb kínai tanácsadója volt, az orosz katonai kémszervezet szolgálatában dolgozott Amerika ellen. Lattimore hét évig volt szerkesztõje a Pacific Affairsnek, amely az Institute of Pacific Relatíon kiadásában jelent meg. Szorosan hozzátartozott ehhez az Amerasia címû folyóirat is, amelytõl a Szovjetunió elsõ kézbõl kapta a Kínára vonatkozó értesüléseket. Az Amerasia irodáiban 1700 legbizalmasabb iratot találtak meg az FBI tisztviselõi. Itt is megkülönböztetett jelentõsége van annak, hogy az ügyben letartóztatottak valamennyien zsidók. John Stewart Service, Larsen Mano, Andrew Roth, John Abt, Nathan Witt, Lee Pressmann, Philipp Jaffe volt követ, Maria Bachrach, egytõl egyik a világhódító nacionalizmus szolgálatában árulták el Amerikát, amely hazát adott nekik. "A probléma az volt, hogyan vigyük bukásba Kínát, hogy ne úgy lássék, mintha az USA vitte volna õket a pusztulásba." - írta Owen Lattimore. Az Amerasia-ügy és a társutasok kínai politikaja miatt 665 millió lélek tûnt el a vasfüggöny mögött! - állapították meg késõbb az amerikai lapok. Amerika legnagyobb fogyasztó piacát vesztette el, megrendült egész távolkeleti helyzete. S ma már cáfolhatatlan a keleti és nyugati hemiszféra megosztóinak célja: divide et impera. Oszd meg és uralkodj: Amerika fölött, de a Szovjetunió fölött is.
A cél érdekében titokzatos kezek mindenüvé odatolták a maguk embereit, akikrõl tudták, hogy azok nem Amerikát, hanem az õ külön érdekeiket, külön hatalmukat szolgálják. A koreai háború kitörése elõtt bizonyos Lyman L. Lemnitzer, amerikai vezérõrnagy volt Dél-Korea amerikai katonai vezetõje, és mint a kongresszus megállapította, õt terheli a felelõsség a védelem elhanyagolása miatt. Késõbb a félzsidó Mark Clark generális lett a koreai fõparancsnok, aki Rebecca Ezekielnek a fia és Ausztriában a keresztény DP-k ezreit szolgáltatta a Szovjetunió kezére. Nem lehet véletlen az sem, hogy a koreai háború idején Koreában bizonyos Á. C. Katzin nevû ezredes volt az UN legfõbb képviselõje, így tehát a Mac Arthur fölött parancsnokló legfõbb csúcsszervezet reprezentánsa és Geroge Movahon nevû zsidó vezette az UN Information Center koreai részlegét. Az iráni olajválság napjaiban a State Departement Far Eastern Divisionjának vezetõje bizonyos Michael J. Lee volt, akirõl kiderült, hogy eredeti neve Efraim Zinoy Liebermann és 1932-ben Oroszországból vándorolt be az Egyesült Államokba.
Amiként azonban a Távol-Keleten elárulták Amerikát, ugyanúgy Európában is a világzsidóság exponensei voltak azok, akik mindent elkövettek, hogy tönkre tegyék Amerika presztizsét, jó hírnevét és lerombolják azokat az ideálokat, elképzeléseket, amelyek a szabadság hajdani hazájáról éltek az európai népek szívében. Arra már többször utaltunk, hogy a Morgenthau-terv Moszkvában született meg. Morgenthau helyettes pénzügyi államtitkára pedig Harry Dexter White, a modern idõk egyik legsötétebb figurája. Õ vezette az amerikai pénzügyminisztériumon belül mûködõ kommunista sejtet és szovjet kémszervezetet. Õ szolgáltatta ki a Szovjetuniónak a németországi megszállás számára nyomott, úgynevezett "szövetséges márkák" kliséit, papíranyagát és készítési titkait, hozzávetõleges számítás szerint 225 millió dollár kárt okozva az Egyesült Államok adófizetõinek. Whitetól azonban eredeti amerikai dollárkliséket, és mindazon felül rendkívül fontos titkos okmányokat is kaptak a szovjeték. Az általa vezetett kommunista sejtben csupa ilyen nevek szerepeltek: Frank Cohen, Harold Glasser, Viktor Perle, Irving Kaplan, Solomon Adler, Ábrahám George, Silverman, Ludwig Ullman. Truman elnök Whiteot nevezte ki a Nemzetközi Pénzalap elnökévé, míg Harold GIasser az UNRA pénzügyi vezetõje lett. Ennek a zsidó kémgyûrûnek köszönhetõ, hogy a Szovjetunió kezére adták többek között a Magyar Nemzeti Bank 42 millió dollár értékû arany és devizakészletét.
Ma már fel sem lehet sorolni azokat a százakat, ezreket, akik valamennyien zsidók voltak és a németországi amerikai megszállás legfontosabb kulcspozícióiban, mint propagandisták, CIC vagy OSS ügynökök, sajtó, és színházi tisztek, város parancsnokok, gazdasági elõadók a szovjet kezére dolgoztak, és minden lehetõt elkövettek Németország szovjetizálása érdekében. A McCarthy bizottság aktái többet beszélnek errõl, mint a legizgalmasabb detektívregény, vagy a legmegrázóbb történelmi dokumentáció. Ugyanakkor Edward Rothschild, aki az USA állami nyomdájának vezetõje volt a legbizalmasabb iratokat, utasításokat szállította a Szovjetuniónak. Még a nyomdafesték meg sem száradt rajtuk a szovjet már tudott minden amerikai tervrõl, intézkedésrõl.
"És ha még ez sem volna elég, - mondja ez a zsidó nacionalizmus, - akkor közülünk kerül ki Amerika fõárulója Alger Hiss, aki 110 millió keresztényt szolgáltat ki Yaltában Kaganovicséknak. És aki mentõ tanúként jelentkezik mellette, senki más, mint az amerikai Supreme Court bíraja, Frankfurter Félix. És aki elítéltetése után is ápolja, védi az a mi nagy szenátorunk New York koronázatlan királya, Herbert H. Léman, Buttenwieser németországi volt prokonzulunk apósa, aki a lakásán rejtegeti Amerika legfõbb árulóját.
Az Amerika ellen elkövetett árulásnak azonban nem az atombomba, a radarügy és a többi kémbotrány az igazi jellemzõje, hanem az amerikai zsidóság szerepe a kommunista mozgalmakban. Itt bizonyul be az a régi igazság, hogy "talán nem minden zsidó bolsevista, de zsidók nélkül nincs bolsevizmus". Az amerikai zsidóság legnagyobb része a mai vasfüggöny mögül származik. Túlnyomó részük a pogromok Oroszországából menekült Amerikába. Itt már nem a cárok uralkodtak, hanem az úgynevezett demokrácia. Amerika megadott nekik mindent: szabadságot, jólétet, gazdagságot, elõrehaladást, vallásszabadságot, közéleti tekintélyt, befolyást, sõt az állam irányításának kiváltságát is. És mégis minden amerikai kommunista, államellenes mozgalom élén zsidók állottak és állanak ma is.
A kommunista párt ott van már Amerikában is és szinte kísértetiesen ugyanazok vezetik, akik az oroszországi bolsevizmus vezetõi voltak. Az amerikai politbüro tagjai az úgynevezett "tizenegy nagy" között a négereket nem számítva, szinte kizárólag zsidók ülnek: Eugen Dennies, Henry Winston, John Hates, Irving Pothias, Gilbert Green, Carl Winter, Guss Holl.
"Ha valahol egy kémet, kommunista vezetõt elfognak, mondja az ószövetségi nacionalizmus öntudata, az mind a mi sorainkból kerül ki. Judith Coplon, a szépséges brooklyni zsidó lány adta el Gubicsev szovjet ügynöknek a külügyminisztérium legbizalmasabb iratait. És mi gondoskodunk róla, hogy ne történjék nagyobb bántódása."
Ez ismét a szimbolikus kígyó Amerikában. A zsidó nacionalizmus jelképe, amely mindent behálóz, befon, benyálaz. Bankot, házat, családot, államot, sajtót, társadalmat, munkásszervezeteket.
Mikor leleplezik a californiai kommunista összeesküvést, újra csupa egyfajú, egyarcú árulókat rángat napvilágra az FBI. Robert H. Williams könyve (Know your enemy) riasztó fényképsorozatot közöl Amerika árulóiról. A jellegzetes arcok alatt jellegzetes nevek: Alexander Bittelman, az amerikai kommunista párt egyik alapítója, vele együtt vezetõk - Gerhardt Eisler, Jack Stachel, Leon Josephson, Trachtenberg, J. Peters (Goldberger). A hollywoodi összesküvés résztvevõi: dr. Sidney Weinbaum, dr. Jacob Dubnow, Philip Bart, a Daily Worker igazgatója, Alex Trachtenberg, V. J. Jerome, a bolseviki kultúrális bizottság vezetõje, igazi nevén Isaac Romaine, Simon Gerson, Elisabeth G. Flynn, Alex Bittelman, Betty Gannet, Isadore Begun, Jacob Minden, Claudia Jones (néger), Israel Amter, W. Weinstone, George Charney, Fred Fine, Sid Steinberger, Louis Weinstock, és Jass Jackson.
A Reader's Digest szintén megerõsíti, hogy a kommunista párt tizenegy legfõbb vezetõje közül hat zsidó, kettõ néger és csak három született amerikai. A legfõbb bolsevikek a Reader Digest szerint: 1. Jacob Stachel, 2. John Gates (Israel Regenstreif), a Daily Worker kiadója, Gil Green ( született Gilbert Greenburg) Gus Hall (Arvo Mike Halberg, szülei litvániai zsidók), Irving Potiash oroszországi zsidó, Carl Winter (Philip Carl Weinberg).
Véletlenség ez? Lehetséges volna, hogy Amerikában is csak véletlenül sodródnak az államellenes mozgalmak élére olyan nevek, mint amilyeneket az orosz bolsevikok, magyarországi, romániai kommunisták között soroltunk fel? Véletlen vajon, hogy az elsõ öt ember, akit az amerikai hadseregbõl kommunista tevékenység miatt el kellett távolítani, Herry Specor, Phil Weiss, Irving Specor, Abraham Kotlechuk, Rheabel Mendelsohn, szintén zsidók? Lehet-e véletlen, hogy az amerikaellenes tevékenység miatt a McCarthy bizottság elé került és elmarasztalt kétezer személy 95 százaléka szintén zsidó? S vajon nem a fojtogató bûntudat eredménye, hogy a Congressional Record 1946. május 17-iki száma szerint a kongresszus összes zsidó tagjai az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló Dies-bizottság megszüntetése mellett szavaztak? Vajon nem a nagy eltussolási akció következménye-e, hogy McCarthy szenátornak egyenesen Bernhardt Baruchot kellett figyelmeztetnie arra, hogy az Egyesült Államokban zsidó kézen vannak a televíziós állomások és ezért õ nem kap lehetõséget arra, hogy a televízió segítségével leplezze le Amerika árulóit.
A zsidó nacionalizmus immár világgá kiáltó létezése mellett döntõ bizonyíték az is, hogy az amerikai kommunista mozgalmakban nem az amerikai "proletárok", nem a munkások, szegény emberek vesznek részt, hanem a társadalom legmagasabb régióiban helyet foglaló zsidók. A "Hollywood vörös sztárjai" címû kiadvány világosan rámutat arra, hogy a milliókat keresõ filmcsillagok közül legalább száz bolseviki és mind a száz zsidó. Ezeknek az embereknek Amerika megadott minden fényt, gazdagságot, sikert és mégis bolsevisták. Illetõleg, csak mi hisszük, hogy bolsevisták. Ezek, élükön Charlie Chaplinnal, valamennyien elsõsorban zsidók, akik a bolsevizmusban látják a zsidó hatalom legmagasabb rendû kiteljesedését és ebben tekintik biztosítottnak a totális zsidó uralmat, amelynek õk lesznek a szellemi vezetõi. Ha Hugenberg német nemzeti szocialista lehetett, miért ne lehetne az a milliomos Charlie Chaplin (Thornstein Israel) is zsidó náci?
A 3500 amerikai professzor, akik a kommunista frontorganizációkban részt vettek, szintén ennek az ószövetségi nacionalizmusnak rohamgárdáját alkotják. Nagyobb részt valamennyien zsidók. Azok a kommunista tanítók, akik ellen bolseviki tevékenység mi,att eljárás indult meg, szintén ennek a világ fölötti nácizmusnak úttörõi: Abraham Biedermann, Cellis Lewis, Citron, Mark Friedländer, Isadora Rubin, Abraham Feingold, David Friedman, Louis Jaffe, és így tovább. Az elsõ szabotdrök, akiket a koreai háború kitörése idején elfognak: Max Schnalzer, Minton Silverman, Samuel Zakkman, Samuel Kerr, Nathan Ostroff, a koreai háború kezdetén 10 millió font gumit ad el a kínai kommunistáknak, hogy gumi cipõkben marsolhassanak Amerika katonái ellen. A fent említett kommunista filmemberek közül elsõnek kerülnek a vizsgáló bizottság elé: John Howard Lawson, Dalton Trumbo, Ring Lardner, AIbert Malz, Alva Bessie, Herbert Bieberman, Samuel Ornitz, akik valamennyien zsidók.
A világzsidóság legnagyobb árulása Amerika ellen, hogy sikerült megingatni a többi népek Amerikába vetett hitét, így többek között a Közelkeleten és a mohamedán népek között. S hiába áltatják magukat az amerikaiak. Ez nem egy "tapasztalatlan" diplomácia tévedése volt. Ez a tudatos zsidó világterv.
A függöny mögötti hatalmak Amerikaellenes árulásához tartozik az a korrupció is, amely Roosevelt és Truman idején felburjánzott a State Departement hivatalaiban, amelyekben a The Hidden Empire tanúsága szerint, 86 százalék volt a zsidó hivatalnok. McCarthy szenátor szerint ötezer homoszexuális van állami szolgálatban. Ez már a megrohasztás, korrupció és destrukció legmagasabb formája. A korrupció mindenütt a bolsevizmus legkitûnõbb szövetségese. Az adminisztráció hasítékain, a jellemtelenek, megvesztegethetõk hibáin keresztül kommunista kémek, ügynökök, nagy gengszterek szivárognak be az állami igazgatásba. Ugyanakkor a kommunista propaganda felfelé mutat és azt mondja a tudatlan tömegeknek: "Lássátok, ilyenek a ti uraitok!" Amit elhallgat, az a leglényegesebb. Tudniillik, hogy ezek valamennyien, vagy legalábbis túlnyomó százalékban zsidók. Amikor a demokrácia odáig süllyed, hogy a zsidóknak mindent szabad, akkor a korrupció megállíthatatlan és vészesen segíti a bolsevizmus terjedését. A világzsidóság programja 1945 óta: Amerikának minél gyengébbnek kell lennie. Amerikát alá kell ásni: kommunista összeesküvésekkel, korrupciós panamákkal, meg kell bénítani fegyverkezését, hogy a kommunista rend a zsidó világhatalom magasabb rendû és biztosabb formája legyõzhesse Amerikát is.
Az amerikai zsidó szervezetek ugyan 1950-ben - látszólag - a kommunizmus ellen adtak ki nyilatkozatot. Azonban az amerikai zsidók valójában mást akarnak és mást cselekszenek. Az amerikai zsidók egyik legtekintélyesebb vezetõ" személyisége 1948. november 1-én a B'nai B'rith Messenger vezércikkében megmondotta:
"Fellázad a lelkem, ha le kell nyelnem, hogy a fasizmus és a kommunizmus azonos összetételû fogalmak. Egyesek azt mondják, hogy kommunizmus ... én azt mondom: ez a zsidó világnézet!"
És a zsidóság, amikor egy-egy pillanatra levetette az álarcot, ezt mondotta mindig és mindenütt.
"Az orosz bolseviki forradalom nagy gyõzelme idején ugyanezt hirdette a párizsi People Juif 1919. február 8-iki száma:
"A világ forradalmasítása, amit át akarunk élni, kifejezetten a mi ügyünk kell, hogy legyen és a mi kezünkben kell, hogy maradjon. Ennek a forradalomnak kell a zsidóság uralmát minden nemzetek felett biztosítani."
De ugyanezt mondotta a nagy keleti testvér, Zinovjev-Apfelbaum is, aki késõbb a 11 milliárd dolláros Lend and Lease csekket átvette La Guardia kezébõl:
"Kiirtottuk a kapitalistákat és földbirtokosokat Oroszországban. Rajta vagyunk, hogy ugyanezt cselekedjük Európa és Amerika intelligenciájával."
És a német zsidó, aki ma Amerikában "emigráns" vagy Németországban helyettes fõkormányzó, esetleg "amerikai" sajtótiszt, ugyanezt mondotta:
"Folytatni kell a küzdelmünket, nemcsak saját egzisztenciánkért, hanem az egyetemes zsidóság uralmának megvédéséért és megteremtéséért, amelyen kétezer éve dolgozunk." (Israeleistische Wochenblatt 1926. január 5. Leipzig).
El kell tûnniük a nemzeteknek és el kell tûnnie Amerikának is, hiszen régi világprogram ez. A zsidóság nagy vezére, az Alliance Israelite Universelle elnöke Adolph Cremieux mondotta ki közel száz év elõtt:
"A nemzeteknek el kell tûnniük, a vallást el kell nyomni. Csak Izraelnek nem szabad eltûnnie, mert ez e kis nép Isten kiválasztottja."
Mi okuk van hát azt hinni az amerikaiaknak, hogy Amerika bevándoroltjai között a zsidóság épp olyan népcsoport, mint a többi? Mi okuk volna azt képzelni, hogy a zsidóság hû Amerikához, miután nem volt hû sem Rómához, sem Spanyolországhoz, vagy Portugáliához, és nem volt hû a világ egyetlen államához sem?! Nem! A zsidóság ura, parancsolója akar lenni az Egyesült Államoknak is. Hiszen ez a legtündökletesebb és már-már megvalósult zsidó-álom. Az amerikai zsidó legnagyobb királyi utópiája. Miért mondják vajon a tájékozatlan amerikaiak, hogy "ez nálunk nem lehetséges"?
Azokban az államokban, amelyeket a bolsevizmus leigázott, a "direkt akció" kezdetén nem volt több 3-5 százalék kommunistánál. Oroszországban 1917-ben nem ismerték a bolsevizmust. A német császárság importálta Lenint és társait. Kun Béla magyarországi diktatúrája elõtt egyetlen bolseviki sem volt Magyarországon. A vezéreket Leninék küldték. Mikor 1945-ben Rákosi-Roth Mátyás és társai visszatértek Magyarországra, összesen 140 (egyszáznegyven) volt a földalatti kommunista párttagok létszáma. 1945 végén a magyarországi választásokon a kommunisták 17 százalék szavazatot kaptak. Ausztriában 3-4 százalékot, noha ekkor már mindenütt az orosz bolsevikek szuronyaira támaszkodtak. Nagyjából ez volt a helyzet Romániában, Keletnémetországban, Bulgáriában. Ma mégis mindezek az államok bolsevista diktatúra alatt állanak.
A bolsevista párt mindenütt összeesküvõ. Fanatikus szekta, mint Churchill is helyesen látta kezdetben. Ez a fanatizmus fölébe tud kerekedni a legtökéletesebb demokráciának is. A szabadság csak arra jó, hogy visszaéljen vele. Minél nagyobb a "szabadság" minél lazább a törvény, annál nagyobb a bolsevista veszély.
Amerikában, azt mondják, a kommunista pártnak mindössze 60-100 ezer tagja lehet. Amerikában tehát nem lesz bolsevizmus. A gazdasági élet és a nép életszínvonala fölötte áll minden más nép életnívójának. Az amerikai demokrácia jól mûködik. A kommunista minoritás tehát semmiképpen sem gyõzhet le egy közel 160 milliós birodalmat.
Edgar Hoover, az FBI igazgatója azt mondja, hogy a százezer igazolványos bolsevikihez hozzá kell számítani ötszázezer társutast.
A bolseviki képlet tehát máris változik és a végén így alakul: százezer összesesküvõ plusz ötszázezer társutas (közöttük igen sok magas állásban és kulcspozícióban) plusz 5-6 millió zsidó plusz 12 millió néger plusz korrupció plusz szovjet kémkedés plusz száz százalékban zsidó kézben lévõ sajtó plusz rádió plusz televízió plusz egyre emelkedõ bûnözési hullám, amelyben megdöbbentõ része van az ifjúságnak.
A négerek között nagyon sok az istenfélõ, mûvelt, jó ember. A néger azonban "sérelmet szenvedett ember". A bolsevikek mindig az ilyenek közül toborozzák az ötödik hadoszlopot. A zsidók között sok van, aki nem bolseviki. De zsidó nacionalista! Bolsevikivé válik amint a bolsevizmusban felismeri annak zsidó jellegét. Gerald K. Smith szerint az amerikai zsidóságon belül máris legalább félmillió a meggyõzõdéses, fanatikus bolseviki. Az orosz forradalmat legfeljebb 500 zsidó indította el.
Mindezek után az amerikai zsidó által vezetett Amerikai Kommunista Párt 1951. február 5-én hozott határozatában kimondotta:
"... azért helyezte kongresszusunk tanácskozásainak középpontjába, mint fõ feladatot, a békéért való küzdelmet, munkásosztályunk, a néger nép és az ország valamennyi békeszeretõ erejének mozgósítását."
A zsidóság nyíltan kommunista szárnya tehát most a négerséget akarja mozgósítani Amerika ellen. 5-6 millió zsidó közül félmillió zsidó bolsevista tehát meg akarja valósítani a legkísértetiesebb amerikai zsidó utópiát. Felszerelni milliós néger terrorhadsereget az amerikai zsidó komisszárok vezetése alatt.
A zsidóknak ez a szárnya, amely nyíltan is kommunista mer lenni, Amerikában szüntelen eldicsekszik azokkal a zsidókkal, akik a néger jogok harcosai voltak. A Hungarian Daily Journal, amely kifejezetten kommunista zsidó lap, 1950. árpilis 14-iki számában "Zsidók harcoltak a négerek, munkások jogaiért" cím alatt igen tanulságos cikket közöl. Elmondja, hogy E. L. Rose, aki Lengyelországban született, számos beszédet mondott annak idején, az 1848-as bécsi forradalom leverése után jött Amerikába és persze szintén zsidó volt, a négerek felszabadításának vezére lett St. Louisban. S. A. Bierfield orosz zsidó egyenesen úgy jelenik meg a zsidó kommunista propagandában, mint a néger-zsidó együttmûködés mártírja, mert boltjában, néger szolgájáv
| |
